A kis lélekvesztő közeledett a parthoz. Az öböl kitárult előtte és
tisztán látszott már a kis patak torkolata is. Az őserdő sűrűjében mély
völgy mutatta a patak folyásának irányát és torkolata mentén a vadon
egészen leért a partig. A messze távolban felhőszerűen feltüntek a
hegyek körvonalai és a tenger csöndesen fürdött a kék égbolt alatt a nap
sugaraiban.
A férfi hirtelen abbahagyta az evezést.
– Erre valamerre kell lennie – mondotta.
Bevonta az evezőt és karjait lustán kinyujtotta maga előtt.
A másik a lélekvesztő orrában ült és a partot vizsgálgatta. Térdén
megfakult, sárga papírlap feküdt.
– Gyere csak és nézd meg te is, Evans – mondotta.
Mindketten halkan beszéltek és ajkaik szárazak voltak a szomjúságtól.
Az ember, akit Evansnak hívott a társa, előrement a lélekvesztőben és
barátja válla felett az írásba nézett.
A papiros durva térkép volt és a sok hajtogatás annyira megviselte, hogy
már-már darabokra ment szét és a második ember az elszíntelenedett
darabkákat a legnagyobb gonddal igyekezett összetartani. A térképen
majdnem teljesen elmosódott ceruzavonások mutatták az előttük elterülő
öblöt.
– Itt van a korallzátony – magyarázta Evans – és itt van az öböl
bejárata.
Piszkos hüvelykujjával ide-oda mutogatott a térképen.
– Ez a görbén kanyargó vonal a patak folyása – ejnye, de jó volna egyet
inni belőle – és ez a csillag mutatja a helyet, amelyet keresünk.
– Látod ezt a szaggatott vonalat? – kérdezte az ember, aki a térképet
tartotta kezében. – Egészen egyenesen vonul és a koralzátonytól
egyenesen afelé a pálmacsoport felé vezet. A csillag pontosan ott van,
ahol ez a meghosszabbított vonal a patak folyását megtöri. Meg kell
jelölnünk a helyet, mihelyt beérünk a lagunába.
– Vajjon – folytatta Evans kis szünet után – ezek a kis jelek mért
vannak itt? Egészen olyan, mintha egy háznak vagy valami ehhez
hasonlónak a terve volna, de hogy ezek a kis nyilak, amelyek erre-arra
mutatnak, mit jelenthetnek, el sem tudom képzelni. És mi ez az írás itt
alul?
– Kínaiul van – mondta az ember, aki a térképet tartotta.
– Persze, persze. _Ő_ kínai volt – válaszolta Evans.
– Valamennyien kínaiak voltak – jegyezte meg az ember, aki a térképet
tartotta.
Néhány percig mozdulatlanul ültek a kanoeban és úgy bámulták a szigetet,
mialatt a víz sodra a kis lélekvesztőt csöndesen a part felé sodorta.
Evans az evező után nézett.
– Most rajtad a sor, Hooker – mondotta.
Társa szó nélkül összehajtotta a térképet, zsebre dugta, majd óvatosan
keresztüllépett Evanson és elkezdett evezni. Mozdulatai fáradtak voltak,
mint azé az emberé, aki elérkezett ereje legvégső határához.
Evans félig behunyva szemeit elnézte, mint közeledik a korallzátony
egyre jobban feléjük. Az ég olyan volt, mint valami kohó és a nap
delelőjén járt. Bár most már egészen közel voltak A Kincshez, nem érezte
azt az izgalmat, amelyet várt. Az elkeseredett küzdelem a térképért és a
hosszú éjjeli utazás a kis lélekvesztőn, saját szavával élve „egészen
elbánt vele“. Azzal igyekezett életet önteni magába, hogy az
aranyrudakra próbált gondolni, amelyekről a kínaiak beszéltek, de
gondolatai sehogyan sem akartak ennél a pontnál megpihenni. Minduntalan
csak az járt a fejében, hogy ott a parton édesvíz csörgedezik a patak
medrében és hogy a torka egészen kiszáradt. Most már tisztán
hallatszott, mint verik a tenger hullámai a korallzátonyt és ebben a
pillanatban ez a hang a legkellemesebb zene volt előtte a világon. A
tenger hullámai csöndesen csapkodták a kis lélekvesztő oldalát és az
evezők egyhanguan merültek a vízbe. Evans csöndesen elszundított.
Még mindig homályos tudatában volt annak, hogy a sziget felé közelednek
és különös álom szövődött gondolataiba. Ismét az az éjszaka volt, amikor
ő és Hooker rájöttek a kínaiak titkára; maga előtt látta a holdsütötte
fákat, a kis tüzet, amely előttük égett és a három kínai sötét alakját.
Hallotta, amint konyha-angolsággal beszélnek egymással, miután a kínaiak
a Mennyei Birodalom különböző részeiből származtak és így nem értették
meg egymás nyelvét. Hooker lett először figyelmes beszédükre és ő
késztette, hogy figyeljen.
A beszélgetés egyes töredékeit nem hallották, más töredékeit viszont nem
értették meg. Annyit azonban mégis kivettek beszédükből, hogy egy
spanyol gálya, amely a Philippinákról volt útban, menthetelenül zátonyra
futott és az aranykincset, amelyet fedélzetén vitt, elásták egy kis
szigeten, mindaddig, míg ismét vissza tudnak majd térni érte. A
hajótörött matrózok között betegség pusztított, harc is tört ki közöttük
és végül is, amikor az életben maradt néhány matróz csónakra szállt,
hirtelen vihar kerekedett a tengeren és valamennyien odavesztek.
Csang-Hi alig egy év előtt, amikor a parton kószált, véletlenül
rábukkant a kétszáz év előtt elásott aranyrudakra, megszökött
dzsunkájáról és egy másik helyen hallatlan fáradtsággal, teljesen
egyedül ismét elásta az aranykincset. Nagy gondot fordított rá, hogy
teljes biztonságban legyen a kincs, hiszen a titokról rajtakívül nem
tudott senki. Most segítségre volt szüksége, hogy ismét visszatérhessen
a kis szigetre és kiássa a kincset Egyszerre egy kis térkép járt kézről
kézre a kínaiak között és hangjuk suttogásba fulladt.
Pompás történet két elcsapott, elszánt európai matróz számára! Evans
álma kiterjedt arra a pillanatra is, ami kor Csang-Hi copfját a kezébe
kapta. Egy kínai élete igazán nem ér annyit, mint egy európaié. Csang-Hi
ravasz kis arca, amint először dühösen és gyülölködően, azután rémülten
és kegyelmet esdeklően veti rá pillantását, minden mást elnyomott
álmában. Végül is Csang-Hi elvigyorodott és ez a borzalmas vigyor
megfoghatatlanul döbbenetes volt. Hirtelen minden nagyon kellemetlenné
változott, mint ahogy az az álmokban elő szokott fordulni. Csang-Hi
rettenetesen fenyegetőzött és megátkozta őt. Álmában egyre csak
aranyhegyeket látott és Csang-Hi mindenáron vissza akarta tartani attól,
hogy elérje őket. Végül is megkapta Csang-Hit copfjánál fogva… milyen
óriási volt ez a sárga fenevad, hogy harcolt és hogyan vigyorgott! És
még hozzá egyre nőtt az alakja Azután az aranyhegyek hirtelen izzó
kohóvá változtak és egy kegyetlen ördög, aki meglehetősen hasonlított
Csang-Hire, csak hosszú fekete farka volt, szénnel kezdte tömni. A szén
borzasztóan égette a száját. Egy másik ördög a nevét kiabálta:
– Evans, Evans! Te álmos disznó! – vagy talán nem is ördög volt, hanem
Hooker?
Felébredt. A laguna bejáratánál állottak.
– Ott van a három pálmafa. Egyvonalban kell lennie a bokrokkal –
mondotta társa. – Ezt jól vésd az emlékezetedbe. Hogyha a bokrokhoz
megyünk és azután egyenes vonalban nekivágunk a bozótnak, ott leszünk,
mire elérjük a patak partját.
Most már tisztán láthatták a kis patak torkolatát is. Erre a látványra
Evans egyszerre felélénkült.
– Siessünk, öregem – mondotta – vagy istenemre, tengervizet leszek
kénytelen inni!
Öklét rágta és úgy vágyakozott az ezüstösen csillogó patak vizére, amint
a sziklák és a zöld bokrok között csörgedezett.
Hirtelen, majdnem dühösen támadt Hookerre.
– Majd én evezek! – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon.
Így érték el a patak torkolatát. Amint egy darabon már felfelé eveztek a
patak vizében, Hooker tenyerébe vizet merített, megkóstolta és azután
kiköpte. Valamivel följebb megint megkóstolta a vizet.
– Itt már jó lesz – mondotta és mohón inni kezdtek.
– Az ördög vigye el! – kiáltott fel Evans hirtelen. – Ez nagyon lassú
módszer, – azzal veszedelmesen kihajolt a kis lélekvesztőből és fejét
egészen a vízbe mártva vadul inni kezdett.
Amikor végül is eloltották szomjukat, a lélekvesztőt a partnak
irányították és kikötöttek a sűrű bozót szélén.
– Ezen bizony keresztül kell vágni magunkat, ha el akarjuk érni
bokrainkat és egyvonalba akarunk jutni a hellyel – mondotta Evans.
– Jobb lesz, ha visszamegyünk a tengerpartra – válaszolta Hooker.
Így aztán ismét eltaszították magukat a partról és ismét visszatértek a
tengerpartra, ahol megkeresték azt a helyet, ahol a kis bozót nőtt. Itt
végre partraszálltak, a kis lélekvesztőt gondosan kiemelték a vízből,
nehogy a dagály elsodorhassa, majd lassan felsétáltak az őserdő szélén,
egészen odáig, ahonnan a korallzátony nyilását és a bokrokat egyvonalban
láthatták. Evans a lélekvesztőből magával vitte a bennszülöttek egyszerű
szerszámát, egy L-alakú csákányt, amelynek keresztszára csiszolt kőből
készült. Hooker az evezőket vitte.
– Egyenesen ebben az irányban van – mondotta. – Át kell hatolnunk ezen
az erdőn, egészen addig, amíg el nem érjük a patak folyását. Azután majd
körülnézünk alaposan.
Nagynehezen keresztülvágták magukat az őserdő szövevényén és eleinte
bizony csak lassan jutottak előre, de azután hirtelen megnőttek a fák és
az ágak nem akadályozták többé a két elszánt embert útjában. A tűző
napsugarak melegét hamarosan felváltotta a hűs árnyék és a fák végül
óriási oszlopokként meredeztek magasan a fejük fölött az ég felé.
Sápadt, fehér virágok fonták körül a törzseket és szívós indák
himbálóztak egyik fáról a másikra. De az árnyék csak még jobban
növekedett és a nagy fák lábainál mérgesvörös bolondgombák nőttek.
Evans összerázkódott.
– Szinte fázik az ember idebent a nagy hőség után.
– Remélem, nem térünk el az iránytól – volt Hooker válasza.
Hirtelen messze maguk előtt hasadékot láttak a komor árnyékban, ahová a
fehér napsugár szinte áradozva ömlött. A napsütötte tisztáson pompás
zöld fű közepette gyönyörű, tarka virágok nyiltak. Azután víz
csörgedezését hallották.
– Itt a patak, most már közel kell lennünk hozzá – mondta Hooker.
Buja növényzet borította a patak partját. Addig nem ismert óriási
virágok nőttek a nagy fák lábainál és hatalmas zöld legyezőket nyitottak
a napfény felé. A csöndes, nyugodt víz felszínén széles, nagy ovális
levelek uszkáltak és egy viaszszerű, rózsásfehér virág, amely nagyon
hasonlított a vizililiomra. Messzebb, a patak hajlásánál, a víz hirtelen
tajtékozni kezdett és gyönyörű kis vízesés tárult a kincskeresők szeme
elé.
– Nos? – kérdezte Evans.
– Úgylátszik egy kicsit eltértünk az egyenestől – felelte Hooker – dehát
ez előrelátható volt.
Megfordult és a csöndes erdő hűvös árnyékát kutatta tekintetével.
– Ha egy kicsikét kutatunk itt a patak partján, feltétlenül rá kell
bukkannunk – jelentette ki.
– Azt mondtad… – kezdte Evans.
– _Ő_ mondta, hogy egy halom kő van mellette – mondta Hooker.
A két ember egy pillanatig egymás szemébe nézett.
– Próbáljuk meg először a patak folyása mentén lefelé menni.
Nagy lassan megindultak a kis patak partján, kíváncsian tekintgetve
maguk köré. Evans hirtelen megállott.
– Mi az ördög lehet az? – kérdezte.
Hooker abba az irányba nézett, ahova Evans ujja mutatott.
– Valami kéz – jegyezte meg egyszerűen.
Egyszerre tisztán kibontakozott előttük, amikor egy kis emelkedés
tetejére érkeztek. Mind a ketten rögtön tudták, hogy mi is az, amit
láttak.
Hooker gyors léptekkel előre sietett, míg végre meglátta a testet is,
amelyhez az elernyedt kéz és kar tar tozott. Keményebben markolta meg a
csákányt a kezében. A kék tömeg egy kínai volt, aki az arcán feküdt. A
test fekvése nem engedett semmiféle kétséget.
A két ember önkénytelenül is egymáshoz húzódott és dermedten bámultak a
holttestre. Egy tisztáson feküdt a fák között. Mellette egy kínai ásó
hevert és valamivel odébb egy halom kő emelkedett egy frissen ásott
gödör mellett.
– Valaki itt járt már előttünk – mondta Hooker torkát köszörülve.
Evans hirtelen átkozódni kezdett és dühösen dobbantott lábával.
Hooker elsápadt, de nem szólt semmit. Egészen odalépett az elnyult
holttesthez. Észrevette, hogy nyaka püffedt és vörös, kezei és csuklói
pedig meg vannak dagadva.
– Bah! – mondotta, azzal hirtelen elfordult és a gödörhöz lépett.
Meglepetten kiáltott fel, majd sürgetőleg rászólt Evansra, aki nyomában
járt.
– Szamár! Minden rendben van. A kincs még mindíg itt van.
Azzal ismét megfordult és a halott kínaira nézett, majd tekintetét ujra
a gödör felé fordította.
Evans odasietett a lyukhoz. A szerencsétlen nyomorult már félig kiásta a
kincset és most ott feküdt előttük egy halom sápadtan csillogó aranyrúd.
Lehajolt a gödörbe és puszta kezeivel távolítva el a földet, az egyik
nehéz aranyrudat gyorsan felemelte. Egy kis tüske megkarcolta a kezét.
Finom hegyét puszta kezével húzta ki a sebből, azután kiemelte az
aranyrudat.
Hooker még mindíg a halott kínait nézte. A dolog egészen rejtélyes volt
előtte.
– Úgylátszik, meg akarta előzni társait – mondotta végül is. – Egyedül
sietett ide és valami mérges kigyó megölte… Kíváncsi vagyok, hogy
találta meg a helyet.
Evans ott állott az aranyruddal a kezében. Ugyan mit is jelent egy kínai
élete?
– Részletekben kell a szárazföldre vinnünk az aranyat és egy ideig ismét
el kell ásnunk ott a kincset. Vajjon legalább a csónakig sikerül-e majd
elcipelni?
Kabátját levetette, kiterítette a földön és két-három aranyrudat
beledobott. Egyszerre azt érezte, hogy egy másik kis tüske is megszúrja
a kezét.
– Ennél többet nem tudunk magunkkal vinni – mondotta, azzal hirtelen
idegesen megkérdezte. – Mi a csudát bámulsz úgy?
Hooker feléje fordult.
– Nem birom elviselni… _Őt_… – fejével a holttest felé intett – annyira
hasonlít…
– Szamárság! – mondta Evans – minden kínai hasonlít a másikra.
Hooker az arcába bámult.
– Előbb eltemetem _azt_, mielőtt hozzákezdenék bármiféle munkához is.
– Ne légy szamár, Hooker – mondta Evans – bizd csak ezt a munkát a
természetre, az majd hamarosan végez vele.
Hooker még mindíg habozott és tekintete a barna földet vizsgálgatta
körülöttük.
– Valahogyan egészen megborzaszt – mondotta.
– Most az a kérdés – jelentette ki Evans – hogy mit csináljunk az
aranyrudakkal? Ássuk el őket ismét itt, vagy vigyük magunkkal a
csónakhoz?
Hooker gondolkodott. Bizonytalan tekintete ide-oda vándorolt a fák
között és ismét összeborzadt, amikor pillantása a halott kínai kék
alakjára esett.
– Mi történt veled Hooker? – kérdezte Evans. – Egészen elvesztetted a
fejedet?
– Vigyük el innét mindenesetre az aranyat – mondta Hooker.
A kabátot gallérjánál fogva megragadta, Evans a szemközti sarkokat fogta
meg és fölemelték az aranytömeget.
– Merre menjünk? – kérdezte Evans. – A csónakhoz visszük a kincset?
– Különös – jegyezte meg hirtelen Evans, amikor megindultak – a karjaim
még mindíg fájnak az evezéstől.
– Az ördögbe is! – folytatta kis idő mulva – de hogy fájnak! Pihenjünk
egy kicsit.
Elengedték a kabátot és leültek mellé a földre. Evans arca halálsápadt
volt és homlokán nagy csöppekben gyöngyözött a verejték.
– Milyen fülledt a levegő ebben a rengetegben! – jelentette ki Evans,
azután hirtelen, minden átmenet nélkül, érthetetlen dühre gerjedt. – Mi
az ördögnek várunk itt egész nap? Láss most már te is munkához végre!
Idáig semmit sem csináltál, csak azt a halott kínait bámultad egész idő
alatt.
Hooker nyugtalanul a társa arcába nézett. Szó nélkül megfogta a kabátot
és az aranykincset cipelve vagy száz lépést tettek előre, amikor Evans
hirtelen lihegni kezdett.
– Nem tudsz beszélni? – kérdezte dühösen.
– Mi a bajod, Evans? – kérdezte Hooker.
Evans megbotlott, azután hirtelen káromkodással elengedte a kabátot. Egy
pillanatig Hookerre meredt, azután felhördülve torkához kapott.
– Ne gyere a közelembe – mondotta, azzal egy fának támaszkodott, majd
néhány pillanat mulva valamivel nyugodtabb hangon folytatta. – Mindjárt
jobban leszek.
Karjai egyszerre ernyedten hullottak alá a fa törzséről és Evans lassan
összerogyott, míg végül is ott feküdt összekuporodva a fa tövében.
Kezeit görcsösen összeszorította és arcát eltorzította a fájdalom.
Hooker oda akart menni hozzá.
– Ne nyúlj hozzám! Ne nyúlj hozzám! – suttogta Evans elhaló hangon. –
Tedd vissza az aranyat a kabátra.
– Nem segíthetnék valahogyan? – kérdezte Hooker.
– Tedd vissza az aranyat a kabátra!
Amint Hooker az aranyrudakkal vesződött, hüvelykujján egy kis szúrást
érzett. Odanézett és egy vékony kis tüskét látott.
Evans artikulálatlan kiáltásban tört ki és arcára fordult.
Hooker álla leesett. Pillanatig értelmetlenül bámult a tüskére, azután
Evansra nézett, aki most már görcsösen vonaglott a földön, majd a magas
fák között arra felé vándorolt a pillantása, ahol a bizonytalan, szürke
árnyékban még mindíg látszott a halott kínai kékruhás teste. Eszébe
jutottak a kis jelek a térkép szélén és abban a pillanatban mindent
megértett.
– Isten legyen nekem irgalmas! – mondotta.
Most már tudta, hogy a tüskék ugyanolyanok, mint amilyeneket a dyakok
megmérgeznek és fujócsöveikből kilőnek. Most már tisztában volt vele,
hogy mért mondta Csang-Hi, hogy a kincs tökéletes biztonságban van. Most
már megértette azt a borzalmas vigyorgást is, amely a haldokló kínai
arcán tükröződött.
– Evans! – kiáltott fel kétségbeesetten.
De Evans már nem válaszolt. Mozdulatlanul feküdt a földön és csak időről
időre rázta meg vonaglás a testét. Tökéletes csend borult az őserdőre.
Hooker vadul szívni kezdte a kis rózsaszínű pontot a hüvelykujján,
szívta, szívta, hiszen az életéről volt szó! Egyszerre különös, égő
fájdalmat érzett a karjában és a vállában és alig tudta az ujjait
behajlítani.
Most már tudta, hogy minden szívás hiábavaló.
Fel is hagyott a meddő küzdelemmel. Leült az aranyrudak közé, állát
tenyerébe hajtotta és úgy bámult társa eltorzult, de még mindíg vonagló
testére. Megint eszébe jutott Csang-Hi borzalmas vigyorgása. A tompa
fájdalom lassan a torka felé haladt és egyre erősebbé vált.
Magasan a feje fölött kis szellő kezdett fujdogálni a fák lombjai között
és valami fehér virág levelei hullottak lassan rája.