Megpróbált élelmet keresni a magas fenyőfák között és megpróbált
hajlékot találni a hideg éjszakára, sőt megpróbálkozott azzal is, – bár
eleve kevés reménnyel – hogy megfogjon egy lámát, hogy azután leölje –
talán úgy, hogy egy nagy kővel addig kalapálja, míg nem végez vele – és
így talán végül is élelemhez jusson. De a lámák elejétől fogva
gyanakodtak és nagy, barna, bizalmatlan szemeket meregettek rá, amikor
pedig közeledett feléjük, egyszerűen elvágtattak előle. Félelem fogta el
a második napon és a hideg is kirázta éjszaka. Végül is leereszkedett a
körfalhoz és megpróbált békét kötni a vakokkal. A patak medrében haladt
lefelé, egyre kiabálva, míg végre is két vak ember kijött a kapun és
szóba állott vele.
– Bolond voltam, – mondotta Nunez – de még csak ujonnan formált vagyok.
Azt felelték rá, hogy ez már jobban hangzik.
Közölte velük, hogy most már okosabb és megbánta mindazt, amit tett.
Azután akaratlanul is könnyekre fakadt, mert nagyon beteg és gyenge volt
és ezt a vakok kedvező jelnek vették.
Megkérdezték tőle, hogy még mindíg hiszi-e, hogy „_lát_“.
– Körülbelül száz ember magasságban a világot sziklatető fedi… amely
nagyon… nagyon… sima… – felelte Nunez megadással.
Ismét hisztérikus könnyekbe tört ki.
– Mielőtt tovább faggatnátok, adjatok ennem, mert különben éhen veszek.
Azt hitte, szigorúan megbüntetik, de ezek a vakok nagyon türelmes
emberek voltak. Lázadását csak gyengeelméjűsége újabb jelének vették és
miután megostorozták, a legegyszerűbb és a legnehezebb munkát jelölték
ki a számára. Nunez látta, hogy nem tud másképen megélni, így
engedelmesen megtett mindent, amit mondtak neki.
Néhány napig betegen feküdt és a vakok nagyon gyengéden ápolták. Ez
könnyebbé tette számára az engedelmességet. Ezzel szemben viszont a
vakok ragaszkodtak ahhoz, hogy sötétben feküdjön és ez nagy szenvedés
volt.
Vak filozófusok jöttek betegágyához és magyarázták, milyen gonosz is a
gondolkodása és olyan meggyőződéssel magyarázták a sziklatetőt, amely
kozmikus fazekukat beborítja, hogy már-már Nunez is kételkedni kezdett
abban, vajjon nem hallucináció-e, hogy mindezideig nem látta még a
sziklatetőt maga fölött?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Így vált Nunez a Vakok Völgyé-nek polgárává és a vakok megszüntek előtte
egyszerű tömegnek lenni: ismerte már őket egyenként, összebarátkozott
velük és a hegyeken túl elterülő világ mind távolabbinak és
valószínűtlenebbnek tetszett előtte. Ott volt Yacob, a tanítómestere,
aki nagyon kedves volt, semmi nem hozta ki sodrából, ott volt Pedro,
Yacob unokaöccse és ott volt végül Medina-saroté, Yacob legfiatalabb
leánya.
Medina-sarotét kevésre tartották a Vakok Völgyében, mert arca tiszta
metszésű volt és hiányzott róla az a jellemző símaság, amely a vakok
előtt a női szépség ideálja, de Nunez rögtön gyönyörűnek látta, később
pedig őt tartotta a világ legszebb teremtésének. Lehunyt szemhéjai nem
voltak vörösek és nem voltak beesettek, mint a völgy többi lakóié, hanem
egészen úgy festettek, mint hogyha bármelyik pillanatban kinyilnálnak.
Medina-saroténak hosszú szempillái voltak, amit a Vakok Völgyében
csúfnak tartottak és hangja is erősebb volt, mint a többié, így azután a
finom hallású vakok nem szívesen tűrték beszédét. Így történt azután,
hogy nem volt udvarlója.
Volt idő, amikor Nunez arra gondolt, hogy ha el tudná nyerni kezét, még
arra is képes volna, hogy egész életét a Vakok Völgyében élje le.
Állandóan szemmel kísérte és kereste az alkalmat, hogy apró
szolgálatokat tehessen neki. Végül is csendes udvarlása eredménnyel
kezdett kecsegtetni Medina-saroté elkezdett érdeklődni utána. Az egyik
pihenőnap estéjén egymás mellett ültek a csillagok enyhe fénye mellett
és édes zene hangzott a távolból. Nunez keze találkozott a lányéval és
Nunez meg merte szorítani Medina-saroté balját. A leány végtelenül
gyengéden viszonozta a szorítást. Egy szép napon, amikor a sötétben
vacsorához ültek, Nunez érezte, hogy a leány keze keresve nyúl az övé
után. A tűz éppen akkor lobbant fel egy pillanatra és Nunezt valósággal
elbűvölte a leány arcának végtelen bája.