Egy szép éjjelen véletlenül rábukkant, amikor a nyári holdvilág által
megvilágított kis udvarban rokkáját pörgette. A holdfény titokzatos
ezüst fénnyel sugározta be. Nunez lábaihoz ült és elmondotta, hogy
szereti és hogy milyen gyönyörűnek találja. A szerelmes hangján szólott
és szavai majdnem áhitatosak voltak. Medinasarotéhoz még senki sem
közeledett odáig szerelemmel. Nem adott végleges választ, de szavaiból
félreérthetetlenül kiviláglott, hogy Nunez udvarlása tetszik neki.
Ettől fogva Nunez mindig fölkereste, valahányszor alkalma nyílott rá. A
Vakok Völgye lett a világa és a világ, amely a hegyeken kívül terült el,
ahol az emberek napfényben élnek, már csak mint tündérmese maradt meg az
emlékezetében, amely legfeljebb csak arra jó, hogy Medina-saroténak
meséljen róla. Nagyon tartózkodóan és félénken, a látás ezer csodájáról
mesélt neki.
A látás a legköltőibb kitalálásnak tetszett a leány szemében, így Nunez
leírását a csillagos égboltról, a hófödte hegyekről, sőt saját völgye
holdsütötte szépségeiről is csupán – szerinte vétkes – türelemmel
hallgatta. Nem hitte Nunez egyetlen szavát sem és félig értette meg
csak, mit is akar vele elhitetni. Mégis el volt ragadtatva beszédétől,
úgyhogy Nunez azt hitte, hogy Medina-saroté mindenben megérti őt.
Szerelme lassan elvesztette az áhitat jellegét és Nunez egyre több
bátorságot merített. Váratlanul kijelentette, hogy elmegy a leány
apjához, Yacobhoz és megkéri Medina-saroté kezét, de a leány
aggodalmaskodott és lebeszélte róla.
Medina-saroté egyik nővére volt aztán az első, aki elmondotta apjának,
hogy Medina-saroté szereti Nunezt.
Elejétől fogva a legnagyobb ellenzésre talált Nunez és Medina-saroté
házasságának terve. Nem annyira amiatt, mintha a leányról túlságosan jó
véleménnyel lettek volna, hanem mert Nunezt féleszű, tökéletlen lénynek
tartották, aki nem üti meg az emberrel szemben felállított mérték
legalacsonyabbját sem. A leány hugai elkeseredetten ellenezték a
házasságot, mert szerintük az szégyent hozna az egész családra és az
öreg Yacob, aki valami különös módon ugyan szerette ügyetlen, de
engedelmeskedő munkását, egyszerűen a fejét rázta a gondolatra és
kijelentette, hogy az lehetetlen. A fiatalemberek valamennyien dühösek
voltak már annak a gondolatára is, hogy Nunez elvegye a leányt, mert ez
szerintük az egész fajt megfosztaná tisztaságától és egyikük annyira
ment dühében, hogy megütötte Nunezt.
Nunez visszavágott és ekkor érezte először azóta, hogy a Vakok Völgyébe
jutott, a látás nagy előnyeit. A verekedés után már senki sem emelt rá
többé kezet, de azért a házasságot mégis lehetetlennek tartották.
Az öreg Yacob legjobban legfiatalabb leányát szerette és elszomorodott,
amikor Medina-saroté vállán elsírta bánatát.
– Tudod, drágám, Nunez gyengeelméjű. Folytonosan értelmetlenségeket
hajtogat és semmit sem végez rendesen.
Tudom – sírt tovább Medina-saroté – de Nunez azóta sokat javult és még
egyre javul. Drága atyám, Nunez erősebb és kedvesebb, mint bármely más
férfi a földön. Aztán meg szeret engem atyám és én szeretem őt.
Az öreg egészen kétségbeesett, amikor látta, hogy leánya
vigasztalhatatlan, amellett pedig – s ez volt a legkétségbeejtőbb – sok
apróság miatt ő maga is nagyon megkedvelte Nunezt. Így aztán fogta magát
és elment az ablaktalan tanácskozóterembe, hogy hallgassa a többi öreg
beszélgetését. Gondosan figyelt a beszéd folyására s az első alkalmas
pillanatban megszólalt:
– Nunez állapota egyre javul. Fölöttébb valószínű, hogy ő is olyan ép
lesz, mint mi vagyunk.
Ekkor az egyik aggastyánnak, akinek mélyen szántottak a gondolatai,
nagyszerű ötlete támadt. Ő volt a vakok törzsének leghíresebb orvosa.
Gondolkozása filozófikus, amellett azonban találékony is volt. Így
erősen foglalkoztatta Nunez meggyógyításának ideája. Egyszer, amikor
Yacob is jelen volt az öregek ülésén, a beszélgetést Nunezre fordította.
– Megvizsgáltam Bogotát – szólalt meg – és most már világos az egész
dolog előttem. Azt hiszem, meg lehet gyógyítani.
– Ez az, amit mindíg reméltem, – válaszolta Yacob egyszerűen.
– Agy meg van támadva, – fűzte tovább a gondolatot a vak orvos.
Az öregek helyeslően mormoltak.
– Dehát, mi támadta meg az agyát?
– Ah! – szólt az öreg Yacob.
– Azok a furcsa dolgok, amelyeket szemeknek mond s amelyek arra valók,
hogy az arcban kellemes bemélyedést okozzanak, Bogota esetében
megbetegedtek, még pedig annyira, hogy ez az agyára ment. Bogota szemei
nagyon ki vannak fejlődve, szempillái vannak és szemhéjai mozognak,
minek következtében agya állandóan izgalomban van.
– Igen? – kérdezte az öreg Yacob. – Igen?
– Azt hiszem, felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy teljesen
ki tudom gyógyítani betegségéből és ehhez nincs is másra szükség, mint
egy könnyű kis sebészi beavatkozásra, – tudniillik, ezeknek az
idegizgató testeknek az eltávolítására.
– És akkor meggyógyul?
– Teljesen egészséges lesz és egészen tiszteletreméltó polgár válik
belőle.
– Adassék hála Istennek a tudomány áldásaiért! – kiáltott fel az öreg
Yacob és sietett Nunezhez, hogy minél gyorsabban értesítse őt boldog
reményeiről.
De Nunez viselkedése a jó hír hallatára hidegnek és elutasítónak
tetszett előtte.
– Még azt hihetné valaki – szólt Yacob – abból a hanghordozásból,
ahogyan a hírt fogadod, hogy nem is szereted a lányomat.
Medina-saroté volt az, aki rábeszélte Nunezt arra, hogy fölkeresse a
vakok sebészét.
– _Te_ csak nem kívánod, – mondotta Nunez – hogy elveszítsem a szemem
világát?
Medina-saroté bólintott fejével.
– A látás a világot jelenti számomra – fűzte tovább szavait Nunez.
Medina-saroté feje csüggedten hanyatlott alá.
– Olyan gyönyörű dolog látni… látni a tarka virágokat, a mohát a sziklák
közt, a nevető égboltot fehér bárányfelhőivel, a napnyugtát és a
csillagokat. Azután meg itt vagy te is. Már csak azért is jó látni, hogy
mindíg előttem lehet édes, komoly arcocskád, meleg piros ajkad, drága
összekulcsolt kezed… A szemeim azok, melyek először foglyoddá tettek, a
szemeim fűznek hozzád örökre… a szemeim, amelyeket ezek az eszeveszettek
ki akarnak oltani… Azután már csak tapinthatnálak, hallhatnálak, de
sohasem láthatnálak többé… Nekem is be kellene vonulnom a komor
sziklatető alá, a szomorúság és sötétség sziklateteje alá, az alá a
rettenetes tető alá, amely szárnyát szegi minden képzeletnek! Csak nem
akarod, hogy erre vállakozzam?
Kellemetlen kétség ébredt benne. Megállt és nyitva hagyta a kérdést
továbbra is.
– Sokszor úgy szeretném… – mondotta Medina-saroté.
– Igen? – kérdezte Nunez egy kicsit szemrehányólag.
– Sokszor úgy szeretném… – ha nem beszélnél így.
– Hogyan?
– Tudom, hogy szép… a képzeleted játéka. Imádom hallgatni, de _most_…
A hideg futott végig Nunez hátán.
– _Most?_ – kérdezte elhalón.
Medina-saroté nem felelt semmit.
– Azt hiszed… úgy véled… talán jobb volna?… – A szavak alig akarták
elhagyni Nunez ajkát.
Hirtelen ráeszmélt a dolgok igazi állására. Haragudott, valóban
haragudott a sorsra ostoba játékáért, de egyben együtt is érzett
Medina-sarotéval amiatt, hogy nem tudja megérteni a dolgok állását, és
ez nagyon közel állt a sajnálathoz.
– Drága, – mondotta, amikor a lány sápadtsága elárulta, hogy milyen harc
dúl belsejében. Átölelte, megcsókolta a fülét és egy ideig csendben
ültek egymás mellett.
– Mi volna, ha beleegyeznék? – szólalt meg végül Nunez végtelenül
gyengéden.
Medina-saroté kitörő örömmel ölelte át:
– Ó, ha beleegyeznél! – mondotta könnyek között – Csak beleegyeznél!
Az operációt megelőző héten Nunez nem hunyta le a szemét és a meleg
napsütötte délelőttökön, mialatt a többiek boldogan aludtak, egyre
tépelődött és gondolatai ezerfelé vándoroltak. Hiába próbálta agyát egy
dologra koncentrálni, sehogyan sem sikerült. Megadta válaszát, megadta
hozzájárulását és még mindíg nem volt biztos a dologban. Végre végetért
a munkaidő, a nap teljes pompájában kelt fel a hegyormok felett és
elérkezett látásának utolsó napja. Néhány percig még együtt volt
Medina-sarotéval, mielőtt az lefeküdt volna.
– Holnap – mondotta – nem látok többé!
– Drága szivem! – válaszolta a leány és teljes erejéből megszorította a
kezét.
– Csak kicsit fog fájni, – próbálta megnyugtatni Medina-saroté – és ezt
a kis fájdalmat is én értem viseled el… Drágám, ha egy asszony szíve és
élete képes arra: mindenért kárpótolni foglak. Egyetlen drága barátom,
mindenért kárpótolni foglak!
Határtalan sajnálkozás fogta el Nunezt érte is, magáért is.
Karjába kapta a leányt, ajkát ajkára tapasztotta és utóljára tekintett
édes arcába.
– Isten veled! – suttogta meghatva a drága látványtól. – Isten veled!
Aztán csendben elfordult tőle. A leány hallotta távozó lépteit és azok
ritmusában volt valami, ami könnyekre fakasztotta.
Nunez valójában csak egy elhagyatott helyre akart elvonulni, ahol a
mezőket gyönyörű nárciszok tarkították, hogy ott maradjon egészen az
áldozat órájáig, de amikor mentében feltekintett az égre és látta a
hajnalhasadást, amint a reggel aranyfegyverzetébe öltözve lassan
leereszkedik a meredek lejtőn… úgy érezte, hogy ezzel a pompával szemben
ő és ennek a völgynek egész világa, szerelme és mindene elenyésző
semmiség.
Nem kanyarodott jobbra, ahogyan először tervezte, tovább haladt
megkezdett útján, kilépett a körfalon, és egyszerre ott volt a sziklák
között. Tekintete egyre csak a napsütötte hó- és jégmezőket járta.
Fenséges szépségük elkábította és gondolatai lassan visszavándoroltak
róluk azokra a dolgokra odalent, amelyeket örökre el szándékozott most
hagyni.
A nagyvilágra gondolt, amelytől most el van zárva, a nagyvilágra, amely
az ő világa. Maga elé képzelte a nagy hegyek túlsó oldalán elterülő
lejtőket, a többi hegyeket és végül Bogotát, ezt a gyönyörű életteljes
várost, amely ragyogó nappal és titokzatos éjjel. Bogotát, a paloták és
szökőkútak városát, a szobrok és a fehér házak metropolisát.
Arra gondolt, hogy egy-két nap alatt keresztül tudná magát küzdeni a
sziklákon, hegygerinceken és hágókon keresztül, Bogotába. Arra gondolt,
hogy milyen szép a nagy folyókon hajózni, majd a nagy Bogotáról a világ
egyéb szépségeire gondolt, városokra és falvakra, erdőrengetegre és
sivatagokra, a széles folyamokra, melyek óriás gőzösöket hordanak
hátukon és a tengerre… a végtelen tengerre, számtalan szigetével és
ezernyi hajójával, amelyek szakadatlan utazásban keringenek a föld
körül. És azután fent a hegytetőn nem vonnak az ember látása elé
áthághatatlan akadályokat a hegyek és az égbolt… az égbolt, onnan nézve
nem egyszerű korong csupán, mint innen a völgyből, hanem mérhetetlen kék
bura, a mélységek mélysége, amelyben a körbenforgó csillagok uszkálnak…
Hirtelen közelebbről vette szemügyre a meredek hegygerincet.
Például, ha az ember azon a meredélyen keresztül eljutna ahhoz a
sziklakürtőhöz, akkor feljuthat egészen addig a kis törpefenyő-bozótig,
amely annak a barlangnak a szájánál kezdődik, onnan pedig már könnyen
lehetne magasabbra és egyre magasabbra jutni. És azután? Azt a meredek
sziklafalat meg lehetne mászni. Ott aztán talán már lehetne találni egy
megmászható lejtőt, amely elvinné egészen a hómező szélén nyíló
szakadékig. És ha az első sziklakürtőn nem is sikerülne mindjárt a
magasba jutni, akkor távolabb, kelet felé akad bizonyosan egy másik,
amely biztosan felvinné a szakadékig. Akkor az ember már ott volna az
alabástrom színű hómezőn, fele úton a hegytetőig.
Visszapillantott a falura, azután egészen megfordult és csöndesen
szemügyre vette.
Medina-sarotéra gondolt és a leány alakja egyszerre kicsinek és
távolinak tünt fel előtte.
Visszafordult megint a sziklafal felé, amelyen csak nemrégiben
ereszkedett alá a Vakok Völgyébe.
Azután nagyon körültekintően hozzákezdett a meredély megmászásához.
Napnyugtakor abbahagyta a mászást, de ekkor már messze magasan fent volt
a hegyekben. Volt már magasabban is, de még mindig nagyon magasan járt.
Ruhái rongyokra tépve lógtak le róla, keze, lába vérzett, ezer seb
boritotta testét, de úgy feküdt a mezőn, mint aki legjobban érzi magát
és ajkára mosoly ült ki.
Onnan, ahol feküdt, a falut úgy látta, mintha valami kút mélyén feküdne
mérföldekkel alatta. Már elborította az árnyék, pedig a hegycsúcsok még
gyönyörű verőfényben ragyogtak és a körülötte heverő sziklák a legszebb
napsütésben pompáztak. Az egyik sziklán zöld ércér szaladt végig, a
másikon szebbnél-szebb kristályok ragyogtak és ott a fenyőfa alatt
pompás narancsszínű moha tapadt a kövekhez. Rejtélyes mély árnyékok
ülték meg a szakadékot, bíborba játszó sötétkék árnyékok, feje fölött
pedig az égbolt határtalan magasságokig engedett ellátni.
Nunez már nem törődött mindezzel, mozdulatlanul, teljes tétlenségben
feküdt a puha hótakarón és mosolygott, mintha már egyedül az a tény,
hogy megszabadult a Vakok Völgyéből, ahol valamikor király akart lenni,
végtelen megelégedéssel töltené el.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lassan leáldozott a nap, eljött az éjszaka és Nunez ott feküdt mindennel
kibékülve a tisztafényű hideg csillagok alatt…