Messziről sokszor láttam a bűvészboltot, egyszer-kétszer el is mentem
előtte és láttam a kirakatban az apró kis bűvös labdákat, a csodálatos
kúpokat, a bűvös tyúkokat, a hasbeszélő bábukat, a kártyapaklit, amely
egészen kifogástalannak _látszott_ és a többi hasonló csodálatos dolgot,
de soha eszembe sem jutott, hogy bemenjek, amíg egy szép napon,
úgyszólyán minden előzetes figyelmeztetés nélkül, Gip ujjaimnál fogva a
kirakathoz húzott és úgy viselkedett, hogy nem volt mit tennem, be
kellett vinnem a bűvészüzletbe. Nem is tudtam, hogy a bolt olyan közel
van, dehát ott állott előttem, bármennyire csodálkoztam is rajta és Gip
apró kis ujja mereven mutatott a kirakatban sorakozó ezernyi, a
gyermekszemnek annyira kedves dolog felé.
– Ha gazdag lennék – mondta Gip az Eltünő Tojásra mutatva –, azt
mindjárt megvenném és azt is… – „A Síró Baba“ volt, – meg azt – igen
rejtélyes valami lehetett, mert felirata azt hirdette, „Vegyél Egyet és
Ejtsd Bámulatba Vele Barátaidat“.
– Minden eltűnik – folytatta Gip – azok alatt a bűvös kúpok alatt.
Tudom, mert olvastam egy könyvben. És az, papa, az Eltünő Fillér, csak
úgy tették oda, hogy ne lehessen látni, hogyan csinálják.
Gip, a drága fiú, édesanyja természetét örökölte, így nem indítványozta,
hogy menjünk be az üzletbe és egyáltalán semmi más módon sem igyekezett
erre rávenni, csak éppen teljesen öntudatlanul ujjamnál fogva az ajtó
felé ráncigált és szemmelláthatólag nagy érdeklődést mutatott.
– Az… – mondotta és A Bűvös Palackra mutatott.
– Ha a tied volna? – kérdeztem és erre a sokat igérő kérdésre Gip arca
egyszerre felderült.
– Megmutathatnám Jessienek – válaszolta, most is rögtön játszópajtására
gondolva.
– Száz nap sincsen már a születésnapodig, Gibbles – szóltam és kezem már
a kilincsen volt.
Gip nem is válaszolt, de szorítása még erősebbé vált ujjamon és így
léptünk be a boltba.
Nem mindennapi üzlet volt. Bűvészbolt volt, a legcsodálatosabb dolgokkal
zsúfolásig megrakva és Gip egészen az én vállaimra hárította a beszéd
terhét.
Egészen szűk kis bolt volt, nem is volt valami nagyon kivilágítva és az
ajtón másodszor is siránkozva megszólalt a csengő, amikor becsuktam
magam mögött. Vagy egy percig magunk voltunk, a boltban és volt
alkalmunk körülnézni. Az üvegszekrényben, amely a pult alsó részét
foglalta el, papírmasé-tigris csóválta a fejét, egy komolyképű, nagyon
barátságos tigris, mellette számtalan kristálygömb hevert, egy kínai
sárga, hosszúujjú keze bűvös kártyákat tartott, a legkülönbözőbb
nagyságú, csodálatos színű halmedencék sorakoztak orgonasípszerűen
egymás mellé és egy szemtelen bűvészkalap szemérmetlenül mutogatta
titkos rúgóit. A falak mentén görbe tükrök állottak, amelyek hol
végtelen hosszúnak mutattak, hol megdagasztották a fejünket és
eltüntették lábainkat és azt hiszem, mialatt ezen mulattunk, jött elő a
boltos.
Annyi bizonyos, hogy egyszerre ott állott a pult mögött. Különös, komoly
fekete ember volt és egyik füle nagyobb volt, mint a másik, az álla
pedig egészen olyannak tünt föl előttem, mint a cipő orra.
– Miben lehetek szolgálatukra? – kérdezte, hosszú bűvészujjaival az
üvegszekrényekre mutatva és így jöttünk rá hirtelen, hogy ott áll
előttünk.
– Fiamnak szeretnék néhány egyszerű bűvészjátékot vásárolni –
jelentettem ki. – Van valami mulatságos dolguk?
– Hm! – azzal a boltos elkezdte a fejét vakarni, mintha gondolkodnék. A
következő pillanatban tisztán láttuk mind a ketten, hogy a fejéből egy
üveggolyót húz elő.
– Valami ilyesmit? – kérdezte és átnyujtotta Gipnek a golyót.
A dolog egészen váratlanul ért. Előadásokon ezerszer és ezerszer láttam
ezt a trükköt, hiszen a bűvészek egyik legkedveltebb mutatványa ez, de
itt igazán nem voltam rá elkészülve.
– Nagyon jó! – mondtam nevetve.
– Ugyebár? – válaszolta a boltos.
Gip menten utánakapott apró ujjacskáival, de csak a boltos üres tenyerét
markolta meg.
– Már a zsebedben is van – világosította föl a tulajdonos és valóban ott
is volt!
– Mibe kerül ez? – kérdeztem.
– Üveggolyókért nem számítunk semmit – válaszolta a kereskedő
udvariasan. – Mi magunk is ingyen jutunk hozzájuk – jelentette ki és
mialatt beszélt, a könyökéből húzott elő egy újabbat.
Egy harmadikat a füléből rázott ki és a pult tetejére tette társai
mellé. Gip egészen megzavarodva pislogatott a kezében lévő üveggolyóra,
azután kérdő pillantást vetett a pulton heverő másik két golyóra, végül
pedig nagy várakozással a boltosra függesztette szemeit.
– Azt a kettőt is elteheted – nyugtatta meg a boltos – és ha _nincs_
kifogásod ellene, egyet a számból is. _Így la!_
Gip egy pillanatig némán tanácsot kért tőlem, majd méltóságteljes
komolysággal zsebredugta a négy golyót, majd megnyugvást találva ujjaim
szorításában, felkészült a következő eseményre.
– Ez a tréfás módja, hogy az ember apróságokhoz jusson – jegyezte meg a
boltos közömbösen és én erőltetetten felkacagtam, bizonyságot tenni,
hogy értem a tréfát.
– Ahelyett, hogy nagyban vásárolná, – válaszoltam, – hiszen így persze
sokkal olcsóbb is.
– Bizonyos értelemben tényleg olcsóbb – válaszolta a boltos. – Bár a
végén megfizetünk mindenért, ha nem is olyan drágán, mint ahogy az
emberek képzelik… A nagyobb dolgokat és minden mást, amire szükségünk
van, abból a kalapból szedjük elő… És tudja, uram, – bocsássa meg, hogy
ezt mondom, – _nincs_ is nagykereskedés, ahol valódi bűvös dolgokat
árulnának. Nem tudom, látta-e cégtáblánkat, az áll rajta, hogy _Az igazi
bűvészbolt_. – Ajkából egy reklámkártyát húzott elő és átnyujtotta
nekem.
– Igazi – erősítette meg mégegyszer, ujjával a szóra mutatva. – Igazán
nincs benne semmi csalás, uram.
– A tréfát csakugyan jól végigjátssza – gondoltam magamban.
Közben a boltos, mosollyal ajkán, nagyon barátságosan Giphez fordult.
– Tudod, te Igazi Jó Fiú vagy
Csodálkoztam, hogy a boltos ezt tudja, hiszen a fegyelem érdekében ezt
titokban szoktuk tartani odahaza, de Gip a legnagyobb nyugalommal,
tekintetét le nem véve a tulajdonosról, vette ezt tudomásul.
– Csak az Igazi Jó Fiú jut be azon az ajtón.
És azzal, mint hogyha csak mingyárt be is akarta volna bizonyítani, a
kilincs megcsikordult s egy vékonyka nyafka hangot hallottunk kivülről
elmosódottan megszólalni.
– De én be akarok menni, papa! És be akarok oda menni! Na-a-a! – majd
utána hallottuk a szülő megnyugtató hangját, amint magyarázó előadást
tartott rossz kölykének.
– Nem látod, hogy be van zárva az ajtó, Edward? – mondotta.
– De hiszen nincs is bezárva – jegyeztem meg.
– De be van zárva, uram – válaszolta a tulajdonos tiszteletteljesen. –
Az ilyen gyerekek előtt mindig be van zárva.
Miközben beszélt, pillantást vethettünk az ajtóban álló gyerek sápadt,
fehér kis arcocskájára, amelyet a sok édességevés egészen felpüffesztett
és a gonosz szenvedélyek eltorzítottak. Kegyetlen, önző kis fráter
állott előttünk.
– Nincsen értelme, uram – jegyezte meg a boltos, amint segítségükre
akartam sietni és az ajtó fele igyekeztem és valóban, a következő
pillanatban az elkényeztetett gyereket hangos bőgés közepette elcipelte
az atyja.
– Hogy csinálja ezt? – kérdeztem, kicsikét szabadabban lélegezve föl.
– Bűvészet! – mondta egyszerűen a boltos, gondtalan kézmozdulattal és
közben ujjai hegyéből színes szikrák pattantak, csakhogy ismét
eltünjenek a bolt sötétjében.
– Azt mondtad, mielőtt bejöttél – intézte szavait a tulajdonos Giphez –,
hogy szeretnél egy Vegyél Egyet és Ejtsd Bámulatba Vele Barátaidat
dobozt.
Gip egy kis erőlködés után bátran kivágta:
– Igen!
– Már a zsebedben van!
Azzal keresztülhajolt a pulton – valóban nagyon hosszú felsőteste volt –
és a csodálatos ember a jelzett tárgyat a bűvészek szokott módján
kihúzta fiam zsebéből. „Papiros“, mondotta és az üres kalapból óriási
ívet vett ki. „Zsineg“ és – borzalmas még elképzelni is! – a szájában
egyszerre ott láttam egy óriási zsinegtekercset, amelyből végtelen
fonalat húzott ki. Amikor szépen átkötözte vele a csomagot, leharapta a
zsineg végét és rémületemre azt kellett látnom, hogy lenyeli az egész
gombolyagot. Azután meggyujtott egy gyertyát az egyik hasbeszélő bábu
orrán és ujját, amely pecsétviasszá változott, a lángba dugta és
lepecsételte vele a csomagot.
– Azután szerettél volna még egy Eltünő Tojást – tette hozzá és kabátom
melléből nyugodtan előhúzta a kívánt tárgyat és becsomagolta ezt is
épúgy, mint a Síró Babá-t. Én a csomagokat egyenként átnyujtottam
Gipnek, amint készen voltak, Gip pedig rögtön görcsösen mellére
szorította őket.
Alig szólt valamit, de szemei annál többet beszéltek és kis karjai
görcsös szorítása száz szónál is többet mondott _Ez valóban igazi
bűvészet volt_.
Hirtelen úgy éreztem, hogy valami nagyon puha és meleg dolog mozog a
kalapomban. Gyorsan levettem a fejemről és egy borzas galambot találtam
alatta – semmi kétség, ez is cinkostárs volt. A galamb gyorsan leszállt
a fejemről, végigszaladt a pulton és eltünt egy kartondobozban a
papírmasé-tigris mögött.
– No, no! – szólalt meg a boltos, ügyesen megszabadítva furcsa
fejdíszemtől. – Vigyázatlan madár és – én úgy éljek – éppen most
költött.
Kirázta kalapomat és kinyujtott tenverében két vagy három tojást, egy
nagy darab márványt, egy zsebórát, vagy féltucat elkerülhetetlen
üveggolyót és összegyűrt, szakadt papírt, egyre több és több összegyűrt,
szakadt papírt szedett elő, közben pedig folyton arról beszélt, hogy az
emberek milyen gondatlanok, hogy eszükbe sem jut, hogy belül is
kikeféljék kalapjukat, épúgy, mint ahogy kívül ki szokták kefélni.
Természetesen végtelenül udvariasan mondta mindezt, de azért nem
hiányzott bizonyos személyes él sem szavaiból.
– Mindenféle dolog összegyűlik, uram… Persze igazán nem önről van szó
egyedül… Majdnem minden vevővel így van… Egészen meglepő, hogy mi
mindent hordanak az emberek kalapjuk belsejében…
Közben a pulton egyre nőtt és nőtt a gyűrt papír, mind több és több
lett, míg végül is majdnem eltünt a boltos mögöttük, végül pedig tényleg
egészen el is tünt és még mindig hallottuk, amint egyre tovább és tovább
beszél.
– Igazán senki sem tudhatja, hogy mi minden rejtőzködhetik egy emberi
lény külseje mögött, uram. Valóban, nem vagyunk egyebek, mint jól
kikefélt külsők, _fehérre_ meszelt koporsók…
Hangja egyszerre elhalt – egészen úgy, mint amikor a szomszéd
gramofónját egy jól célzott dobással telibe találja a tégla – és
megszünt a papír zizegése és teljes csönd köszöntött ránk.
– Végzett már a kalapommal? – kérdeztem kis szünet után.
Nem kaptam választ.
Gipre bámultam, Gip énrám bámult és körülnéztünk az üzletben, de nem
láttunk mást, csak eltorzított alakjainkat a bűvös tükrökben. Nagyon
nyomasztó, nagyon komor és nagyon csöndes volt köröttünk minden…
– Azt hiszem, indulnunk kell – mondtam nagy hangosan. – Legyen szíves,
mondja meg, mibe kerül mindez?…
– Hallja – kiáltottam most már teljes torokból –, a számlámat kérem! És
legyen szíves, adja vissza a kalapomat.