Egyszer volt egy kis emberke, akinek az édesanyja gyönyörű öltözet ruhát
varrt. Aranyból és zöldből szőtték az anyagát és olyan szép volt és
olyan finom, hogy le se tudom írni. Gyönyörű narancsszínű csokor
díszítette az álla alatt és a ruha gombjai ragyogtak, mint a csillagok.
Módfelett örült az új ruhának és hallatlanul büszke volt rá, amikor
pedig először állott a hosszú tükör elé új ruhájában, annyira meg volt
lepve és annyira el volt ragadtatva, hogy alig tudott megválni a
gyönyörű látványtól.
Mindig csak azt akarta viselni, hogy ismerje mindenki városszerte.
Elképzelte titkon, mit szólnának az emberek, ha új ruhájában bejárja
azokat a helyeket, ahol odáig megfordult, sőt elképzelte magát azokon a
helyeken is, ahol sohasem járt még életében, de amikről mások meséltek
neki és megpróbálta elképzelni, hogy mi volna, ha most felkerekedne és
elmenne mindenüvé ragyogó, új ruhájában. Szeretett volna menten
kirohanni benne a hosszú harmatos fűbe és a meleg napfényben fürdő
rétekre.
Csak hordhatná már az új ruhát!
De az édesanyja szigorúan megtiltotta neki. Elmagyarázta, hogy nagyon
vigyáznia kell, mert soha többe az életben még csak megközelítően olyan
szép ruhához nem fog jutni. Takarékoskodnia kell vele és csak ritka,
ünnepélyes alkalmakkor szabad viselnie. Ez a lakodalmi öltönye, mondotta
az édesanyja, azzal fogta magát és a gyönyörű ragyogó gombokat
selyempapirossal vonta be, nehogy elveszítsék csillogó fényüket. A
manzsettákra és a ruha könyökére, ahol legkönnyebben szokott kikopni a
szövet, kis védőket varrt fel, hogy semmi baj se érhesse a pompás
öltönyt.
Fia kézzel-lábbal kapálódzott ez ellen és gyűlölte az egész dolgot,
dehát mit tehetett volna? Végre is engedett anyja figyelmeztetéseinek és
rábeszéléseinek: levetette gyönyörű, új öltönyét, gondosan
összehajtogatta és elrakta a szekrénybe. Majdnem olyan volt, mint hogyha
eltemette volna az új ruhát. Mindig csak arra gondolt, hogy milyen
lenne, ha hordhatná az öltönyt és azon járt az esze, hogy talán eljön
egyszer annak is a napja, valami fenséges alkalommal, amikor manzsetta
és könyökvédők nélkül veheti fel és nem borítja selyempapir a gombokat
sem.
Egyik éjjel, amikor szokása szerint erről álmodott, álmában leszedte a
selyempapírt az egyik gombról és úgy találta, mintha a gomb már nem
volna olyan fényes, mint amikor édesanyja becsavarta a selyempapirosba
és ez még álmában is egészen kétségbeejtette. Elkezdte fényesíteni a
szegény, megvakult gombot. Eszeveszetten fényesítette, de a gomb – ha
ugyan ez még lehetséges volt – nem hogy nem lett ragyogóbb, hanem még
jobban megfakult. Felébredt és sokáig nyugtalanul hánykolódott ágyában.
Egyre csak az elhalványodott gombon járt az esze és azon tépelődött,
vajjon mi volna, ha a Nagy Alkalommal (bármi legyen is az), az egyik
gomb nem lenne olyan ragyogó, mint újkorában. Napokon keresztül nem
tudott másra gondolni és egyre csak ezt az eshetőséget forgatta agyában.
Amikor édesanyja legközelebb megengedte, hogy felvegye öltönyét, alig
tudott ellenállni a kísértésnek, hogy legalább egy kicsit megkaparja a
selyempapirost, vajjon a gombok még mindig olyan fényesek-e, mint
azelőtt?
Álmatagon ment végig a hosszú fasoron, amely a templomhoz vezetett.
Keményen küzdött a lelkében ébredt vad elhatározással. Mert tudni kell,
hogy édesanyja ismételt, gondos figyelmeztetése után nagynéha
megengedte, hogy az olyan vasárnapokon, amikor nem fenyegetett eső, nem
fújt a szél, és egyáltalán semmi baj nem érhette az öltönyt, megengedte,
hogy abban menjen a templomba, de persze a gombokról nem volt szabad
levennie a selyempapirost és a védők is helyükön maradtak. Ha túlerős
volt a napfény, napernyőt kellett hordania, hogy megvédje az öltönyt a
kifakulástól, az ilyen kirándulások után pedig gondosan kikefélte a
ruhát, szépen összehajtogatta, ahogyan anyja tanította és eltemette
ismét a következő alkalomig.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az édesanyja által emelt korlátokat nem szegte meg soha és
engedelmeskedett a szigorú parancsoknak mindaddig, míg egy különös
éjszakán fel nem ébredt és nem látta meg a holdfényben fürdő kertet. Úgy
rémlett neki, hogy a holdfény nem közönséges holdfény és az éjszaka sem
közönséges éjszaka. Egyideig bódultan bámult ki az ablakon, folyton
visszatérő témáját forgatva agyában. Gondolat gondolatot követett, míg
végre is egyszerre teljesen ébren felült ágyában. Szíve vadul vert a
torkában és hideg borzongás futott végig a hátán. Végre elhatározásra
jutott. Tudta, hogy most úgy fogja hordani gyönyörű öltönyét, ahogy azt
hordani szokták. Semmi kétsége nem volt a dologban. Félt, rettenetesen
félt, de egyben boldog is volt – határtalanul boldog.
Kiugrott ágyából, egy percig megállott az ablaknál és kinézett a
holdfényben fürdő kertre. A levegő tele volt tücsökcirpeléssel és a
bogarak zümmögésével. Végtelenül halkan, lábujjhegyen odasettenkedett a
sötét ruhaszekrényhez, ahol gyönyörű öltönye gondosan összehajtogatva
várt a feltámadásra. Nagy elővigyázattal, nehogy valakit felébresszen az
alvó házban, egyenként szedte ki a ruhát, azután gyengéden, de mégis
heves vággyal letépte a selyempapír-takarót és a manzsetta- és
könyökvédőket, míg végre ott volt előtte a gyönyörű öltözet, olyan
kifogástalan állapotban, amilyen akkor volt, amikor először látta
édesanyja kezében – hosszú-hosszú idő előtt. Gombjai nem vakultak meg,
szövete nem fakult el, az emberke boldogan könnyezett, amikor nesztelen
sietséggel beléje bújt. És azután visszament halkan és vigyázva az
ablakhoz, amely a kertre nézett és pillanatra megállott a holdvilágban.
A holdfény megtörött a csillogó gombokon. Azután kinyitotta az ablakot
és óvatosan kimászott a kertbe. Ott állott édesanyja háza előtt, amely
majdnem olyan egyszerű volt, mint nappal, csak a fák sötét árnyéka
borított fekete csipkefátylat a fehér falakra.
A holdsütötte kert azonban már egészen más volt, mint az a kert,
amelyben nappal szokott járni. Minden virág vagy vakítóan fehér volt,
vagy vörösen fekete, a levegő teli volt apró tücskök gyámoltalan
zenéjével, a fák láthatatlan rejtekeiben pedig pacsirták daloltak.
Nem volt semmi sem sötét az egész világon, csak meleg, titokzatos
árnyékok borultak egyes tárgyakra. A fák leveleit és a fűszálak széleit
a harmat gyönyörű ékkövei diszítették, az éjszaka melegebb volt, mint
bármely éjszaka azelőtt és a mennybolt valami csoda folytán egyszerre
messzebb is és közelebb is volt, mint odáig. A sötétkék égbolton ott
ragyogott az elefántcsontszínű hold, mint a világ uralkodója, a
csillagok pedig tündökölve ragyogtak.
A kis emberke mégsem kiabált és még csak nem is énekelt örömében.
Egyideig csak álldogált, mintha villám sujtotta volna, azután furcsa kis
felkiáltásra fakadt, kitárta karjait és elkezdett futni, mintha át
akarná ölelni az egész nagy-nagy világot. Ügyet sem vetett a szépen
kicirkalmazott utakra, hanem torony irányában szaladt a kerten
keresztül, átvágott a virágágyakon, a nedves, magasranőtt, illatos
növényeken, míg végre elérkezett a nagy sövényhez, de ő ezen is
keresztültörte magát és bár a tüskék véresre karcolták és össze-vissza
hasogatták gyönyörű öltönyét, ő mindezzel nem törődött, mert tudta, hogy
hordhatja a ruhát, amire már annyira vágyott.
– Boldog vagyok, hogy fölvettem a ruhát – kiáltotta hangosan a világba.
– Örülök, hogy az új ruhámban vagyok.
A sövény túlsó oldalán a kacsaúsztató terült el vagy legalább is az, ami
nappal kacsaúsztató szokott lenni. De éjszakára a kacsaúsztató gyönyörű
koronggá változott, és a kis emberke belevetette magát a vízbe, amely
először csak térdig ért, de azután elborította már a vállait is, úgy
hogy elkezdett úszni a gyönyörű, ragyogó hullámokat csapdosva karjaival.
Így került át a túlsó partra és úgy rémlett neki, mintha nem a
kacsaúsztató piszkos vizén, hanem színtiszta ezüstön haladt volna
keresztül és az most kövér cseppekben pereg alá ruhájáról. Továbbhaladt
a mezőn és lélegzete is elakadt, amikor boldogan megérkezett az
országútra.
– Boldog vagyok, – mondotta – módfelett boldog, hogy olyan ruhában
vagyok, amely méltó erre az alkalomra.
Az országút nyílegyenesen rohant az égbolt sötétkék búrája alatt, az út
fehér volt és ragyogott a holdsütésben és ő csak rohant előre, hol
nagyokat ugorva, hol kényelmesen sétálva, gyönyörű öltönyében, melyet
édesanyja fáradhatatlan, szerető kezekkel varrt számára. Az országút
teli volt porral, de ő ezt észre sem vette és amint ment a maga útján,
egy óriási éjjeli pille zümmögte körül nedvesen-ragyogó, siető alakját.
Először észre sem vette a pillét, de azután boldogan integetett neki és
szinte táncra perdült vele, amint a pille feje körül köröket irt le.
– Puha pillém! – kiáltott fel – drága pillém! És te, gyönyörű éjszaka!
Mit szólsz hozzá, drága pille, milyen gyönyörű ruhám van? Olyan szép,
mint szárnyaid hímpora és az ég és föld ezüstje!
És a pille egyre közelébb vonta köreit feje körül, közelébb, egyre
közelébb, míg végül is bársonyos szárnyaival megsímogatta ajakát…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap reggel holtan találták: nyakátszegve feküdt a kőbánya fenekén.
Gyönyörű öltönye éppen csak egy kicsit lett véres és nem piszkította be
ruháját a kacsaúsztató piszkos vize sem. Arca olyan boldogságot árult
el, hogy ha láttad volna, valóban elhinnéd, hogy boldogan halt meg, nem
tévesztve össze a tiszta és csillogó ezüstöt a kacsaúsztató piszkos
vizével.