Még mindig kérdéses, a tanuvallomások ellenére is, vajjon hitelt lehet-e
adni Gottfried Plattner esetének vagy sem. Az egyik oldalon hét tanu
áll, – sőt, hogy egészen pontosak legyünk, hat és egy fél pár szem és
egy kétségbevonhatatlan tény; a másik oldalon áll viszont – hogy is
mondjam csak – a józan ész, az elfogultság és a közvélemény maradisága.
Soha még nem akadt hét ilyen becsületesen gondolkodó tanu és nem volt
még kétségbevonhatatlanabb tény, mint Gottfried Plattner anatómiai
szervezetének megváltozása, de nem volt viszont talán még soha ilyen
különös eset sem. A legkülönösebb a dologban magának Gottfriednak a
vallomása – mert őt is a hét tanu közé számítom.
Isten ments, hogy bármiféle babona is vezéreljen és én is kénytelen
legyek Eusapia Palladio pártfogóinak a sorsában osztozni. Egész őszintén
szólva, magam is azt hiszem, hogy valami baj van a kréta körül Gottfried
Plattner esetében, de hogy ez mi lehet, nem tudnám megmondani.
Meglepett, hogy milyen sokan adtak hitelt a történetnek, de azt hiszem,
a leghelyesebb lesz az olvasó elbírálása alá bocsátani az egészet,
minden további megjegyzés nélkül.
Gottfried Plattner, dacára nevének, született angol. Édesatyja Elzászból
vándorolt Angliába a hetvenes évek végén és egy tiszteletreméltó angol
lányt vett feleségül, akinek az ősei egyáltalán nem tüntek ki semmiben.
Gottfried édesatyja a kilencvenes évek elején egy teljesen szürkén és
eseménytelenül leélt élet után, melynek javarészét szobák parkettázása
töltötte be, eltávozott az élők sorából. Gottfried akkor még egészen kis
baba volt és ma huszonhét éves. Hála annak, hogy szüleitől három nyelvet
örökölt, Gottfried egy kis magániskola nyelvtanára lett Anglia déli
felében. A futólagos szemlélő előtt Gottfried semmiben sem különbözik a
többi angol magániskolák nyelvtanáraitól és ruhája sem nagyon drága, sem
nagyon divatos, ami azonban nem jelenti egyben azt is, hogy feltünően
olcsó vagy nagyon kopott is lenne. Termete, arcszíne, fellépése egyaránt
nem feltünést keltő. Aki közelebbről nézte, hamar rájött, hogy mint az
emberek nagy többségénél általában lenni szokott: az ő arca sem volt
egészen szimmetrikus. Jobb szeme egy kicsikét nagyobb volt, mint a bal
és állcsontja is erélyesebben fejlődött ki a jobboldalon.
Ha valaki a szokásos felületes módon vizsgálta volna meg mellkasát és
érezte volna szíve lüktetését, alkalmasint nem talált volna semmi
feltünőt rajta, pedig éppen ezen a ponton tértek el gyakorlott
megfigyelők véleményei. Persze, ha valaki felhívta volna rá a figyelmet,
mindenki azonnal rájött volna a dolog szokatlanságára és menten
megállapította volna, hogy Gottfried szíve mellkasa jobboldalán ver és
nem a balon.
Nos, Gottfried szervezetének nem ez az egyetlen különössége, bár
kétségtelen, hogy ez a felületes szemlélő előtt a legfeltünőbb rajta.
Anglia legjobb orvosának megállapításai szerint _Gottfried minden belső
szerve pontosan az ellenkező oldalon foglal helyet, mint a többi
emberé_. Mája jobb csúcsa a baloldalon fekszik és a balcsúcs a jobbon,
tüdei pedig ugyancsak ilyen ellentétesen helyezkedtek el és ami talán
még különösebb – és ezt el kell hinnünk, hacsak nem akarjuk
feltételezni, hogy Gottfried tökéletes színész – Plattner jobbkeze
szinte máról holnapra szerepet cserélt balkezével. Azok óta az események
óta, amelyeket el akarunk mondani – és pedig a lehető leggyorsabban –,
Gottfriednak igen nagy nehézségére esik az írás és privát feljegyzéseit
úgy készíti önmaga számára, hogy balkezével balról jobbra veti a
sorokat. Jobbkezével nem tud hajítani és az étkezések alatt állandó
zavarban van, hogy melyik kezébe vegye a kést és melyikbe a villát.
Gottfried szenvedélyes kerékpározó, de a különös változás óta nincsen
tisztában az országút szabályaival és így állandó veszélyt jelent
nemcsak embertársaira, hanem önmagára nézve is, pedig mielőtt a különös
esemény történt vele, Gottfried igazán nem volt balkezes.
Még egy sokatmondó bizonyság szól a történet mellett és ez az, hogy
Gottfried gyerekkori fényképeivel tudja bizonyítani, hogy arca egész
szabása megváltozott. A legelső fényképen, amelyet úgy öt-hatéves
korában készítettek róla, Gottfried balszeme egy kissé nagyobb volt,
mint a jobb és álla is valamivel erősebb a baloldalon.
Ma mindennek pontosan az ellenkezőjét észlelhetjük rajta. Gottfried
fényképe tizennégy éves korából ellent látszik mondani ennek a ténynek,
viszont azonban ez a fénykép úgynevezett „enyveshát“ – amelyek nagyon
divatosak voltak akkoriban – és az „enyveshát“-akat tudvalevőleg a
fotográfusok néhány pillanat alatt készítették olyanformán, hogy a
lemezt megfordítva helyezték a másolópapírra és így pontosan fordítva
adták vissza mindenki képmását, egészen úgy, mint ahogy a tükör szokta
megfordítani arcunkat. A harmadik fénykép Gottfriedot huszonegy éves
korában ábrázolja és mindenben megerősíti a két másik fénykép
bizonyságát. A fényképek tanusága szerint tehát nem kétséges, hogy
_Gottfried arcának balfele helyet cserélt arcának jobbfelével_, de hogy
egy emberi lény hogyan változhatik meg annyira, teljesen érthetetlen, ha
csak nem akarunk csodára gondolni.
Egyféleképpen persze meg lehetne magyarázni mindent, tudniillik, ha
föltételezhetnénk, hogy Plattner azon az alapon, hogy szíve a
jobboldalon dobog, az egész világot az orránál fogva vezeti, hiszen
fotográfiákat is lehet hamisítani és balkezességet is lehet tettetni. De
Gottfried Plattner egész jelleme ellentmond ennek a feltevésnek.
Gottfried nyugodt, csendes, magábavonuló, szerény ember és még Nordau
szempontjainak figyelembevétele mellett is teljesen józan. Néha-néha
szeret egy pohár sört meginni, mérsékelt dohányos, mindennap nagy
gyalogsétákat tesz és egészségesen túlbecsüli tanári munkásságának
jelentőségét. Kedves, iskolázatlan hangja van és szívesen énekel,
jókedvű, népszerű dalokat, nagyon szeret olvasni – főképpen boldog végű
regényeket, – jól alszik és csak nagyon ritkán álmodik. Szó ami szó,
Gottfried Plattner az utolsó ember, akiről fel lehetne tételezni, hogy
ilyen fantasztikus történetet talált volna ki. Valóban – esete
elmondásában Plattner mindig nagyon tartózkodónak mutatkozott és
valósággal szégyenli, hogy ilyen szokatlan dolognak éppen ővele kellett
történnie.
Sajnálatosképpen Plattner elvi ellensége a boncolásnak és így
alkalmasint sohasem szerezhet a világ teljes bizonyosságot afelől,
vajjon valóban minden szerve helyet cserélt-e testében, pedig éppen ez a
tény a döntő az egész történetben. Hiába fognánk egy embert és
hurcolnánk ide-oda a térben – a tér alatt azt értem, amit az emberek
általában annak szoktak nevezni – a test szervei nem fognak helyet
cserélni. Bármit csináljunk is az emberrel, a jobboldala továbbra is
jobboldal marad, a baloldal pedig baloldal.
Persze, egy teljesen lapos dologgal ezt meg lehet tenni. Ha papirosból
kivágunk egy alakot – bármilyen alakot, amelynek bal- és jobboldala van
–, könnyen felcserélhetjük oldalait, mert csak egyszerűen fogjuk és
átfordítjuk a másik oldalára a figurát. De a testekkel egészen másképpen
áll a dolog. A matematikusok azt mondják, hogy ez is lehetséges és egy
szilárd test jobb- és baloldalát fel lehet cserélni, _ha fogjuk a testet
és kivisszük a térből_ – ami érthető nyelvre lefordítva annyit jelent,
hogy kivisszük egyben a létből is – és _a téren kívül fordítjuk meg_. Ez
kétségkívül egy kissé zavaros magyarázat, de minden matematikus
készségesen megerősíti, hogy valóban így van.
Hogy a dolgokat kézzelfoghatóbbá tegyük, Plattner jobb- és baloldalának
különös felcserélődése azt bizonyítja, hogy Plattner kívül járt a téren,
az úgynevezett Negyedik Dimenzióban és hogy onnan ismét visszatért a mi
világunkba. Ha csak nem akarjuk magunkat egy hihetetlenül leleményes
félrevezetés áldozatainak tartani, hitelt kell adnunk a matematikusok e
magyarázatának.
Ennyit a tényekről. És most elérkeztünk beszámolónknak ahhoz a részéhez,
amelyben elmondjuk annak a tüneménynek a történetét, amely Plattner
időleges eltünését eredményezte a Földről.
Plattner, úgylátszik, az iskolában nemcsak a modern nyelveket tanította,
hanem kémiát, kereskedelmi földrajzot, könyvelést, gyorsírást, rajzot és
minden egyéb olyan tantárgyat is, amely felé a fiúk szüleinek
érdeklődése időről időre fordulni szokott. Plattner csak nagyon keveset,
sőt mondhatnám semmit sem értett ezekhez a különböző tantárgyakhoz, de
hát a tanárnak nem is kell nagyon sokat értenie ahhoz, amit előad, hanem
inkább csak erkölcsi határozottságot és úri hangot kell adoptálnia.
Plattner, úgylátszik, az iskolában nemcsak a modern sem tudott – mint ő
maga mondja – a Három Gázon kivül –, akármi legyen is ez a három gáz.
Mindazonáltal, miután tanítványai kezdetben még ennyit sem tudtak és
minden tudásukat az ő előadásaiból merítették, ez nem okozott neki –
vagy akárkinek is – a legkisebb gondot sem éveken keresztül, mindaddig,
míg egy Whibble nevű fiú nem tünt fel egy szép napon az első sorban,
akit úgy látszik, valami rosszakaró rokona rászoktatott arra, hogy
minduntalan a legkülönösebb kérdéseket tegye fel.
A kisfiú Plattner előadásait mindvégig feszült figyelemmel és
érdeklődéssel kísérte és hogy mások is tudomást szerezzenek
érdeklődéséről, időről időre különös tárgyakat hozott Plattner
előadására, hogy azokat tanárjával analizáltassa. Plattnert először
nagyon meglepte, hogy ilyen érdeklődést tudott kelteni tanitványaiban
előadóképessége. Bízott a fiú teljes tudatlanságában, így aztán
analizálta az átadott dolgokat, sőt bizonytalan és homályos mondatokban
be is számolt azok vegyi összetételéről. Őszintén szólva, uj
tanítványának tudásvágya arra bírta Plattnert, hogy meghozasson
Londonból egy analitikai-kémiai szakkönyvet, amelyet azután szabad
idejében tanulmányozott. Legnagyobb meglepetésére azt találta, hogy a
kémia egészen érdekes tudományág.
Idáig a történet egészen hétköznapi, de most egyszerre egy zöld por
tünik fel a színen. Sajnos, a zöld por eredetét ma már nem lehet
kétségbevonhatatlan hitelességgel megállapítani és a fiatal Whibble
hosszú és kalandos történetben számol be arról, hogy a zöld port a
tengerparton találta egy viaszosvászon rongyba csavarva. A legjobb
megoldás úgy Plattnerre, mint talán még Whibble szüleire nézve is az
lett volna, ha gyufa ér a zöld porhoz már a megtalálás percében.
A fiatalúr kétségkívül nem az eredeti csomagolásban hozta a port az
iskolába, hanem egy közönséges orvosságos üvegben, amelynek dugóját
ujságpapíros helyettesítette. Whibble a zöld port a délutáni előadás
végén adta át Plattnernek. Négy gyereknek büntetésből bent kellett még
az előadás után is maradnia, hogy elkészítsék írásbeli feladataikat és
Plattner ügyelt fel rájuk abban a kis tanteremben, ahol a kémiai
kísérleteket szokta végezni.
Az iskolában, csak úgy, mint a legtöbb vidéki intézetben, a kémiai
oktatás demonstrálására szolgáló eszközöket szigorú egyszerűség
jellemzte. Plattner iskolájában a kémiai „taneszközöket“ egy kis
szekrényben tartották, amelynek terjedelme igazán nem haladta meg egy
közepes útibőrönd méreteit. Plattnert végtelenül úntatta a felügyelet a
haszontalan gyerekek felett, így, úgy látszik, valósággal megörült
annak, hogy Whibble feltünt zöld porával és így legalább valami
foglalkozást talált az unalmas óra idejére. Gottfried kinyította a
szekrényt és azonnal hozzákezdett analitikai kísérleteihez. Whibble jó
messze helyezkedett el a katedrától és a négy csinytevő gyerek, mialatt
lázas szorgalmat tettetett, a legnagyobb érdeklődéssel figyelte minden
mozdulatát.
Valamennyien teljesen egybehangzóan számolnak be az ezután bekövetkezett
eseményekről Plattner a zöld port vizsgálócsőbe töltötte, azután egymás
után vízzel, klórsavval, sósavval és kénsavval vegyítette. Miután
mindezek a kísérletek nem jártak sikerrel, az üvegben maradt zöld port –
közel egy fél üveg volt – tálcára szórta és meggyújtotta. Az orvosságos
üveget balkezében tartotta. A por először csak füstölni kezdett, azután
hirtelen fülsiketítő dörrenéssel és vakító lánggal felrobbant.
Az öt fiú abban a pillanatban, amikor észrevette a lángot, már sejtette,
hogy a következő pillanatban bekövetkezik a katasztrófa s így gyorsan
lekapták fejüket a pad alá és tényleg egyikük sem sérült meg
súlyosabban. Az ablaküvegek csörömpölve törtek ezer darabra és a tábla
is felfordult a sarokban. A tálca porrá zúzódott és a menyezetről
lehullott a vakolat. Nagyobb baj nem érte sem az iskola épületét, sem a
felszerelést és a fiúk eleinte, amikor nyomát sem látták Plattnernek,
azt hitték, hogy a robbanás ereje bizonyára a földhöz vágta és valahol
ott fekszik a katedra és az első pad között, ahova helyeikről nem
láthattak. Természetesen azonnal felugráltak és segítségére akartak
sietni, de legnagyobb bámulatukra, _Plattnert sehol sem találták_. A
váratlan robbanás annyira megzavarta őket, hogy valamennyien a folyosóra
rohantak, abban a hiszemben, hogy Plattner kétségkívül megsebesült és
kiszaladt a teremből, hogy sebeit bekötöztesse. De Carson, aki legelől
rohant, már az ajtóban majdnem összeütközött Mr. Lidgettel, az
igazgatóval. Mr. Lidgett kövér, nyugtalan ember, akinek csak egy szeme
van. A fiúk szerint az igazgató már az ajtóban elkezdett káromkodni és
egymásután hordta le őket.
– Hol van Mr. Plattner? – ez volt a kérdés és ezt a kérdést ismételték
azután a következő napokban oly sokszor, nemcsak az iskolában, hanem az
egész környéken is. Valóban úgy látszott, mintha ez egyszer
bekövetkezett volna a szólás-mondás, hogy „a levegőbe repült“, mert a
földön igazán semmi nyomát sem lehetett találni. Egyetlen csepp vérre,
egyetlen posztó, bőr vagy vászondarabkára sem tudtak sehol sem találni
és Plattnert úgy látszik úgy elfújta a robbanás ereje, hogy még csak
nyomot sem hagyott hátra.
Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a robbanás következtében Plattner
teljességgel eltünt. Felesleges talán itt elmondanunk, hogy milyen
izgalmat keltett az iskolában, de a környéken is ez a különös esemény.
Lidgett mindent megtett, hogy elejét vegye a különböző találgatásoknak,
sőt egyenesen tagadta idegenek előtt még azt is, hogy bármi szokatlan is
történt volna iskolájában. Huszonöt sor büntetést mért ki minden diákra,
aki csak kiejtette száján Plattner nevét és kijelentette az egész iskola
előtt, hogy „ő tudja, hol tartózkodik Plattner tanár úr“. Lidgett ezt
azzal magyarázta előttem, hogy nem akarta iskolája jóhírnevét
veszélyeztetni a könnyelműen felidézett robbanás történetének
terjesztésével és még kevésbé akarta, hogy még ráadásul Plattner
eltünésének titokzatossága is hozzájáruljon ehhez.
Lidgett meg is tett mindent, ami tőle tellett, hogy az egész ügyet úgy
állítsa be, mintha az a legtermészetesebb valami lett volna. Elsősorban
az öt szemtanut vette olyan szigorú keresztkérdések tüze alá, hogy azok
a végén már kételkedni kezdtek abban is, hogy egyáltalán láttak valamit.
Mindez azonban nem használt és kilenc napon át a környéken vadabbnál
vadabb mesék szálltak szájról szájra a csodálaos eseeményről és a szülők
egész sora vette ki szépen hangzó ürügyek alatt gyerekét az iskolából.
Érdekes, hogy a környéken egész sereg ember ezekben a napokban
szokatlanul élénken álmodott és valamennyiük álmaiban megjelent
Plattner. Ezek az álmok érthetetlen módon teljesen egybehangzóak voltak.
Plattner hol egymagában jelent meg az álmokban, hol társaságban és
bizonytalan, tündöklő fények vették körül. Arca kivétel nélkül minden
esetben sápadt és eltorzult volt és Plattner nem egyszer vadul
gesztikulált az álmodók irányába. Egyik-másik fiú – bizonnyal
lidércnyomás hatása alatt – álmában azt látta, hogy Plattner feltűnő
gyorsasággal közeledik feléje és egészen közelről mereven az arcába
bámul, mások viszont Plattnerrel együtt bizonytalan, gömbalakú
teremtmények elől menekültek. De mindezeket az álmokat a kihallgatások
és keresztkérdések hatása alatt elfelejtették, amikor _a robbanás utáni
kilencedik napon Plattner egyszerre váratlanul visszatért_.
Visszatérésének körülményei éppen olyan különösek voltak, mint
eltünéséé. Ha Mr. Lidgett kolerikus szavaival kiegészítjük Plattner
némikép bizonytalan előadását, úgy megállapíthatjuk, hogy szerdán este,
napnyugta felé, amikor Mr. Lidgett éppen befejezte előadását és a kertbe
ment epret szedni, hirtelen végigcikkázott valami az égen és mielőtt még
Mr. Lidgett akárcsak körül is tudott volna nézni, az égből egy nehéz
test zuhant rá hatalmas puffanással. A súly alatt Lidgett természetesen
összeroskadt és nemcsak a kezeiben tartott eperszemek, hanem a cilindere
is – Mr. Lidgett ragaszkodik ahhoz, hogy az iskolaigazgatóknak
tekintélyt kell tartaniok és ezért állandóan cilinderben jár még
tulajdon kertjében is – összenyomódott. A nehéz tárgy, amely a hátára
zuhant és amely most mellette hevert az eperágyban, nem volt más, mint a
nagyon zilált külsejű Mr. Gottfried Plattner. Gottfrieden nem volt
gallér és hiányzott a kalapja is, fehérneműje szennyes volt és a
kezeiből valósággal omlott a vér. Mr. Lidgett annyira meg volt lepve,
hogy elfelejtett még felállani is és már négykézláb elkezdte Plattnert
szidni, tiszteletlen magaviselete miatt.
Ez a csak mérsékelten idillikus jelenet zárta le a Plattner-történet
külső jelenségeinek sorát. Talán fölösleges apróbb részletekbe
bocsátkoznom és elmondanom, hogy milyen körülmények között bocsátotta el
Plattnert Mr. Lidgett az iskola kötelékéből, hiszen a részletek a pontos
nevekkel és dátumokkal mind benne vannak abban a kimerítő jelentésben,
amelyet a Természetellenes Jelenségeket Kutató Társaság elé
terjesztettek.
Plattner jobb- és baloldalának sajátságos fölcserélődését az első időben
észre se vették és csak akkor tünt fel a dolog, amikor Plattner a táblán
egyszer csak balról jobbra kezdett írni. Plattner igyekezett eltitkolni
a különös körülményt, mert úgy vélte, hogy ez rossz hatással lenne
jövőjére. Arra, hogy a szíve mellkasa jobboldalán dobogott, csak hónapok
mulva jöttek rá, amikor egy fogoperáció alkalmával el kellett altatni.
Az operációt követőleg – hosszas vonakodás után – megengedte, hogy
alapos orvosi vizsgálatnak vessék alá, miután a doktorok ragaszkodtak
ahhoz, hogy esetét az „Anatómiai Közlemények“-ben közzétegyék. Ezzel
aztán végképpen elfogytak a tények, így áttérhetünk Plattner csodálatos
esetének elbeszélésére.
De előbb vonjunk éles határvonalat a történet első része és aközött, ami
alább következik. Mindazt, amit idáig leírtam, egész sor olyan
tanuvallomással tudom megerősíteni, amelyeket bármely bíróság
hiteleseknek fogadna el. Minden szemtanu életben van ma is és Gottfried
Plattner is itt járkál közöttünk, jobboldalán dobogó szívével.
Bebizonyítottnak vehetjük, hogy Plattner egy robbanás következtében
kilenc napra eltünt és hogy azután éppen olyan váratlanul jelent meg
ismét a föld színén, teljesen fölcserélt belső szervekkel.
Ebből az utolsó körülményből, mint már mondottam, világosan következik,
hogy Plattner ez alatt a kilenc nap alatt valahol a téren kívül járt. A
tanuvallomások és bizonyítékok valóban olyan súlyosak, hogy ezeknél
sokkal gyengébb bizonyítékok már nem egy embert juttattak bitófára.
Ami azonban azt illeti, hogy hol tartózkodott ez alatt a kilenc nap
alatt Plattner, nincs semmi bizonyítékunk, magának Plattnernek némikép
zavaros és részleteiben nem egyszer ellentmondó magyarázatain kívül. Nem
akarok visszaélni olvasóim bizalmával, éppen ezért rámutatok arra –
amire a szokatlan természeti tüneményekkel foglalkozó írók általában el
szoktak felejteni rámutatni –, hogy ezen a ponton a kétségbevonhatatlan
bizonyosságok széles és kitaposott ösvényéről letérünk és olyan utakra
indulunk, amelyek járatlanok és kacskaringósak. Persze, mindenkinek
jogában áll úgy gondolkodni a most elmondandókról, ahogyan éppen
tetszik, hiszen Plattner elbeszélése homlokegyenest ellenkezik a
tapasztalati tényekkel és egyenesen a csodák világába vezet. Én nem
akarom befolyásolni az olvasó gondolkodását egyik irányban sem, hanem
egyszerűen elmondom a történetet, ahogyan Plattner mesélte nekem.
Plattner bevallotta, hogy a robbanás pillanatában bizonyos volt afelől,
hogy az explózió kioltotta életét A robbanás rettenetes ereje felkapta a
földről és hátralódította. Bizonyosan nagyon fogja érdekelni a
pszichológusokat, hogy Plattner röptében tisztán és világosan
gondolkozott és azon törte a fejét, vajjon a szekrényt fogja-e betörni,
vagy pedig a táblát dönti-e föl. Végre földet ért a lába és Plattner
megpróbált talpraállni, de ismét visszazuhant valami puha és mégis
szilárd anyagra. Egy pillanatra az ütődés elkábította. Orrát egyszerre
égett haj szaga ütötte meg és úgy vélte, hogy Lidgett hangját hallja,
amint a nevét kiabálja. Az olvasó bizonyosan meg fogja érteni, hogy
Plattner egy ideig nem tudott egészen tisztán gondolkozni.
Eleinte az volt a benyomása, hogy még mindig az osztályban áll. Látta a
fiúk határtalan ámulatát és észrevette, amint Mr. Lidgett belép az
ajtón. Erre egészen határozottan emlékezik. Megjegyzéseiket nem
hallotta, de ezt a fülsiketítő robbanás következményének tartotta. A
tárgyak körülötte csodálatosképpen sötétek és elmosódottak voltak, de
ezt azzal magyarázta, hogy a robbanás bizonyosan nagy füstöt
fejlesztett, bár Plattnernek ez a magyarázata – mint tudjuk – egyáltalán
nem állotta meg a helyét. A félhomályban Lidgett és a fiúk olyan
csöndesen és ködösen mozogtak, mint a kísértetek. Plattner arcát még
mindig égette a robbanás tüze és mint mondotta, „egészen meg volt
zavarodva“.
Első gondolatai, úgy látszik, személyi biztonságára vonatkoztak. Azt
hitte, talán megvakult és megsüketült. Végigtapogatta tagjait, hogy mind
megvannak-e és ezután egy kicsikét megnyugodott. Nagyon csodálkozott
azon, hogy nem látja az osztály megszokott öreg padjait, hanem helyettük
csak bizonytalan körvonalú, alaktalan, szürke tömegek voltak körülötte.
Azután valami történt, ami arra késztette, hogy hangosan felkiáltson és
kábult érzékeit cselekvésre ösztönözze. _Két fiú izgatottan
gesztikulálva, egyszerűen keresztülsétált rajta!_ Egyiken sem látszott a
legkisebb jele sem annak, hogy egyáltalán tudnának jelenlétéről. Nehéz
elképzelni, milyen érzések ébredtek Plattnerben ebben a pilanatban. Azt
mondja, hogy a fiúk olyan egyszerűen és természetesen hatoltak át rajta,
mintha valami ködgomolyag lett volna.
Plattner első gondolata ezután az volt, hogy bizonyosan meghalt.
Mindazonáltal, miután világéletében józanul gondolkozott ezekről a
dolgokról, meglepte, hogy teste még mindig megvolt. Második gondolata az
volt, hogy nem ő halt meg, hanem a többiek körülötte és hogy a robbanás
elpusztította az iskolát és minden teremtett lelket megölt, jómagán
kívül. De ez a megoldás sem elégítette ki teljesen, így további
megfigyelések folytatására határozta el magát.
A tárgyak körülötte szinte teljes sötétségbe burkolóztak, sőt eleinte
bizony azt hitte, hogy koromsötét van. Feje fölé fekete égbolt borult és
csak valami halványzöldes fény világította meg a tájat, amely a messze
háttérből sugárzott feléje. Mondom, ezek voltak az első impressziói.
Amint a szeme lassan-lassan hozzászokott a sötétséghez, valami
bizonytalan zöld színt kezdett kivenni a mindent körülölelő fekete
éjszakában. Úgy látszik, ebből a sötét háttérből emelkedett ki az
osztály bútorzata és a benne lévő emberek halványan és
megkülönböztethetetlenül foszforeszkálva jártak-keltek. Kinyujtotta a
kezét és minden nehézség nélkül _keresztüldugta a falon_.
Plattner elmesélte, hogy kétségbeesett kísérleteket tett arra, hogy
magára vonja a figyelmet. Rákiáltott Lidgettre és megpróbálta a fiúk
karját megfogni, amint ide-oda futkároztak mellette. Csak akkor hagyott
föl ezekkel a kétségbeesett kísérletekkel, mikor Lidgett felesége, akit
– mint helyettes tanár – természetesen szívből utált, belépett a
terembe. Azt mondja Plattner, hogy hallatlanul kellemetlen dolog volt a
világon lenni és mégis egészen távol állani az emberi társadalomtól.
Azzal hasonlította össze érzéseit, mint amikor a macska ablakon
keresztül kénytelen figyelni egy egér jókedvű hancurozását. Úgy érezte,
hogy áthághatatlan fal választja el a világtól, amelyen hiába is
próbálkozott volna áttörni. Ezután közvetlen környezetére fordította
figyelmét. Az orvosságos üveg nem tört el és még mindig a balkezében
volt, benne a zöld por maradványaival. Zsebre tette az üveget és
elkezdett maga körül tapogatózni. Sziklaszirten találta magát, amelyet
bársonyos moha borított. Az éjbe burkolt tájat nem tudta tisztán
kivenni, miután az iskolaterem ködös képe azt eltakarta előle, de az
volt az érzése – ami talán a hideg szélre volna visszavezethető –, hogy
egy hegy gerince közelében ülhetett és hogy lábai alatt egy meredeken
aláereszkedő völgy terült el. Az ég alján beszüremkedő zöld fény
percről-percre nőtt, úgy kiterjedésben, mint erősségben. Felállt és
megdörzsölte szemét.
Néhány lépést tett előre és lefelé indult a meredek hegyoldalon, de
megbotlott és majdnem elesett. Ismét leült egy sziklára és tovább
figyelte a zöld fény derengését. Hamarosan rájött arra, hogy a világ
körülötte teljesen csendes. Amilyen sötétség borított mindent, éppen
olyan csönd is honolt és jóllehet hideg szél fujt a völgy felől, még
fűszál zizegését sem hallotta. Így azután hallotta – miután nem láthatta
–, hogy a hegyoldal, amelyen állott, sziklás és teljesen kopár. A zöld
fény egyre erősebbé vált és közben valami áttetsző, vérvörös fény
keveredett a fölötte elterülő égbolt koromsötétjébe. Azt hiszem, ez a
vörösség bizonyosan a zöld fény kontrasztjaként keletkezhetett. Valami
fekete dolog szállt az égbolt alját megülő sárgászöld derengés felé,
azután nagyon gyöngén megszólalt egy éleshangú harang alant, a völgyben.
Lehet, hogy Pattner egy óránál is tovább ült a sziklán, mialatt a
különös zöld fény egyre világosabbá vált és egyre tovább terjedt a zenit
felé. Ezzel egyidejűleg a _mi_ világunk képe mindjobban kezdett
elmosódni.
A Földön különben is beesteledhetett már, így Plattner miután nem látott
semmit többé belőle, lefelé indult a hegyoldalon.
Alig tett néhány lépést, észrevette, hogy egyszerűen keresztülsétált a
kémiai tanterem padlóján és hirtelen megállt. Ebben a pillanatban a
földszinti nagy tanteremben találta magát, amint a mennyezet és a padló
között feleúton a semmiben állott. A szoba berendezését így is ki tudta
venni, de sokkal halványabbnak tünt fel előtte minden, mint amikor
Lidgettel találkozott. A fiúk éppen írásbeli dolgozatot készítettek és
Plattner nagy meglepetéssel látta, hogy szinte valamennyien – még a
legjobb tanulók is – „puskáznak“. Amint az idő múlott és a zöld hajnal
mindinkább tért nyert, a tanterem képe egyre jobban elhalványodott
előtte.
Plattner lenézett ismét a völgybe és látta, hogy a zöld derengés közben
lassan halad lefelé a hegyoldal szikláin és a völgy fenekét most már
imitt-amott megvilágította egy-egy zöld fénysugár. Ebben a pillanatban a
hegy gerince fölött feltünt egy óriási zöld égitest, melynek fényében a
komor hegytömegek borzalmassággal meredeztek az ég felé. Plattner
egyszerre csak azon vette észre magát, hogy nagy tömeg gömbalakú tárgy
úszik feléje a levegőben, mint ahogy az árvalányhaj vitorlázik a szél
szárnyán nyár végén a mezők fölött. A legközelebbi a szakadék tulsó
oldalán úszott, így Plattner el nem tudta képzelni, hogy mi lehet. Alant
a völgyben a harang egyre gyorsabban és gyorsabban kezdett szólani és
egész sereg fény mozgott ide-oda. A leckéjüket készítő fiúk képei
ekkorra már annyira elhalványodtak, hogy Plattner alig tudta kivenni
alakjukat a sötétben.
Különös, hogy a mi világunk képe kialudt abban a pillanatban, amikor a
zöld nap fölkelt odaát, de Plattner határozottan és erőteljesen
ragaszkodik ehhez az állításához. Odaát éjszaka nagyon nehéz járni,
tekintettel arra, hogy a mi világunk képe ebben a sötétben különös
élességgel bontakozik ki. Érthetetlen, hogy ha ez mind így van, a mi
világunk miért nem lát mégsem semmit a Másik Világból?
Talán arra vezethető ez vissza, hogy a mi világunkon sokkal nagyobb a
világosság. Plattner azt mondja, hogy a Másik Világon még délben, amikor
a zöld nap fénye teljében áll, még mindig nincsen olyan világos, mint
nálunk holdtöltekor, az éjszaka pedig koromsötét. Ilyenformán aztán még
az a csöpp fény is, amely a teljesen besötétített szobában dereng,
elegendő ahhoz, hogy láthatatlanná tegye a Másik Világ tárgyait, éppen
úgy, mint ahogy a gyengén foszforeszkáló tárgyakat is csak a
legteljesebb sötétségben láthatjuk.
Amióta Plattner elmondta nekem történetét, én is megpróbálkoztam néhány
kísérlettel, hogy lássak valamit a Másik Világból és egy éjszaka
bezárkóztam egy fotográfus barátom sötétkamrájába. Valóban láttam is
holmi zöldes sziklákat és szakadékokat, de be kell vallanom, csak nagyon
bizonytalan körvonalakban. Az olvasónak talán több szerencséje lesz.
Plattner azt mondja nekem, hogy amióta visszatért, sűrűn álmodott a
Másik Világról és felismerte azokat a helyeket, ahol előzőleg járt, de
ez alkalmasint emlékezete számlájának javára írható, de egyáltalán
nincsen kizárva, hogy nagyon jószemű emberek alkalomadtán valamit
megpillanthassanak ebből a különös Másik Világból, amely körülöttünk
terül el.
Térjünk vissza azonban tárgyunkra. A zöld napkelte után lent a
szakadékban egy hosszú ucca vált láthatóvá, amelyet fekete épületek
szegélyeztek, de Plattner csak nagyon-nagyon bizonytalanul tudta kivenni
a képet, így azután némi habozás után elhatározta magát, hogy
leereszkedik a meredek hegyoldalon. Az út hosszú volt és fáradalmas,
nemcsak azért, mert a hegyoldal hihetetlenül meredek volt, hanem azért
is, mert a sziklák minduntalan megmozdultak lába alatt és legörögtek a
völgybe. A lárma, amelyet lépteivel előidézett – sarkai minduntalan
szikrát szórtak a sziklákon – volt az egyetlen nesz, amely hallatszott,
mert a harangszó időközben elhallgatott.
Amint közelebb érkezett a völgy aljához, úgy látta, hogy a különböző
épületek feltünően hasonlítanak a síremlékekre, kriptákra és
mauzoleumokra, azzal az egy különbséggel, hogy valamennyien feketék
voltak és nem fehérek, amint általában a sírkövek szoktak lenni. A
legnagyobb épületből egyszerre nagy tömeg világos, gömbölyű, halványzöld
alak tódult ki, mint ahogyan a templomból szoktak az emberek kijönni. Az
alakok a széles uccán különböző irányokba oszoltak szét és egyesek
mellékutakon át a hegyoldalnak indultak, míg mások eltüntek a kis,
fekete épületekben, amelyek az utat szegélyezték.
Plattner, amint szemközt találta magát a hegyoldalon feléje gomolygó
alakokkal, megállt és rájuk bámult. Az alakok nem jártak – valójában nem
is volt lábuk – és egészen olyanok voltak, mint emberi fejek, csak éppen
alattuk piócaszerű test himbálózott. Plattnert annyira meglepte
különösségük, hogy el is felejtett komolyan megijedni tőlük. Feléje
úsztak a levegőben, a hideg szél szárnyán, mint ahogy a szappanbuborék
úszik a léghuzatban. Amint jobban megfigyelte a legközelebbit, látta,
hogy tényleg emberi fej, amely hihetetlenül tágranyilt szemekkel
meredezett rá és amelyen olyan példátlan kétségbeesés ült, amelyet
Plattner soha földi halandó arcán még nem látott kiütközni.
Meglepte, hogy a furcsa valami egyáltalán nem törődött vele, hanem
szemmelláthatólag valami mozgó tárgyat követett és figyelt ereje teljes
megfeszítésével. Az első pillanatban nem értette a dolgot, de azután
rájött, hogy a különös teremtmény tágranyilt szemeivel bizonyosan valami
olyant kísér figyelemmel, ami abban a világban történik, amelyet
Plattner éppen elhagyott. Egyre közelebb és közelebb jött a különös
teremtmény és Plattner annyira meg volt döbbenve, hogy elfelejtett még
felkiáltani is. A különös teremtmény alig észrevehető zajt okozott
szálltában, azután gyöngén megütötte Plattner arcát – érintése nagyon
hideg volt –, majd elhaladt mellette, fölfelé, a hegygerinc irányába.
Plattnerben az a különös érzés támadt, hogy a fej rendkívül hasonlít
Lidgettére, de azután figyelmét rögtön a többi fejre fordította, amelyek
most már valósággal rajzottak fölfelé a hegyoldalon. Egyiken sem
mutatkozott a legcsekélyebb jele sem annak, hogy észrevették volna, sőt
némelyikük egészen közel járt arcához és majdnem követte az első
példáját, de Plattner undorral kitért útjukból.
Legtöbbjükön ugyanazt a határtalan fájdalmat figyelte meg, amelyet az
elsőn látott, egyikük-másikuk sírt és az egyiken, amint sebesen
gomolygott a hegygerinc felé, pokoli düh ömlött végig. De voltak olyanok
is, akik teljes közömbösséget mutattak, sőt akadtak, akik még bizonyos
derült érdeklődést tanusítottak a dolgokkal szemben, legalább is az
egyiken valósággal örjöngő öröm kifejezései látszottak. Plattner nem
emlékszik, hogy bármelyiküket is felismerte volna.
Plattner órákon át kísérte figyelemmel ezeket a különös eseményeket és
mindaddig nem ereszkedett le a völgybe, amíg valamennyien el nem tüntek
a hegyoldalban. A sötétség, amint lefelé haladt, csak fokozódott,
úgyhogy nagy üggyel-bajjal járt leereszkedése a hegygerincről. Feje
fölött az égbolt most már világoshalványzöld köntöst öltött. Plattner
sem éhséget, sem szomjúságot nem érzett. Amikor végre is megszomjazott,
egy hűvös patakra bukkant és a sziklákat borító ritkás moha, amikor
kétségbeesésében enni kezdett belőle, egészen jól ízlett neki.
A síremlékek között ide-oda bolyongott, hiába keresve ezeknek az
érthetetlen dolgoknak a magyarázatát. Hosszú időbe telt, míg végül is
ott állott a nagy mauzoleumszerű épület kapujában, amelynek sötét
mélyéből a fejek előtüntek. Odabent egy sor zöld fény égett holmi
bazalt-oltáron és a magasból egy harang kötele csüngött alá. A falakon
tüzes betűkkel valami írás állott, de Plattner nem tudta a különös
betűket elolvasni. Mialatt ezen törte a fejét, kívülről, az uccáról
nehéz léptek közeledő zaja ütötte meg a fülét. Azonnal kirohant a
sötétbe, de semmit sem látott. Habozott, hogy meghúzza-e a
harangkötelet, vagy kövesse-e a lépéseket, míg végre is az utóbbira
határozta magát. De akárhogyan rohant is, sohasem tudta a lépéseket
utólérni és hiábavaló volt minden kiáltozása is. A völgy, úgy látszik,
végtelen kiterjedésű volt és mindenütt olyan sötétség ült, mint a földön
éjszaka, amikor csak a csillagok világítanak, jóllehet a kísértetiesen
zöld nap mégis csak megvilágította a hegyoldalakat. Lent a völgyben
egyetlen fejjel sem találkozott, úgy látszik, valamennyien odafönt, a
hegyoldalon voltak elfoglalva. Tényleg, amikor fölnézett, ide-oda látta
őket imbolyogni. Egyikük kényelmesen haladt előre, másikuk viszont
valósággal száguldott a légen át. Az egész dolog – mondotta Plattner –
„nagy hópelyhekre“ emlékeztette, csak éppen ezek feketék és
halványzöldek voltak.
A soha el nem haló lépések követésével töltötte Plattner a következő
hét-nyolc napot, de hiába járta be a völgy egyre újabb és újabb
ismeretlen tájait, hiába mászta meg a meredek hegyoldalakat, sohasem
sikerült a lépéseket utólérnie. Bár egyszer-kétszer észrevette, hogy
figyelemmel kísérik jártában, egyetlen lélekkel sem váltott szót. Fönt a
hegyoldalban, a sziklák között feküdt le mindig aludni. Lent, a
völgykatlanban a földi dolgokból semmi sem volt látható, egész
egyszerűen azért, mert a völgy valószínűleg túlságosan mélyen feküdt.
Fent, a gerincek mentén, mihelyt a földi nappal elkezdődött, a mi
világunk láthatóvá lett előtte. Mialatt görcsösen kapaszkodott a
sötétzöld sziklákba, hogy le ne bukjék a szakadékba, maga körül a
sussexi mezők tarka virágait látta és amint a komor szirtek között járt,
a kis falu uccáját rótta és anélkül, hogy bárki is észrevette volna, a
kis háztartások magánügyeit figyelte meg.
Rájött, hogy a mi világunk szinte minden élő lényéhez tartozott egy
imbolygó fej és hogy minden embert szakadatlanul figyel egy-egy ilyen
tehetetlen teremtmény.
Hogy mik ezek – ezek az „Élők Őrzői“ – Plattner sohasem tudta meg. De
kettő közülük, amelyek hirtelen rátaláltak és attól kezdve szakadatlanul
követték, feltünően hasonlított édesatyjára és édesanyjára, ahogyan
képük gyerekkora emlékeiből rámaradt. Egyszer-másszor más arcok is
rámeresztették szemeiket, halottak szemei, akik nagyon gyűlölték, vagy
nagyon szerették földi életükben. Valahányszor ilyen pillantásokkal
találkozott, Plattneren különös kényelmetlenség vett erőt. Megpróbált
édesanyjával szóba elegyedni, de anyja nem válaszolt szavaira, csak
szomorúan és nagyon gyöngéden nézett rá – sőt mintha egy kis
szemrehányás is lett volna tekintetében.
Plattner egyszerűen csak elmondta történetét és meg se próbálta
magyarázatát adni, teljesen tetszésünkre bízva, hogy kik ezek az Élők
Őrzői és ha tényleg a halottak, miért tanusítanak olyan nagy érdeklődést
azzal a világgal szemben, amelyet örökre elhagytak.
Lehet, hogy amikor befejeztük életünket – én magam ezt látom a
legvalószínűbbnek –, amikor nem választhatunk már többé szabadon a jó és
a rossz követése között, még mindig figyelemmel kell kísérnünk azokat a
következményeket, amelyek tetteink következtében állottak elő. Ha a
lélek nem szűnik meg a halál után, úgy bizonnyal az emberi érdeklődés
sem múlik el azonnal. De mondom, ez csak az én feltevésem és Plattner
semmiféle magyarázattal sem szolgál, mert ő maga sem talált semmiféle
magyarázatot.
Plattner reggeltől estig járta ezt a különösen világított világot és az
utolsó napokban már kimerült, fáradt és éhes volt. Nappal a jólismert
sussexi vidék képe állandóan zavarta, mert nem tudta, hova lépjen és mit
kerüljön ki, amellett pedig minduntalan beleütköztek az Őrző Lelkek,
hidegen simítva végig arcán. Este még jobban borzadt ezektől az Őrző
Lelkektől, mert ilyenkor még jobban érezte rajtuk határtalan
kétségbeesésüket. Hiába ordított rájuk, hogy ne bámuljanak úgy rá, azok
tudomást sem vettek szavairól és akármilyen gyorsan is futott el előlük,
mindig a nyomában maradtak.
A kilencedik napon estefelé Plattner ismét közeledni hallotta a
láthatatlan lépteket a völgy mélyén. Éppen akkor ugyanazon a gerincen
járt, ahová akkor esett, amikor ebbe a különös Másik Világba került.
Megfordult, hogy lefusson a völgybe, de figyelmét lekötötték azok az
események, amelyek a mi világunkon egy az iskola közelében álló ház
hátsó szobájában játszódtak le. Mindkét embert, akik a szobában voltak,
látásból jól ismerte. A napfény széles sugarakban ömlött be a nyitott
ablakokon a szobába, de az ágy fejénél mégis gyertya égett.
Az ágyban magasra rakott párnákon egy egészen elgyöngült, kísértetiesen
sápadt ember feküdt, aki összekulcsolt kezeit a feje fölé emelte. Egy
kis asztalkán mellette néhány orvosságos üveg, egy vajaskenyér, egy üveg
víz és egy pohár állott.
Időről időre a szerencsétlen ember ereje minden megfeszítésével beszélni
akart, de egyetlen szót sem tudott kiejteni ajkán. Az asszony észre sem
vette, hogy a férfi valamit akar, mert minden figyelmét annak szentelte,
hogy egy ódivatú íróasztal fiókjából különböző írásokat szedjen elő.
Plattner először egészen tisztán látta a jelenetet, de amint a zöld
hajnal egyre világosabbá vált, a földi kép annál jobban elhalványodott.
Amint a visszhangzó lépések egyre közelebb és közelebb hangzottak
mellette, Plattner maga köré tekintett és látta, hogy a sápadt arcok
egész tömege gyűlt össze körülötte a völgy sötét mélyéből és
valamennyien a szobában lévő két embert figyelték. Soha ekkora tömegét
az Élők Őrzőinek még nem látta. Egyik felük csak a haldoklót figyelte a
szobában, másik felük viszont végtelen haraggal az asszony mozdulatait
követte, amint lázasan kutatott valami után, amit sehogyan sem tudott
kézrekeríteni. Olyan nagy tömegekben gomolyogtak körülötte az Őrző
Lelkek, hogy egyszer-másszor megakadályozták azt is, hogy a szobába
lásson, de azért Plattner világosan emlékszik rá, hogy bent a szobában
minden végtelenül csendes volt.
Két lélek arcára különösen jól emlékszik még ma is. Az egyik egy asszony
fehér és tiszta vonalú arca volt, amely valamikor talán hideg és
kegyetlen lehetett, de amelyet most egy a földön nem ismert okosság
lágyított puhára. A másik talán az asszony atyja lehetett. Mindkettőjük
figyelmét szemmel láthatólag teljesen lekötötte valami gyűlöletes
cselekedet szemmel kísérése, amelyet nem tudtak megakadályozni. A férfi
mögött szintén egy csomó fej gomolygott, de ezek már nem lehettek
szülők, hanem olyan lények arcai, akik valamikor talán maguk is ridegek
voltak, de akiket a fájdalom megtisztított. Egészen az előtérben egy
lány arca tünt fel, de ezen sem fájdalom, sem harag nem látszott, csak
végtelen türelem és fáradtság, amint – ahogyan Plattner mondja –
szabadulását várta. Plattnert cserben hagyta leíróképessége, amikor
ennek a kísérteties tömegnek a gyülekezéséről beszélt.
A lelkek a harang szavára gyültek össze és szinte pillanatok alatt
verődtek össze a szoba körül. Úgy látszik, Plattner olyan izgatott volt,
hogy egészen önkénytelenül, idegességében kivette a zöld port tartalmazó
üveget a zsebéből és maga elé tartotta, – de erre már nem emlékszik
egészen világosan.
A lépések egyszerre elhallgattak. Plattner hiába várta a következőt,
néma csönd ülte meg a tájat és azután egyszerre a váratlan csöndben,
mint egy éles, vékony penge, keresztülvágott a harang szava. A hangra a
fejek tömegei jobbra-balra kezdtek imbolyogni és hangos sírás
hallatszott körülötte. Az asszony a szobából mindebből semmit sem
hallott, mert valamit lázas gyorsasággal a gyertya lángjába tartott. A
harang második kondulására minden egészen elhalványodott és jeges
széláramlat szórta szét a Lelkek Őrzőit. A harmadik kondulásra valami
hirtelen keresztülnyúlt rajta az ágy felé. Bizonyosan mindnyájan
hallottak már fénysugárról. Nos, ez olyan volt, mint valami
sötétségsugár és amikor Plattner jobban odanézett, tisztán kivett egy
sötét kart és kezet.
A zöld nap most már majdnem delelőjére érkezett és a szobában lefolyó
eseményeket odaátról már alig lehetett kivenni, de Plattner látta, amit
az ágy fehérje görcsösen megvonaglik és az asszony válla fölött
meglepetten visszatekint az ágy irányába.
A hideg szél gyorsan magával vitte az árnyakat a völgy mélyében fekvő
templom felé és Plattner ekkor hirtelen megértette a fekete kar
jelentőségét, amely átnyúlt válla fölött és megragadta zsákmányát. Nem
mert a háta mögé nézni, hogy meglássa az Árnyat a kar mögött.
Kétségbeesett erőfeszítéssel, szemeit eltakarva, rohanni kezdett, de
talán még húsz lépést sem tehetett, mikor megbotlott egy kőben és
elesett. Előre bukott kezeire, az üveg pozdorjává zúzódott a földön és a
zöld por abban a percben felrobbant. A következő pillanatban kábultan és
számtalan sebből vérezve, ismét az iskola kertjében találta magát
szemtől szemben ülve Lidgettel.
Ezzel Plattner története véget ért. Igyekeztem olyan sorrendben leírni a
dolgokat, ahogyan Plattner mesélte nekem és gondosan óvakodtam attól,
hogy bármit is változtassak akár annak stílusán, akár felépítésén, pedig
könnyű lett volna a szenzáció kedvéért úgy beállítani a dolgot a
haldokló ágyánál, mint valami összeesküvést, amelyben Plattner is
szerepet játszott, de eltekintve attól, hogy egy egészen kivételes, de
különben igaz történetbe csempésztem volna hamisításokat, az ilyen
dolgok, véleményem szerint, csak rontottak volna azon a hatáson, amelyet
ez a sötét világ a maga zöld világításával és az össze-vissza gomolygó
Élők Őrzőivel az olvasóra tesz.
Hozzá kell tennem, hogy tényleg az iskola közelében egy házban
bekövetkezett az a haláleset, amelyről Plattner beszélt történetében, és
pedig pontosan abban a pillanatban, amikor Plattner visszatért a földre.
Egy adótisztviselő halt meg és özvegye, aki jóval fiatalabb volt
megboldogult uránál, a mult hónapban férjhezment egy környékbeli
állatorvoshoz. Miután a történet, amelyet itt elmondottam, különböző
formákban szájról szájra járt az egész faluban, az asszony
fölhatalmazott arra, hogy nevét kiírjam, de kikötötte, hogy ő
határozottan tagadja, hogy bármi is igaz volna Plattner elbeszéléséből,
ami megboldogult férje utolsó óráit illeti. Ő nem égetett el semmiféle
végrendeletet – bár Plattner soha nem is vádolta ilyesmivel – és néhai
férjének csak egy végrendelete volt, amelyet közvetlenül házasságkötésük
után készített. Annyi bizonyos, hogy Plattner leírása a halottas szoba
bútorzatáról teljesen pontos volt, ami egészen csodálatos, ha tekintetbe
vesszük, hogy Plattner előzőleg soha nem járt a házban.
Még egy dolog van, amelyről idáig nem szóltam, de miután nem szeretném,
ha babonás vagy túlságosan hiszékeny színben tünnék fel, most erre is
felhívom az olvasók figyelmét. Plattner kilenc napi távolléte e világból
kétségbevonhatatlan tény, de ez még nem bizonyítja egyben azt is, hogy
elbeszélése is mindenben megfelel a valóságnak, mert könnyen lehetséges,
hogy még e földi téren kívül is hallucinálnak az emberek.
Ezt az olvasónak sohasem szabad elfelednie.