– Nézzünk csak a pult mögé, Gip – mondottam. – Úgy látszik, tréfát űz
belőlünk. Gipet kézenfogva, elmentünk a fejét csóváló tigris előtt. És
mit képzelnek, mi volt a pult mögött? Semmi sem volt mögötte! Csak a
kalapom hevert a földön, egy közönséges, tapsifüles fehér nyúl mellett.
A nyuszi mély elmélkedésbe volt merülve és olyan butának, olyan
gyűröttnek látszott, amilyen csak egy bűvész nyula lehet.
Ismét birtokomba vettem kalapomat és a nyúl egy-két ugrással kitért az
utamból.
– Papa! – szólalt meg Gip bűnös suttogással.
– Mi az, Gip? – kérdeztem.
– _Nagyon_ szeretem ezt a boltot, papa!
Én is nagyon szeretném – gondoltam magamban –, ha a pult nem nyúlna meg
egyszerre annyira, hogy elzárja előlünk az utat az ajtó felé. – De Gip
figyelmét persze nem hívtam fel erre a körülményre.
– Nyuszi! – mondotta Gip, kezével a nyúl felé nyulva, ami ott ugrált el
mellettünk. – Nyuszi, mutass valami bűvészetet Gipnek! – és szemeivel
nyomon követte az ijedt szemű fehér nyulat, amint beugrott egy ajtón,
amelyet egy pillanattal előbb határozottan nem vettem még észre.
Az ajtó azután tágabbra nyilt és megjelent benne az az ember, akinek az
egyik füle nagyobbnak látszott, mint a másik. Most is mosoly ült az
ajkán, de amikor pillantása pillantásommal találkozott és megszólalt,
hangja jókedvű, de egyben bocsánatkérő is volt.
– Önt bizonyosan érdekelni fogja bemutató termünk is, uram – mondta
méltóságteljesen.
Gip megrántotta kabátom ujját és amint átnéztem a pulton, tekintetem
ismét találkozott a boltos tekintetével Kezdtem a bűvészetet már egy
kicsit túlságosan hamisítatlannak találni.
– Nincsen _nagyon_ sok időm – mondottam, de már bent is voltunk a
bemutató teremben, mielőtt befejezhettem volna mondatomat.
– Hasonló dolgok teljesen azonos minőségben – jegyezte meg a boltos,
hajlékony kezeit dörzsölve – és ez _A Legjobb_. Semmi sincs itt, ami ne
volna hamisítatlan _Bűvészet_ és kezeskedem érte, hogy minden valóban A
_Legkülönösebb_ Bocsásson meg, uram!
Éreztem, hogy valamit lehúz rólam, valamit, ami éppen kabátujjamba
kapaszkodott és láttam, hogy egy kis kapálódzó vörös démont fog farkánál
fogva – az apró teremtés rúgott, harapott és mindenáron a kezét akarta
elkapni – és a következő pillanatban gondtalanul a pult mögé dobta.
Semmi kétség, a különös lény bizonyára csak gumiból volt, de az első
percben…!
Gipre pislantottam, de Gip egy bűvös hintaló szemléletébe volt merülve.
Örültem, hogy nem látta a dolgot.
– Hallja – jegyeztem meg halkan, Gipre és a vörös démonra pillantva –,
remélem, nincsen sok _ilyen_ holmijuk errefelé?
– Nekünk nincsen egy se! Valószínűleg magával hozta, uram! – válaszolta
a boltos szintoly halkan, még az eddigieknél is lekötelezőbb mosoly
kíséretében. – Csodálatos, hogy mi mindent cipelnek az emberek magukkal,
anélkül, hogy tudomásuk volna róla!
Azzal Giphez fordult:
– Megnyerte itt valami a tetszésedet?
Bizony ezer dolog is volt ott, ami megnyerte Gip tetszését.
A bizalom és a tisztelet vegyes érzelmeivel fordult a csodálatos
boltoshoz:
– Ugye, az egy Bűvös Kard? – kérdezte.
– Bűvös Játékkard. Nem törik, nem hajlik és nem vágja el az ujjadat.
Győzhetetlenné teszi azt, akinek a kezében van, minden tizennyolc éven
alulival szemben. Három shillingtől hét és fél shillingig – nagyság
szerint! Ezek a pajzsok a fiatal kóborlovagok számára nagyon hasznosak,
ezek a Biztonság Pajzsai. Mellettük hevernek a Gyorsaság Sarui és a
Láthatatlanná Tevő Sisakok.
– Ó Papa! – ámuldozott Gip.
Szerettem volna megtudni az árukat, de a boltos ügyet sem vetett rám.
Gip most már szívvel-lélekkel az övé volt és így a boltos hozzákezdett,
hogy bemutassa egész bűvös raktárát és semmi sem állíthatta meg többé. A
bizalmatlanság és irígység egy nemével állapítottam meg, hogy Gip most
ennek az embernek az ujját fogta, úgy, mint ahogy csak az enyémet szokta
tartani. Semmi kétség, a fickó kétségkívül érdekes ember – gondoltam
magamban – és a holmijai is igazán jó hamisítványok, valóban egészen
_valódi_ hamisítványok, de hát mégis…
Utánuk ballagtam és nagyon keveset szóltam, de nem vettem le
tekintetemet pillanatra sem erről a boszorkányos fickóról. Végül is Gip
jól mulatott és semmi kétség, ha elérkezik az indulás ideje, a
legnagyobb könnyedséggel távozhatunk majd.
Furcsa, különös hely volt a bemutató terem, amelyet minduntalan
állványok, oszlopok, galériák szakítottak meg és a boltozatos folyosókon
át be lehetett látni a többi osztályba, amelyekben a legfurcsább külsejű
segédek ácsorogtak és bámultak a bepillantóra. Függönyök és tükrök
ejtették zavarba a látogatót, olyannyira, hogy egyszerre arra eszméltem,
hogy nem tudom, melyik ajtón át léptünk be.
A boltos Gipnek bűvös vonatokat mutogatott, amelyek gőz és óramű nélkül
szaladtak, úgy, ahogy jelzéseket adott az ember nekik, azután néhány
doboz nagyon, nagyon értékes játékkatonát, amelyek menten életrekeltek,
amint levette a doboz fedelét és azt mondták… Az én fülem nem nagyon
éles és a hang is egészen különös hang volt, de Gip – aki az édesanyja
jó hallását örökölte – azonnal megértette.
– Bravo! – kiáltott fel a boltos, azzal a katonákat minden ceremónia
nélkül visszasöpörte a dobozba és átnyujtotta Gipnek.
– Nos, hadd lássuk – mondta a boltos és a következő pillanatban már Gip
keltette életre őket.
– Parancsolja a katonákat? – kérdezte tőlem a boltos.
– Igen, megveszem őket – mondottam –, hacsak nem kéri el értük a teljes
árat, mert akkor amerikai milliárdosnak kellene lennem…
– Édes Istenem! Nem! – azzal a boltos ismét összesöpörte a katonákat,
rácsapta a dobozra a fedelet, egyszer megforgatta a levegőben a dobozt
és már be is volt csomagolva, szép barna csomagolópapírba, színes
szalaggal át volt kötve – és Gip teljes neve és címe állott rajta!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A tulajdonos elnevette magát bámulatomon.
– Ez az igazi bűvészet – mondotta – és nincs benne semmi csalás!
– Nekem egy kicsikét túlságosan is hamisítatlan – jegyeztem meg.
Ezután Gipnek egész sor trükköt mutatott, furcsa és különös trükköket és
még sokkal különösebb volt a mód, ahogyan csinálta őket. Mindent
megmagyarázott, össze-vissza forgatta a dolgokat és a drága kis kölyök
csak komolyan bólogatott hozzá buksi fejecskéjével.
Nem figyeltem annyira, amennyire módomban állott volna.
– Hé, „_presto_“! – mondta a Bűvös Boltos és a következő pillanatban már
megjött rá a visszhang, fiam tiszta, boldog – hé „presto“-jában.
De figyelmemet más dolgok kötötték le. Egyre jobban kezdtem érezni, hogy
milyen boszorkányos is ez az üzlet körülöttem. Hogy úgy mondjam,
valósággal át és át volt itatva boszorkányossággal. Valami boszorkányos
volt még a bútorokban is, a padlóban és a mennyezetben, sőt a vad
összevisszaságban álló székekben is. Úgy éreztem, hogy ha csak egy
pillanatra is levettem róluk pillantásomat, rögtön megmozdultak,
elkezdtek kóborolni a szobában és „hol az olló komámasszony“-t
játszották.
És akkor egyszerre az egyik furcsa segéd kötötte le figyelmemet. Úgy
látszik, nem vette észre, hogy figyelem – én is csak éppen az arcát
láthattam egy halom játék mögött, az egyik árkád ívén keresztül – és a
segéd, amint a pulton könyökölt, a legborzasztóbb fintorokat vágta!
A legrémesebb kétségkívül az volt, amit az orrával csinált. Először
rövid és tömpe volt az orra, azután hirtelen kilőtte, mint valami
teleszkópot. Egyre vékonyabb és vékonyabb lett az orra, míg végül is
hosszú, piros, hajlékony ostor lett belőle. Mintha csak lidércnyomás ült
volna a mellemen! Megcsóválta a levegőben és kivetette az orrát, mint
ahogy a halászok szokták kivetni horgukat.
Nyomban arra gondoltam, hogy Gipnek ezt semmiesetre sem szabad látnia.
Megfordultam, de Gip ott állott, teljesen elmerülve a boltos
magyarázataiban és semmi rosszra sem gondolt. Sugdolóztak és minduntalan
rámpillantottak. Gip egy kis széken állott és a boltos valami nagy dobot
tartott a kezében.
– Játsszunk bujócskát, Papa! – kiáltott felém Gip. – Te leszel a hunyó!
És mielőtt megakadályozhattam volna, a boltos már be is födte az óriási
dobbal.
Rögtön tudtam, mi készül.
– Vegye le róla tüstént! – kiáltottam rá izgatottan. – Megijeszti a
fiút. Vegye le azonnal!
A boltos szó nélkül engedelmeskedett és felém tartotta a hatalmas
hengert, csak azért, hogy megmutassa, hogy üres. És a kis széken sem
volt semmi! A fiam pillanat alatt nyomtalanul eltünt!…
Bizonyosan mindnyájan tapasztalták már azt a rettenetes érzést, amikor
mintha egy láthatatlan kéz egyszerre összefacsarná az ember szívét. Ezt
éreztem most én is. Pillanat alatt ott álltam a mosolygó boltos előtt és
felrúgtam a székét.
– Legyen vége ennek az ostoba tréfának! – kiáltottam rá. – Hol a fiam?
– Íme – mondta, még mindig a dob üres belsejét mutogatva. – Nincs benne
semmi csalás…
Kinyujtottam a karomat, hogy torkon ragadjam, de ügyes mozdulattal
kitért előlem. Ismét nekitámadtam, de ő már közben kinyitott egy odáig
láthatatlan ajtót és kiugrott rajta.
– Megállj! – kiáltottam rá és utána ugrottam – a teljes sötétbe.
– _Bum!_
– Uram bocsá’! Igazán nem vettem észre! Ne haragudjon!
Kint állottam az uccán és egy tisztes külsejű munkásemberrel ütköztem
össze. Talán egy méternyire tőlem pedig ott állott Gip, egy kicsikét
megzavarodva. Kölcsönösen kimagyarázkodtunk a munkással, azután Gip
sarkonfordult és széles mosollyal kis arcocskáján hozzámlépett, mintha
csak pillanatig hiányoztam volna neki.
És a kezében négy csomagot tartott!
Nyomban ismét megragadta az ujjamat.
Egy másodpercig a legnagyobb zavarban voltam. Megfordultam, hogy a
bűvészüzlet ajtaját megkeressem és – az ajtó eltünt! Eltünt az ajtó,
eltünt az egész bolt és semmit se láttam, csak egy jól megtermett
oszlopot, amely a képkereskedés és a baromfiüzlet kirakatai között
terpeszkedett.
Teljes zavaromban az egyetlen lehetséges dolgot csináltam, megforgattam
esernyőmet és megállítottam egy autotaxit.
– Automobil! – kiáltott fel Gip öröme tetőpontján.
Besegítettem a kocsiba és egy utolsó erőfeszítéssel odakiáltottam a
sofőrnek a címet. Amint leültem, valami keményet éreztem hátsó zsebemben
és amikor odanyúltam, egy üveggolyót húztam elő. Dühösen kidobtam az
ablakon.
Gip nem szólt semmit. Hosszú ideig mind a ketten hallgattunk.
– Papa! – szólalt meg Gip végül is. – Ez aztán rendes üzlet volt!
Ezzel helyben is lettünk volna! Most már tudtam, hogy Gip hogyan
gondolkodik az egészről. Semmi baja sem történt és annyi bizonyos, hogy
más igazán nem látszott drága kis arcocskáján, mint hogy végtelenül meg
van elégedve a délután szórakozásaival és – tetejében még négy csomag is
volt a kezében.
– A csudába is! Ugyan mi lehet bennük?
– Hm! – mormoltam. – Kisfiúk nem mehetnek ám mindennap ilyen üzletekbe.
Szokott, sztoikus nyugalmával vette tudomásul kijelentésemet és egy
pillanatig nagyon sajnáltam, hogy az édesatyja vagyok és nem az
édesanyja és így nyomban ott az uccán, az automobilban nem csókolhattam
össze. Végül is, gondoltam magamban, a dolog nem is sült el olyan
rosszul.
De csak akkor nyugodtam meg végkép, amikor kinyitottuk a csomagokat.
Három dobozban játékkatonák voltak, közönséges ólomkatonák, de olyan
nagyszerű kivitelben, hogy Gippel egészen elfelejttették, hogy
eredetileg a csomagokban Bűvös Dolgok voltak, az Egyedül Valódi és
Hamisítatlan fajtából. A negyedik csomagból egy cica bújt ki, egy kis
élő, fehér cica, amely nagyszerű egészségnek, jókedvnek és étvágynak
örvendett.
Nagy megnyugvással szemléltem a csomagok felbontását. Sokáig még ott
ténferegtem a gyermekszobában…
Ez hat hónap előtt történt és kezdem hinni, hogy minden rendben van. A
cica csak annyiban volt bűvös, amennyiben minden cica bűvös és a katonák
olyan csöndes katonák voltak, amilyeneket csak álmukban képzelnek el
maguknak a tábornokok.
És Gip…?
Az értelmes szülő meg fogja érteni, hogy Gippel szemben óvatosan kellett
eljárnom.
De a napokban egészen odáig mentem, hogy megkérdeztem:
– Mit szólnál hozzá, Gip, ha a katonáid egy szép napon életrekelnének és
maguktól masíroznának?
– Az enyémek úgy szokták – válaszolta legnagyobb elképedésemre Gip. –
Csak egy szót kell kimondanom, mielőtt felnyitom a doboz fedelét.
– És akkor maguktól masíroznak?
– Ó, hogyne, Papa. Nem is szeretném őket olyan nagyon, ha nem ilyenek
volnának.
Nem árultam el meglepetésemet és azóta, valahányszor alkalmam nyílik rá,
meglepetésszerűleg rányitok Gipre, amikor a katonákkal játszik, de idáig
még egyszer se vettem észre, hogy bűvös mutatványokkal szórakoztatják a
fiamat.
De olyan nehéz is tudni valamit.
Hátra van még a dolog pénzügyi oldala. Gyógyíthatatlan betegségem, hogy
szeretem kifizetni tartozásaimat. Azóta ezerszer is kerestem a kis
üzletet, de sehogyan sem tudtam megtalálni. Azt hiszem, ezzel a dolog a
lovagiasság szabályai szerint el is volna intézve és miután Gip nevét és
címét ismerik, nyugodtan rábízhatom a boltosra – akárki lett légyen is
–, hogy majd a maga idején benyujtsa számláját.