Háromszáz mérföldnyire a Csimborasszó égbenyúló csúcsától, száz
mérföldnyire a Cotopaxi hófödte lejtőitől, Ecuador legelvadultabb
havasai között fekszik az a titokzatos völgy, amelyet egy irtózatos
kataklizma elszakított a világtól és amelyet szerte az Andesekben a
Vakok völgyének neveznek. Évszázadok előtt ez a völgy legalább annyira
nyitva állott az emberiség előtt, hogy gyalogosan, irtózatos
szakadékokon és jeges lejtőkön át meg lehetett közelíteni és valóban
jöttek is emberek: egy-két perui félvér-család, akik a spanyol
zsarnokság elől menekültek oda. És ekkor váratlanul kitört a Mindobamba,
ez az állandóan füstfelhőbe burkolódzó hatalmas tűzhányó. Tizenhét nap
és tizenhét éjszaka honolt Quito fölött a füst a Vaguachi vize felforrt
és a víz úszó halhullák pestises levegőjével árasztotta el a környéket.
A Csendes-óceán partján egymást érték a földcsuszamlások és a szökőárak,
az öreg Arauca oldala pedig irtózatos mennydörgéssel leomlott, örökre
elzárta a Vakok Völgyét a külvilág elől.
A telepesek egyike azonban a tűzhányó kitörése pillanatában történetesen
a völgy innenső oldalán tartózkodott, így a föld hatalmas megmozdulása
elvágta őt családjától és kis gyermekétől, barátaitól és birtokától,
akiket azzal hagyott el, hogy rövidesen ismét visszatér közéjük. Az ő
szájából értesült azután a világ arról, hogy az Auraca leomlott
meredélye mögött emberek élnek. Elbeszéléséből hamarosan legenda
szövődött, amely még ma is él a Cordillerák hosszú hegyláncának lakói
között. Elmondotta, hogy a völgyben megvan minden, amire csak az ember
szíve vágyik: bőségesen folyó édesvízű patakok, gazdagon termő fekete
föld, óriás gyümölcsöket hordozó hatalmas fák, hűvös árnyékot nyujtó
fenyőrengetegek. Ebben a völgyben sohasem esett az eső és télen se
hullott hó, a gazdagon csörgedező patakok azonban bőségesen ellátták
vízzel a termőföldeket. A telepesek nagyszerűen érezték magukat a
völgyben és nagyszerűen érezték magukat háziállataik is, de egy dolog
megkeserítette életüket. Ez az egy azonban elég volt eleinte minden jó
ellensúlyozására.
Különös betegség terjedt el a völgy lakói között, melynek
következményeként a gyerekek vakon születtek, sőt azok a gyerekek,
akiket csecsemőkorukban vittek magukkal szüleik, szintén elvesztették
szemük világát. Ellenmérget vagy bűvszert kellett mindenáron találni a
különös betegség leküzdésére és abban az időben, amikor még az emberek
nem ismerték a bacillusokat és a fertőzést, hanem csupán a hitben
találtak bizodalmat, azt hitték, hogy bizonyosan amiatt sujtja őket a
vakság szörnyű átka, mert nem él pap közöttük és nem áll templom s oltár
Isten tiszteletére. Ezért indult el a vándor a völgyből azzal az
elhatározással, hogy oltárt visz magával visszatértében – egy csinos,
olcsó, mindenképpen kielégítő oltárt –, amelyet azután a betegség
leküzdésére haladéktalanul felállítanának. Ereklyéket is akart magával
hozni és más ehhez hasonló hatékony cikkeket: szentelt tárgyakat,
titokzatos érmeket és gyógyító imaformulákat. Öve rejtekében ezüst
rudakat vitt magával ezek beszerzésére, hiszen a völgy ártatlan lakói
örömmel adták össze pénzüket, ékszereiket, csakhogy megvásárolhassák a
szent segítséget betegségük ellen.
Szinte magam előtt látom a gyengeszemű, fiatal, napbarnította,
cserzettarcú, félénk hegyilakót, amint lázasan forgatja kalapját
kezeiben, miközben történetét előadja valamelyik vizsgaszemű, figyelő
pap előtt, aki szigorú keresztkérdések alá fogja. Elképzelem, mekkora
volt kétségbeesése, amikor kegyes és csalhatatlan ereklyékkel dúsan
megrakodva vissza akart térni családjához és barátaihoz és áthághatatlan
sziklafallal találta magát szemközt ott, ahol még nem is olyan régen
könnyen járható ösvény nyilott. Balszerencséjének további részleteiről
nincsen tudomásom, csak szomorú halálának körülményeiről tudok még
ezenkívül. Rosszul elmondott, különös történetéből azóta legenda lett és
a legenda már vak emberek törzséről szól, akik túl a nagy hegyeken, a
külvilágtól elzárva élnek.
És az elhagyatott, elfelejtett völgy kis lakossága között a betegség
tovább folytatta pusztító útját. Az öregek egyre rosszabbul láttak, a
gyerekek éppen csak hogy meg tudták különböztetni a világosságot a
sötétségtől, az újszülöttek pedig már nem pillantották meg születésükkor
sem a napvilágot. Az élet azért mégis könnyű volt a hófödte hegyekkel
övezett medencében amelyben nem voltak rosszindulatú rovarok és nem
voltak vadállatok, csak szelíd és könnyen idomítható lámák, amelyek a
telepesekkel együtt jöttek a békés völgybe. A vakság fokozatosan
köszöntött be: alig vették észre a völgy lakói a látás hiányát és akik
még valamennyire is láttak, világtalan gyerekeiket keresztül-kasul
vezetgették a völgyben, így azután, amikor végleg beköszöntött a teljes
sötétség, a kis törzs tovább élhetett.
Még arra is akadt idejük, hogy megtanuljanak vakon vigyázni a tűzre,
amelyet óvatosan, nagy kőkemencékben gyujtottak. Amikor letelepedtek a
völgyben, egyszerű, műveletlen parasztok voltak, írni-olvasni is alig
tudtak, a spanyol civilizáció nem igen érintette őket és csupán a régi
Peru művészetét és elveszett filozófiáját hozták magukkal tarsolyukban.
Sok dolgot elfelejtettek, sok dologra maguktól rájöttek. Hagyományaik a
nagyvilágról egyre halványabbakká váltak, míg végre mítosz lett belőlük,
melyet szájról-szájra adtak az apák fiaiknak. A látástól eltekintve
minden tekintetben erős emberek voltak és egy szép napon az átöröklés
szigorú szabályai szerint egy anya olyan gyereket szült, aki később
vezérévé vált az egész törzsnek. Ezt az egyénien gondolkodó, nagyszerűen
beszélő embert egy második követte. Kettejük halála után a kis törzs
műveltebb és okosabb volt, mint az Andesek láncolatának bármelyik más
törzse, hiszen a két férfi megoldotta minden szociális és gazdasági
problémájukat.
Nemzedéket nemzedék követett. Már a tizenötödik generáció lakta a
völgyet, azóta, hogy a vándor elindult útjára, hogy ereklyékkel
megrakodva térjen haza, amikor a véletlen különös játéka folytán
megjelent közöttük egy idegen férfi a külvilágból.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Elbeszélésem ennek az embernek a története.
Quito környékbeli hegyilakó volt, aki megjárta a tengert is és világot
látott. A maga módja szerint szerette a könyveket, jóeszű és vállalkozó
szellemű ember volt, akit egy csoport angol kiránduló magával vitt a
hegyek közé, miután a magukkal hozott három svájci vezető közül az egyik
megbetegedett. Megmászták az egyik hegyet, megmászták a másikat, míg
végre elérkeztek a Parascotopetlhez, az Andesek Matterhornjához, ahol
azután a perui vezető végleg elveszett a nagyvilág számára. A baleset
történetét százszor is megírták. Pointer elbeszélése talán a leghívebb
közülük. Ő elmondja, hogyan küzdötte fel magát a kis társaság a szinte
merőlegesen emelkedő sziklafalon, egészen a legmagasabb csúcs lábáig és
hogyan építettek maguknak éjszakai szállást a havas alpesi mezőn egy
nagy szikla tövében és hogyan vették észre egyszerre, hogy Nunez eltünt
közülük. Kiabáltak utána, de választ nem kaptak. Ismét kiabáltak és
fütyültek és az éjszaka hátralevő részét álmatlanul töltötték.
Hajnalhasadáskor azután eléjük tárultak zuhanásának nyomai. Kizártnak
látszott, hogy egyetlen szót is hallathatott volna. Kelet felé zuhant, a
hegy ismeretlen oldala felé és messze alant egy havas meredélyre
érkezett, melyen végigszántva egy hatalmas hótorlaszhoz érkezett.
Zuhanásának nyomát egészen egy borzalmas szakadék széléig lehetett
követni, azon alul azután minden nyom eltünt. Messze, egészen messze,
majdnem egészen lent a völgyben a turisták fákat láttak egy szűk, minden
oldalról körülzárt völgyben: a Vakok Völgyében. Ők azonban nem tudták,
hogy ez az elveszettnek hitt Vakok Völgye és nem láttak semmi
különbséget e között a völgy és a többi völgy között. A szerencsétlenség
elvette kedvüket a további kísérletezéstől. Közben kitört a világháború,
Pointernek be kellett vonulnia, így a Parascotopetl hókoronázta
hegycsúcsa mind a mai napig szűzi érintetlenségben maradt.
De Nunez, aki ezer métert zuhant, nem veszett oda.
A meredély, amelyen végigszánkázott, jó háromszáz méterrel lejebb
hótorlaszban végződött, amelyen azonban vad iramában Nunez
keresztültört, csak azért, hogy egy még meredekebb hófödte lejtőn
száguldjon tovább szédítő iramban a völgy felé.
Eszeveszett sebességgel vitt egyik hófödte hegyoldal után a másikon
Nunez útja, össze-vissza zúzta magát, elvesztette eszméletét, de
egyetlen csontját sem törte a szörnyű zuhanásban. Végre aztán enyhébb
lejtők következtek, majd a szerencsétlenül járt Nunez síkságra érkezett,
csak éppen a magával rántott hótömegek egészen eltemették. A hó mentette
meg Nunez életét és amikor lassanként magához tért, az első pillanatban
azt hitte, hogy betegen ágyban fekszik. Csak nagynehezen eszmélt arra,
hogy tulajdonképen mi is történt vele, mire a hegylakók biztos
ösztönével hozzáfogott ahhoz, hogy keresztülvágja magát a mindent
eltemető hótömegen.
A munka lassan ment és csak órák mulva sikerült végre megpillantania
maga fölött a csillagokat. Hosszú ideig feküdt ismét eszméletlenül, míg
aztán végleg magához tért. Gondolkodott, hogy hol is lehet és mi történt
vele. Végig tapogatta tagjait és rájött, hogy gombjai zuhanásában
leszakadtak és kabátja kifordult. Kése eltünt a zsebéből és elvesztette
a kalapját is, pedig jól megkötötte előzőleg az álla alatt. Lassankint
eszébe jutott, hogy zuhanása előtt köveket akart hozni sátra falának
rögzítésére. Még jégcsákánya is eltünt.
Sok időbe tellett, míg rájött, hogy le kellett zuhannia a meredélyen.
Felpillantott a magasba és csak akkor jött rá, hogy milyen rettenetes
zuhanás is lehetett az övé. A csúcsok vadul meredeztek az ég felé és a
lassan előbujó hold furcsa fénye vonta be valószinütlen, ezüstös fénnyel
a tájat. Nunezt hirtelen nevetőgörcs lepte meg és ismét elvesztette
eszméletét…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hosszú idő után arra ébredt, hogy a hómező szélén fekszik. Lejebb, a
hegy oldalán, sziklákkal teleszórt pázsit terült el. Nagynehezen
talpraállott és sajgó tagokkal lefelé indult a hómezőn. Amikor
megérkezett végre a buján zöldelő pázsitra, egy patak partján lerogyott,
hogy hosszút és mélyet húzzon vízéből.
A madarak éneke ébresztette fel másnap hajnalban.
Felült és körülnézett. Alacsony hegycsúcs lábánál feküdt, vad meredély
szélén. A szakadék, mely szinte kettéhasította a hegyeket, keletről
nyugat felé haladt és teljesen járhatatlan volt. Keresztbe egy másik
szakadék vonult, amely az első pillanatban szintén járhatatlannak
tetszett, de amelyről Nunez, a tapasztalt hegymászó szemével hamarosan
megállapította, hogy azon le lehet ereszkedni.
Lassan felszedelőzködött és megindult a szakadék felé, melynek mélyén
most már egész tisztán látott egy sor különös alakú furcsa kőházat.
Időnként útja olyan volt, mintha merőleges falon kellene haladnia, majd
árnyék borult a szakadékra, de annál derűsebben és barátságosabban
integettek felé a napsütötte házikók. Déltájban végre megérkezett a
síkságra. Merev volt minden tagja s a fáradtságtól alig tudott járni.
Leült egy szikla árnyékában, megtöltötte kulacsát a patak jéghideg
vizével, egy hajtásra kiitta és hosszú ideig pihent, mielőtt
továbbindult volna a házak felé.
A kőkunyhók egészen különösen hatottak rá és mennél tovább tartózkodott
a völgyben, annál furcsábbnak és szokatlanabbnak találta az egész tájat.
Legnagyobb része sötétzöld mező volt, melyet szebbnél-szebb virágok
tarkítottak s amelyről rögtön lehetett látni, hogy különös gonddal
öntözik. Odafönt magasan a völgyet kőből épített csatorna kerülte meg,
melyből kis erek ágazták be az egész síkságot. A hegyoldalakon lámák
legelésztek és helyenként jászlak állottak, melyeken élelem állott
készen számukra.
A csatorna ágai a völgy közepén egyetlen főcsatornában futottak össze és
a völgyet minden oldalon embermagasságnyi fal övezte. Ez különös, városi
jelleget kölcsönzött az elkerített völgynek, amit csak még jobban
kiemeltek az utak, melyeket fehér és fekete kövekkel raktak ki. Minden
kőkocka szélén furcsa kis küszöbszerű kiemelkedés futott végig szabályos
egyformasággal. A kis falu házai egyáltalán nem hasonlítottak a hegyi
falvak megszokott, rendetlen összevisszaságban épített kunyhóihoz; a
központi út két oldalán megszakítatlan sorban, ragyogó tisztaságban
állottak. Imitt-amott ajtók szakították meg a házak tarkára festett
homlokzatait, de egyetlen ablak sem nyilott az uccára. Hallatlan
tarkabarkaságban rikítottak a házak homlokzatai, a festék hol szürke
volt, hol zöld, hol meg palaszínű vagy sötétbarna. Ennek a zagyva
összevisszaságnak a láttára ötlött Nuneznek először eszébe a „vak“ szó.
– A jó ember, aki ezt csinálta – gondolta magában – vak lehetett, mint
egy vakondok.
Közben leereszkedett egy meredek lejtőn és elérkezett a falhoz és a
csatornához, amely a falut körülvette. Egész sereg embert látott a mezőn
heverészni a learatott szénakazlakon, mintha csak délutáni álmukat
aludnák, a mező távolabbi részén pedig, a falu közelében, gyerekek
szunyókáltak. Egészen a közelében három embert látott egy kis ösvényen
haladni, vállukon mezei munkához való szerszámokkal. Lámagyapjuból
készült ruhát viseltek, cipőik és öveik bőrből készültek. Fejükön
posztósapkát hordtak, melynek ellenzői nyakukra és fülükre hullottak.
Egymás után lépkedtek és lassú jártukban nagyokat ásítottak, mint az
olyan emberek szokták, akik egész éjjel virrasztottak. Valami olyan
biztató és tiszteletreméltó volt viselkedésükben, hogy Nunez egyetlen
pillanatnyi habozás után előlépett a szikla mögül, amely mögé
elrejtőzött és oly hangosan kiáltott feléjük, hogy az egész völgy
visszhangzott tőle.
A három ember megállt és körbeforgatta fejét, mintha körülnéztek volna.
Néztek jobbra, néztek balra és Nunez vadul integetett feléjük. Ők
azonban úgy látszik minden integetése dacára sem vették észre, majd egy
idő mulva messze jobbra a hegyek felé fordulva, ők is kiabálni kezdtek,
mintha válaszolnának az előbb elhangzott kiáltásra. Nunez megint
integetni kezdett és amikor gesztikulálása megint hiábavalónak
bizonyult, megint eszébe ötlött a „vak“ szó.
– Ezeknek a szerencsétleneknek vakoknak kell lennöik – mondotta.
Mikor végre is hosszas kiabálás és bosszankodás után Nunez
keresztülhaladt a patakon átvezető kis hídon és belépett a falon
átvezető ajtón és közelükbe jutott, már bizonyos volt benne, hogy mind a
három férfi vak.
Egyszerre eszébe jutott sok minden és különös kaland érzete vett rajta
erőt. A három férfi egymás mellett állott, de nem néztek feléje, hanem
csak fülüket tartották arrafelé fordítva, amerről szokatlanul hangzó
lépései hallatszottak. Egészen szorosan egymás mellett állottak, mint az
olyan emberek, akik meg vannak ijedve és Nunez látta, hogy szempilláik
be vannak húnyva, szemgödreik mélyen beestek, mintha a szemgolyók
egészen eltüntek volna alóluk.
Megdöbbenés ült az arcukon, amikor az egyik alig érthető spanyol nyelven
megszólalt:
– Egy ember… egy ember van itt. Egy ember… vagy valami szellem, amely a
sziklák közül ereszkedett alá.
Nunez biztos lépésekkel közeledett feléjük, mint ahogy az ifjú lép be az
életbe. Eszébe jutottak mindazok a régi mesék, amelyek az elveszett
völgyről, a Vakok Völgyéről szólottak és gondolataiban egyre csak a régi
közmondás járt:
„A vakok országában az egyszemű a király…“ „A vakok országában az
egyszemű a király“.
Nagyon udvariasan köszönt nekik. Beszélni kezdett és közben
szemlélődött.
– Honnan jön ő, Pedro testvér? – kérdezte az egyik vak ember.
– A sziklák közül ereszkedett alá.
– A hegyeken túlról jövök – mondotta Nunez – abból az országból, ahol az
emberek látnak. Bogotából, ahol százezer ember lakik és be sem lehet
látni a várost.
– Látni? – mormolta Pedro. – Látni?
– A sziklák közül jön, – mondotta a másik vak ember.
Ruhájuk posztója különösen volt szőve és mindegyiken más-más hímzés
volt.
Egyszerre a három vak ember hirtelen Nunez felé indult kinyujtott
kezekkel. Önkénytelenül is hátralépett a feléje nyujtott ujjak elől.
– Gyere ide! – mondta a harmadik férfi és már meg is ragadta karjánál
fogva.
Lefogták Nunez kezeit és végigtapogatták tetőtől talpig, anélkül, hogy
egy árva szót is szólottak volna hozzá mindaddig, míg nem végeztek
vizsgálatukkal.
– Vigyázzatok! – kiáltott fel Nunez, amikor ujjaikkal szemeit kezdték
tapogatni.
Úgy látszik, különösnek tartották ezt a szervet, mozgó szempilláival.
Újból és újból végigtapogatták.
– Különös teremtés ez, Correa, – szólalt meg az egyik, akit a többiek
Pedronak szólítottak. – Tapogassátok csak meg, milyen durva a haja!
Akárcsak a láma szőre!
– Olyan durva az egész ember, mint a sziklák, amelyek szülték – szólt
Correa, fölfedező utazást végezve puha és könnyű ujjaival Nunez
borotválatlan állán. – De talán még ki fog finomodni!
Nunez eleinte ellenkezett a három vak emberrel, de azok erősen fogták.
– Vigyázzatok – szólalt meg ismét.
– Beszél – mondta a harmadik ember –, tehát kétségtelen, hogy ember.
– Hu! – kiáltott fel Pedro, amikor Nunez kabátjának durva szövetéhez
ért.
– Csak most jöttél a világra? – kérdezte Pedro.
– A világból jöttem. Hegyeken és gleccsereken keresztül, onnan a
magasból. Egy nagy és hatalmas világból, amely tizenkét napnyira fekszik
a tengertől.
Alig figyeltek rá.
– Atyáink mesélték – szólt Correa –, hogy a természet erői is képesek
embert teremteni. A meleg és a rothadás… a meleg és a rothadás…
– Vezessük az öregekhez, – indítványozta Pedro.
– Kiabáljunk először, – vetette közbe Correa –, különben a gyerekek
megijednek tőle. Ez csodálatos esemény!
Így előbb kiabáltak, majd Pedro előrement és kézenfogva, a házak felé
vezette Nunezt.
Nunez visszahúzta kezét.
– Látok, – mondotta egyszerűen.
– Látok? – kérdezte Correa értelmetlenül.
– Igen, látok, – felelte Nunez feléje fordulva és megbotlott Pedro
lábában.
– Az érzékei még mindig nem tökéletesek, – szólt a harmadik vak ember. –
Csetlik-botlik és értelmetlen szavakat használ. Vezessétek kézenfogva.
– Ahogy tetszik, – válaszolta Nunez nevetve és attól kezdve vezették a
falu felé.
Úgylátszik, fogalmuk sem volt arról, hogy mi a látás. Nos, ha eljön az
ideje, majd megtanítja őket a látás előnyeire!
Hallotta, amint az emberek kiabálnak és látta, hogy az út közepén
csoportokba verődnek a vakok. Ugy találta, hogy idegeit és türelmét
jobban megviseli az első találkozás a vakok völgyének lakóival, mint
ahogy először gondolta. Amint közelebb és közelebb érkeztek a faluhoz,
az folyton nagyobbnak látszott, a tarka összevisszasággal mázolt falak
egyre furcsábbnak tüntek föl és egy csoport gyerek, ember és asszony (az
asszonyok és a lányok, ahogy ezt tetszéssel állapította meg, nagyon
csinosak voltak, ha az ember eltekintett csukott szemeiktől és mélyen
besüllyedt szemgolyóiktól) menten körülfogta és végigtapogatta puha,
érzékeny kezeivel, körülszaglászta és nagy érdeklődéssel figyelte minden
szavát. Mindazonáltal sok fiatal leány és gyerek nem mert közel menni
hozzá és valóban Nunez hangja rekedt és durva volt az ő finom beszédük
mellett. Három vezetője nem mozdult mellőle, mintha csak tulajdonosai
volnának és egyre csak azt hajtogatták:
– Egy vadember a sziklák közül!
– Bogota – mondotta Nunez, – Bogota! Ott túl a hegyek láncán.
– Vadember, aki vad szavakat használ, – felelte rá Pedro. – Hallottátok,
hogy mit mond? Bogota! Ugylátszik, még gondolkozása egyáltalán nem
alakult ki. Még csak most érkezett el a beszéd küszöbére.
Egy kis fiú meghúzta Nunez kabátját.
– Bogota! – kiáltotta feléje csúfolkodva.
– Bogota! Bizony az város a ti falutokhoz képest. Én a nagyvilágból
jövök, ahol az embereknek szemük van és látnak.
– Ugylátszik, Bogota a neve, – mondották egyszerre többen is a tömegből.
– Egyre csetlett-botlott – mesélte Correa – és kétszer is majd elesett,
míg idevezettük.
– Vigyétek az öregekhez!
Hirtelen betaszították egy ajtón egy koromsötét szobába, melynek csak a
tulsó végén parázslott halványan egy kialvófélben levő kályha. A tömeg
betódult utána és ettől kezdve egyetlen fénysugár sem hatolt be a
vaksötétbe. Mielőtt Nunez még feleszmélhetett volna, egy ülő férfi
lábaiban megbotlott és végigvágódott a földön. Önkéntelenül is kitárta
karjait és így estében valakinek az arcába vágott. Dühös kiáltások
hallatszottak és pillanat alatt számtalan kar ragadta meg, melyek közül
hiába próbálta magát kiszabadítani. A harc egészen egyoldalú volt és
erre Nunez hamarosan ráeszmélt, így csendesen úgy maradt, ahogy elterült
a földön.
– Elestem, – szólalt meg – de nem is csoda, mert ebben a koromsötétben
nem látok semmit.
Szünet követte szavait, mintha az őt körülfogó láthatatlan emberek
gondolkodtak volna afelett, hogy vajjon mit is akar ezzel mondani. Végül
is Correa szólalt meg elsőnek:
– Még nem forrott ki egészen. Minduntalan megbotlik jártában és
értelmetlen szavakat kever beszédébe.
Mások is beszélni kezdtek, de Nunez csak tökéletlenül értette meg
szavaikat.
– Felülhetek? – kérdezte kis szünet után. – Nem fogok többé ellenetek
harcolni.
Kis ideig tanácskoztak, majd megengedték, hogy felüljön.
Az öregek egyike keresztkérdések alá fogta és Nunez megpróbálta
elmagyarázni, hogyan került a nagy világból a völgybe. Próbált beszélni
a ragyogó égboltról, a kéklő hegyekről és a látás ezer más csodájáról az
öregek tanácsának, akik a Vakok Völgyének örök éjszakájában élték le
egész életüket. Sehogy sem értette, miért tartják értelmetlennek
elbeszélését.
Még szavai nagy részét sem értették a Vakok Völgyének lakói. A
magyarázata ennek egyszerű volt: tizennégy nemzedék óta világtalannak
születtek a gyermekek a Vakok Völgyében és a borzalmas kataklizma
elzárta őket a külvilágtól. Minden, a látással összefüggő dolognak még a
neve is elenyészett közöttük és a külvilágról szóló történetek
elhalványodtak emlékezetükben. Megszünt minden kapcsolatuk azzal a
világgal, amely a sziklás lejtőkön túl terült el és a vakok törzsének
fiai közül kikerülő nagyeszű férfiak a hagyományok bizonytalan emlékét
is kiverték társaik fejéből hogy ezeket egyszerűbb és természetesebb
magyarázatokkal pótolják.
Lassan-lassan rájött Nunez, hogy hiába reménykedett abban, hogy
megjelenése és látóképessége a csoda erejével fog hatni, így, miután
hiába próbálta megma gyarázni a látást a vakok öregeinek, akik
elbeszélését, mint egy újonnan teremtett ember furcsa és zavaros meséjét
egyszerűen figyelembe sem vették – bár kissé megzavarodva –,
belenyugodott abba, hogy tanításaikat végighallgassa.
A vakok legöregebbje elmagyarázta neki, mi az élet, mi a filozófia és mi
a vallás; elmagyarázta a világ teremtését (ami alatt persze csak az ő
kis völgyüket értette), elmagyarázta, hogy a völgy először üres katlan
volt a sziklák tövében, majd lassan-lassan lélektelen lények jelentek
meg a sziklakatlanban. Ezeknek nem adatott meg a tapintás isteni
adománya, majd lámák és egyéb állatok kerültek oda, akiknek már
kifejlődött egy-két érzékük, azután jöttek az emberek, végül pedig az
angyalok, akiknek az énekét és szárnycsapásait lehet csak hallani, de
akiket nem sikerült még senkinek sem végigtapogatni. Nunezt ez lepte meg
legjobban és eleinte sehogyan sem értette az angyalokról szóló
elbeszélést, míg végül is rájött, hogy a vakok az angyalok alatt
bizonyosan a madarakat értik.
Az öreg elmondotta Nuneznek, hogy két szakaszra oszlik az idő, a hideg
és a meleg időszakra, ami a Vakok Völgyében a nappalt és az éjjelt
jelentette. Elmondotta az öreg, hogy milyen jó dolog a melegben aludni
és a hidegben dolgozni, úgyhogy ha Nunez nem érkezett volna meg
történetesen éppen a meleg időszak első órájában, már az egész falu
nyugovóra tért volna.
Biztatta Nunezt, hogy dacára tökéletlenségének és ügyetlen
viselkedésének, nem kell kétségbeesnie, hanem hozzá kell fognia a
tanuláshoz s akkor majd lassan-lassan elérkezik ő is a tökéletességnek
arra a fokára, amelyen a völgy lakói állanak. Végül azzal bocsátotta el
az öreg Nunezt, hogy az éjszaka – a vakok a nappalt hívták éjszakának –,
már nagyon előrehaladt és így ideje, hogy valamennyien nyugovóra
térjenek. Atyai gondossággal megkérdezte Nuneztól, hogy tudja-e, hogyan
kell aludni, mire Nunez megnyugtatta őt efelől, de lefekvés előtt még
enni kért.
Tejet hoztak neki és egyszerű sós kenyeret, azután pedig elvezették egy
távoli helyre, hogy ne kelljen hallaniok, amint eszik és megmutatták
neki, hol aludjék, míg a csípős hajnali levegő – ami alatt az estét
kellett persze érteni –, föl nem ébreszti. De Nunez nem aludt el
egyáltalán. Leült ahová vezették, pihentette tagjait és közben egyre a
vele történt csodálatos események forogtak fejében. Időről időre
fölnevetett, hol mulattában, hol pedig bosszúságában.
– Tökéletlen elme! – mormolta magában. – Még nem fejlődtek ki az
érzékei! Ugylátszik, fogalmuk sincs róla, hogy mennyből küldött
királyukat és urukat sértegetik ezzel. No, de majd én eszükre térítem
őket. Lássuk csak… Lássuk csak…
Még akkor is gondolkodott, amikor a nap már lenyugodott és a Vakok
Völgyében elérkezett a munka ideje.
Nuneznek mindig volt érzéke a természet szépségei iránt és most a
lenyugvó nap visszfénye a hómezőkön, élete leggyönyörűbb látványának
tetszett. Tekintete a természet utólérhetetlen szépségeiről lassan a
félhomályba boruló falu felé vándorolt és hirtelen annyira erőt vett
rajta az elérzékenyülés, hogy térdre borulva adott szíve mélyéből hálát
Istennek a látás nagyszerű adományáért.
Hirtelen hang szólalt meg a falu mélyén:
– Ha-hó, Bogota! Gyere ide!
Nunez mosolyogva állt föl. Végre elérkezett az ideje, hogy megmutassa
ezeknek az embereknek, hogy a látás milyen nagyszerű adománya Istennek.
Keresni fogják, de nem találják meg.
– Miért nem mozdulsz, Bogota! – szólalt meg újból a hang.
Hangtalanul fölkacagott és csendesen két lépést oldalt lépett az útról.
– Ne gázold össze a füvet, Bogota. Az nincsen megengedve.
Nunez maga is alig hallotta a zajt, amit léptei okoztak. Megdöbbenve
állott meg.
A vak férfi, aki a faluba hívta, szaladva közeledett az úton feléje.
Nunez visszalépett az útra.
– Itt vagyok, – mondotta.
– Miért nem jöttél, amikor hívtalak? – feddte meg csendesen a vak ember.
– Mindig úgy kell vezetni téged, mint a gyermeket? Nem hallod az utat,
amin jársz?
Nunez csak nevetett ezen.
– Látom, – felelte egyszerűen.
– Olyan szó nincs, hogy _látom_, – szólalt meg a vak ember rövid habozás
után. – Hagyj föl ezzel a bolondsággal és kövesd lépteim hangját.
Nunez elszontyolodva indult utána.
– Senki sem mondta még nektek, hogy „A vakok országában az egyszemű a
király?“
– Mi az, hogy vak? – kérdezte a vak ember gondtalanul.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Négy nap mult el anélkül, hogy a Vakok Királya levetette volna
inkognitóját.
Addig mint ügyetlen és hasznavehetetlen idegen élt alattvalói között.
Úgy találta, hogy sokkal nehezebb magát királlyá kikiáltani, mint
ahogyan először gondolta és mialatt az államcsínyen gondolkodott, szépen
megtette mindazt, amit mondtak neki és lassan-lassan elsajátította a
Vakok Völgyének szokásait.
Legkellemetlenebbnek az éjszakai munkát és járást-kelést találta, így
elhatározta, hogy először ezen fog majd változtatni.
A vakok egyszerű munkás életet éltek, szorgalmasan dolgoztak, de nem
erőltették meg túlságosan magukat, ruhájuk és élelmük untig elegendő
volt, megvoltak a pihenő napjaik, sőt a pihenő heteik is, nagyon
szerettek zenélni és énekelni és a szerelem csakúgy megvolt közöttük,
mint odaát a hegyeken túl.
Csodálatos, milyen biztonsággal és határozottsággal rendezték be
birodalmukat a vakok! Minden megvolt, ami életüket megkönnyíthette. A
völgy közepéről sugáralakban szétfutó utak kivétel nélkül egyugyanazon
szög alatt találkoztak és mindegyiket más-más jel különböztette meg a
másiktól. Az utak és mezők minden egyenetlenségét régen elsimították már
és minden tárgy az ő különös igényeikhez alkalmazkodott.
Bizonyos érzékeik csodálatosan kifejlődtek. Harminc-negyven lépésről
meghallották a legkisebb mozdulatot, sőt még az ember szívének a verését
is. A hang már régen pótolta a látást közöttük, az ásóval és kapával
pedig csak olyan ügyesen bántak, mint akárki más. Szaglásuk egészen
rendkívüli volt. Az embereket szaguk után megismerték, mint a
vadászkutyák, szelíd lámáikat pedig, amelyek a sziklák között éltek és a
körfalhoz csupán táplálék és fedél kedvéért jártak le, úgy kezelték,
mint másutt a teheneket vagy lovat szokás.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nunez csak azután lázadt föl, hogy hiába próbálkozott a meggyőzéssel.
Eleinte minduntalan a látás adományáról akarta őket fölvilágosítani.
– Nézzétek – próbálta magyarázgatni – vannak dolgok, amiket ti nem
értetek!
Egyszer-kétszer akadtak, akik lehorgasztott fejjel és feléje fordított
fülekkel végighallgatták mondókáját és Nunez minden tőle telhetőt
megtett, hogy megmagyarázza, mit is jelent a látás. Hallgatói között
állandóan ott volt egy fiatal leány, akinek a szemhéjai nem voltak olyan
vörösek és beesettek, mint a többieké, úgyhogy szinte azt lehetett
hinni, hogy csak behúnyva tartja szemeit.
Nunez különösen ezt a leányt szerette volna meggyőzni.
Beszélt a látás gyönyöreiről, a hegyek hókoronázta ormairól, a
csillagokról és a napkeltéről, de hallgatói csak mulattak rajta.
Fölvilágosították Nunezt, hogy egyáltalán nincsenek hegyek és hogy a
világ a szakadék szélén végződik. Onnan emelkedik az az óriási tető,
ahonnan a harmat és a dér hull alá, amikor pedig Nunez erre
kijelentette, hogy a világnak nincsen vége a szakadék szélén és hogy
onnan semmiféle tető nem emelkedik a völgy fölé, egyszerűen bomlasztó
tanításoknak bélyegezték ezeket az állitásokat. Nunez látta, hogy
megdöbbentette őket és föladta a reményt, hogy fölvilágosítsa a vakok
népét a dolgok igazi állásáról.
Hozzákezdett, hogy a látás praktikus előnyeit ismertesse meg velük.
Egy szép reggel látta, amint Pedro a tizenhetediknek nevezett uton a
házak felé közeledik, de még a vakok hallásának és szaglásának határain
túl jár.
– Nemsokára ideérkezik Pedro közibénk, – jövendőlte.
Egy öreg ember megjegyezte, hogy Pedronak semmi dolga nincsen a
tizenhetedik uton és abban a pillanatban, mintha csak meg akarta volna
erősíteni az öreg szavait, Pedro sarkon fordult és átvágott a tizedik
útra, amely visszavezette a körfalhoz. Persze a vakok elkezdték
csúfolni, amikor Pedro nem érkezett meg és amikor Nunez később a többiek
előtt megkérdezte Pedrotól, hogy járt-e a tizenhetedik uton, az
egyszerűen letagadta a dolgot és attól kezdve Nunez ellenségévé vált.
Első kísérletének csúfos kudarca után nem adta fel rögtön a harcot,
hanem rávette az embereket, hogy vezessék el jó messze a falutól, ott,
ahol a szántóföldek végződnek és a körfal kezdődik. Kijelentette, hogy
olyan távolságból is el tud mindent mondani, ami a faluban történik,
pedig nincsen olyan éles fül, amelynek hallása olyan távolságból is meg
tudná különböztetni a hangokat. Az emberek járás-kelését valóban meg is
tudta figyelni, de azokat a dolgokat, amelyek ezeknek az embereknek a
szemében valóban meglepőek lettek volna, mégsem láthatta, mert azok az
ablaktalan házak belsejében folytak le.
Csak ezután az ismételt kudarc után határozta el magát Nunez arra, hogy
most már erőszakhoz folyamodik. Arra gondolt, hogy felkap egy ásót és
hirtelen leteríti egyiküket-másikukat vele, hogy szemtől-szembe való
küzdelemben bizonyítsa be előttük a látás előnyeit. Elhatározásában el
is jutott odáig, hogy felkapott egy ásót, de ekkor új tapasztalatra
ébredt: érezte, hogy nem képes hidegvérrel leütni egy vak embert.
A már felragadott ásó megállott kezében és ekkor látta, hogy a körülötte
álló vakok valamennyien tudatában vannak annak, hogy felragadta az ásót.
Feszülten figyelve állottak körülötte, feléje fordítva füleiket,
várakozva, hogy mi fog történni.
– Tedd le azt az ásót, – szólalt meg az egyik és reménytelen
kétségbeesés vett Nunezen erőt.
Már-már engedelmeskedett nekik.
Mégis meggondolta magát. Széttaszította a közelében állókat, kiugrott a
körből és elrohant a mezők irányába.
Felfelé haladt a hegyek felé, majd egyszerre leült az út mentén. A
harcot megelőző elfogódottság vett rajta erőt, de ez már-már teljes
reménytelenségbe ment át nála. Kezdett rájönni, hogy még harcolni sem
lehet olyan emberekkel, akik egészen más gondolatvilágban élnek, mint ő.
Messze lent, a faluban közben megindult egy sereg ember ásóval-kapával
felfegyverkezve. Hosszú, szétszórt vonalban közeledtek feléje a
számtalan utat mind elállva. Lassan közeledtek, egyre beszélgetve
egymással és a kordon minduntalan megállott, hogy szimatoljon a
levegőben és hallgatózzék.
Mikor ez először történt meg, Nunez csak nevetett rajta. De később már
elfelejtett nevetni.
Egyikük ráakadt nyomára a letaposott fűben és négykézláb tapogatózva
elindult rajta.
Öt percig figyelte a kordon lassú közeledését s ekkor bizonytalan
cselekvési vágya egyszerre lázas izgalommá fokozódott. Felállt, egy-két
lépést közeledett a körfalhoz, majd megfordult és visszafelé indult. A
vakok ekkorra már alig pár lépésnyire állottak tőle.
Ő is megállott és mindkét kezével megmarkolta ásóját.
Megtámadja őket?
Vére vadul lüktetett halántékaiban és egyre csak azt gondolta:
„A vakok országában az egyszemű a király!“
Megtámadja őket?
Visszanézett a magas és megmászhatatlan körfalra, melyet számtalan apró
ajtó szakított meg, majd szembefordult az üldözők egyre közeledő
vonalával. Az első raj mögött újabb és újabb csoportok fejlődtek fel
ásóval, kapával, vasvillával kezeikben.
Megtámadja őket?
– Bogota! – kiáltott az egyik. – Bogota! Hol vagy?
Még jobban megmarkolta ásóját és megindult lefelé a mezőn a falu felé.
Abban a pillanatban valamennyien megindultak feléje.
– Nekik megyek, ha hozzám nyúlnak! – fogadkozott magában. – Istenemre,
nekik megyek.
– Nézzétek! – szólt most hangosan üldözőihez. – Azt fogok csinálni ebben
a völgyben, amit akarok. Halljátok? Azt fogok csinálni, amit akarok és
oda megyek, ahová akarok!
Gyorsan közeledtek feléje és az egész jelenetnek olyan színezete volt,
mintha szembekötősdit játszanának és csak egyetlen ember látna a játszók
közül.
– Fogjátok meg! – kiáltott az egyik.
Mire Nunez föleszmélt, már félköralakban körül is fogták a vakok.
Érezte, hogy határozottnak és erélyesnek kell lennie.
– Nem értitek? – kiáltott rájuk előtte erősnek és határozottnak tetsző
hangon, amely azonban már a mondat közepén megtörött. – Ti vakok
vagytok, én pedig látok! Hagyjatok békén!
– Bogota! Tedd le az ásót és ne taposd össze a füvet!
Ez az utolsó parancs a maga hallatlan polgáriasságában olyan groteszk
volt, hogy Nunezt elöntötte a düh.
– Bántani foglak! – kiáltotta haragtól remegő hangon. – Istenemre,
bántani foglak! Hagyjatok békén!
Futni kezdett, anélkül, hogy tudta volna, hova is fut. Futott a
legközelebbi vak ember elől, mert borzadt tőle. Megállott, majd még
gyorsabban kezdett rohanni, hogy kiszabaduljon az egyre jobban
körülzáródó gyűrűből. Arrafelé futott, amerre a legnagyobb volt a rés az
üldözők láncán, de a kétoldalt álló vakok meghallották léptei zaját és
rohanva állták el útját. Nunez előreugrott, látta, hogy feltétlenül
elfogják, ha nem csinál semmit és abban a pillanatban lesújtott az ásó.
Érezte, amint a kemény acél hangosan csattan a puha húson és a következő
pillanatban hangos jajkiáltással terült el a vak ember a fűben.
Áttörte az üldözők láncát! Egészen közel volt a faluvégi házakhoz,
melyekből csak úgy rajzottak elő az ásót, kapát forgató vak emberek.
Éppen idején hallotta meg, hogy háta mögött rohanva közeledik feléje egy
magas férfi. Egészen elvesztette a fejét és egy lépésről feléje dobta
ásóját, majd sarkon fordult és elrohant az ellenkező irányba. Ott is
szembe találta magát egy vak emberrel, akit hangos kiáltással lökött
fel.
Pánik fogta el. Vadul szaladgált össze-vissza, lökdösődve ott is, ahol
nem volt arra szükség és miután félelmében folyton jobbra-balra forgatta
fejét, minduntalan csetlett-botlott. Egyszer el is esett és a vakok
tüstént észreveték, hogy mi történt vele. Messze, távol a körfalon az
egyik kis ajtó nyitva állott és mintha csak mennyei üdvösség várna ott
rá, Nunez vad iramban arra felé rohant. Ügyet sem vetett többé üldözőire
mindaddig, míg el nem érte az ajtót és keresztül nem haladt a csatornán
átvezető hídon. Még ekkor sem állt meg, hanem még egy darabon tovább
rohant a sziklák között egy békésen legelésző láma nagy meglepetésére.
Így végződött Nunez államcsínye.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A falakon kívül maradt két napon és két éjszakán át. étlen-szomjan és
egyre csak a történteken járt az esze. Tépelődései közben minduntalan
visszatért agyába az ostoba közmondás:
„A vakok országában az egyszemű a király.“
Egyre azon gondolkodott, hogyan tudná a vakokat harcban, küzdelemben
leigázni és lassanként rájött, hogy erre semmi lehetőség nincsen. Nem
volt fegyvere és most már nem is szerezhetett magának többé.
A civilizáció mételye elérte Nunezt még az Andesek vad hegyláncai között
is és nem tudta elszánni magát arra, hogy orvul legyilkoljon egy vak
embert.
Persze, ha ezt meg tudná tenni, akkor könnyen rájuk tudná kényszeríteni
akaratát, azzal a fenyegetéssel, hogy lassan-lassan valamennyiüket orvul
legyilkolja.