Tudom, hogy nem hiszik el azt a történetet, amit most leírok, de
szeretném, ha legalább mást meg tudnék menteni attól, hogy hasonló dolog
áldozatául essék. A soron következő áldozat talán okul balsorsomon, ha a
magam esete teljesen reménytelen is. Különben is, én már valamennyire
bele is nyugodtam sorsomba.
Edward George Edennek hívnak. Trenthamban születtem Staffordshire
grófságban, ahol az atyám főkertész volt. Három éves voltam, amikor
anyámat elvesztettem és ötéves, amikor atyám meghalt. Nagybátyám, George
Eden fiává fogadott. Nagybátyám agglegény volt és Birmingham egyik
legismertebb ujságírója. Gondos nevelésben részesített és egyre sarkalta
ambiciómat, egészen haláláig, ami négy év előtt következett be.
Nagybátyám rámhagyta egész vagyonát, ami körülbelül ötszáz font
sterlinget tett ki az adósságok kifizetése után. Tizennyolc éves voltam
ekkor. Nagybátyám végrendeletében azt tanácsolta, hogy fordítsam
örökségemet tanulmányaim befejezésére. Már akkor elhatároztam, hogy
orvos leszek és egyrészt nagybátyám postumus bőkezűsége, másrészt
jószerencsém egy iskolai versenyen hozzásegített ahhoz, hogy
beiratkozhassam a londoni egyetem orvosi fakultására.
Történetem kezdetén az University-street 11/a alatt laktam egy kis
padlásszobában, amely bizony csak igen-igen hiányosan volt berendezve és
amelynek az ablakain a szél ki-bejárt. Minden szabad időmet ebben a kis
szobában töltöttem, mert féltve őriztem garasaimat, hogy tanulmányaim
befejeztéig ne fogyjak ki a pénzből.
Egy pár lyukas cipőt vittem éppen a suszterhoz, amikor először
találkoztam a kis, sárgaarcú öregúrral, akinek sorsával életem azóta
annyira összefonódott. A járda szélén állott és bizonytalanul bámult a
házszámra, amikor kiléptem a kapun. Szemei – fáradt, szürke szemek
voltak, vörös szemhéjakkal – kétségbeesetten mérték fel az épület
magasságát, majd amikor engem megpillantott, egész arckifejezése
egyszerre végtelen barátságosra fordult.
– A legjobbkor jött – mondotta. – Elfelejtettem lakása címét. Hogy van
Mr. Eden?
Egy kicsikét elcsodálkoztam az idegen barátságos megszólításán, mert még
soha életemben nem találkoztam ezzel az emberrel, meg aztán bántott is
kissé, hogy éppen egy pár lyukas cipővel a hónom alatt kellett vele
találkoznom.
Ő észre is vette, hogy nem nagyon örülök a megszólításnak.
– Persze, most azon töri a fejét, hogy ki az ördög is lehetek én?
Biztosítom, hogy barátja vagyok. Én már máskor is láttam, ha ön mindjárt
nem is vett engem észre. Hol válthatnánk egymással egy-két nyugodt szót?
Pillanatig haboztam. Padlásszobám reménytelen sívárságával nem akartam
megismertetni az idegent.
– Talán az uccán volna a legjobb – válaszoltam. – Sajnos, nem áll
módomban…
Kézmozdulatom minden szónál ékesebben fejezte be a mondatot.
– Tényleg ez volna a legjobb… – mondotta bizonytalanul s először
felfelé, azután lefelé pillantott az uccán. – Az uccán? Merre menjünk?
Megindultunk a suszter irányába, de én az első sötét uccasarkon
észrevétlenül elhajítottam a lyukas cipőt.
– Nézze, – mondotta sétatársam minden átmenet nélkül – amit mondani
akarok, időt vesz igénybe. Jöjjön és ebédeljen velem, Mr. Eden. Én már
öregember vagyok, nagyon öreg és bizony gyönge hangom nem tud
megbirkózni az ucca zajával…
Csontos, ráncos kezét rábeszélőn a vállamra tette.
Még elég fiatal voltam akkor, hogy egy öregúr meghívását elfogadhassam,
de azért mégsem mondhatnám, hogy túlságosan megörültem volna ennek a
váratlan meghívásnak.
– Azt hiszem jobban… – kezdtem, de társam nem hagyta a mondatot
befejezni.
– Nekem viszont így esnék jobban, – vágott a szavamba – és ősz hajammal
talán kiérdemeltem, hogy tekintettel legyen rám.
Így aztán beleeegyeztem és vele mentem. Blavitiskihez vitt ebédelni.
Nagyon lassan kellett járnom, hogy minduntalan el ne hagyjam. Az
étteremben olyan ebédet ettem végig, amilyent még életemben soha és
közben ráértem jobban szemügyre venni újdonsült barátomat. Kiborotvált
arca puha és ráncos volt, aszott ajkai lazán takarták csak hamis
fogsorát, piszkosszürke haja nagyon hosszú volt és ritka. Borzasztóan
kicsinek találtam az öregurat, – bár általában a legtöbb ember hozzám
képest alacsony – vállai horpadtak voltak és háta görbe. Lehetetlen volt
észre nem vennem, hogy mialatt ebédeltünk, nem vette le szemét rólam és
pillantása különös irigységgel futott végig alakomon, széles vállaimtól
napbarnitotta kezemig, aztán megint fel egészséges fogaimig.
– Nos és most – mondotta, amikor cigarettára gyujtottunk – el kell
mondanom, hogy tulajdonképpen mi is hozott minket össze.
– Előre kell bocsájtanom, hogy én már öreg ember vagyok, nagyon öreg
ember – egy pillanatra megállott beszédében, azután folytatta: –
Bőségesen van pénzem és miután rövidesen távoznom kell ebből a világból,
nincsen kire hagynom. Nincsen gyermekem, nincsenek rokonaim…
Rögtön eszembejutott, hogy ezzel a mondókával bizonnyal a bizalmamat
akarja elnyerni és szilárdul eltökéltem, hogy résen leszek és nem hagyom
ötszáz fontos örökségem szerény maradványait kicsalni. Az öreg tovább
mesélte, milyen rossz egyedül élni és milyen gondot okoz neki, hogy mit
csináljon vagyonával.
– Gondoltam erre, gondoltam arra: kórházakra, jótékonycélú
intézményekre, ösztöndíjakra és könyvtárakra, míg végül is arra az
elhatározásra jutottam, – és tekintetét mereven rámszögezte ezeknél a
szavaknál – hogy keresek egy fiatal diákot, akit az ambició tüze hevít,
amellett jóeszű, szegény ember, testben lélekben egyképp egészséges és
azt – egy szónak is száz a vége – örökösömmé teszem: mindenemet
nekiadom, amim csak van.
Még egyszer megismételte.
– Mindenemet neki adom, amim csak van, így azután egyszerre megszabadul
mindazoktól a gondoktól és bajoktól, amik eddig nyomták a vállát.
Igyekeztem olyan képet vágni a dologhoz, mint akit egyáltalán nem
érdekel mindez. Azt hiszem, azért hipokrita megjegyzésem kicsikét
átlátszó volt:
– És ezért bizonyosan igénybe akarja venni a segítségemet, hogy
megtalálja azt az embert.
Elmosolyodott és cigarettája füstjén keresztül rámpillantott. Én is
elnevettem magamat.
– Milyen karrier nyilna meg azelőtt az ember előtt! – mondotta. –
Valósággal irigységgel tölt el a gondolat, hogy amit egy életen át
keserves nélkülőzésekkel megtakarítottam, egy idegen ember könnyű
szívvel költi el…
– De persze, feltételeim vannak és az illetőnek terheket is kell magára
vállalnia. Például fel kell vennie a nevemet. Az ember nem kaphat meg
mindent úgy, hogy ne adjon érte cserébe semmit. Aztán pontosan be kell
számolnia életkörülményeiről. Elsősorban egészségesnek _kell_ lennie.
Ismernem kell családfáját, tudnom kell, miben haltak meg szülei és
nagyszülei, szóval magánéletének legapróbb részleteivel is tisztába kell
jönnöm.
Ez egy kicsit lehütötte lelkesedésemet.
– Igen – csapott le válasza. – Ön! Ön!
Szót se tudtam válaszolni. Képzeletem szárnyakat kapott és velem
született szkepticizmusom sem volt képes megbirkózni vadul csapongó
fantáziámmal. Csöpp hálát sem éreztem magamban… azt se tudtam, mit
mondjak és hogyan mondjam.
– De mért éppen engemet választott? – szólaltam meg végül is.
Haslar professzor beszélt rólam előtte – mesélte az öreg – és a
professzor úgy írt le engem, mint az egészséges és józaneszű fiatalember
prototipusát és az öreg éppen ilyen emberre akarta hagyni vagyonát.
Ez volt az első találkozásom az öreggel. Nagy titokzatossággal vette
körül magát, egyelőre még a nevét sem akarta elárulni és miután néhány
jelentéktelen kérdésre válaszoltam, szó nélkül otthagyott a vendéglő
kijáratánál.
Megfigyeltem, hogy egész marék aranypénzt vett elő zsebéből, amikor
kifizette a számlát.
Szinte különös volt már, hogy mennyire ragaszkodott a testi egészséghez.
Megállapodásunk értelmében még aznap nagyösszegű életbiztosítást
kötöttem és a következő héten minden időmet lekötötték a
biztosítótársaság orvosai, akik csapatostul jöttek szomorú
padlásszobámba egészségi állapotomat megvizsgálni. Az öreget azonban még
ez sem elégítette ki és ragaszkodott ahhoz, hogy vizsgáltassam felül
magam a nagy Henderson doktorral.
Pünkösd előtti pénteken jutott végre végleges elhatározásra az öreg.
Késő este volt, – úgy kilencre járt az idő – amikor lehivatott az
uccára. Éppen utolsó kisérleteimet végeztem kémiai szigorlatomra, de a
hívásnak természetesen azonnal engedelmeskedtem. Az öreg ott állott a
kapu előtt, egy fáradt gázlámpa bágyadt világában és arcán az árnyékok
furcsa táncot jártak. Talán még görnyedtebbnek tetszett, mint amikor
először találkoztunk és arca is azóta egészen beesett. Hangja remegett
az izgalomtól.
– Minden a legnagyobb rendben van, Mr. Eden – szólalt meg – minden a
legnagyobb rendben van. Ma éjszaka velem vacsorázik és megünnepeljük,
hogy utódommá lép elő.
Fuldokló köhögés szakította meg beszédét.
– Látja, nem kell majd sokáig várnia – mondotta zsebkendőjével
törölgetve ajkait, míg szabad kezének csontos ujjaival megmarkolta
kezemet. – Semmi kétség, nem kell sokáig várnia…
Kocsiba szálltunk és tisztán emlékszem még ma is, milyen ellentétben
állott a könnyű, gyors mozgás a gáz, az olaj és a villanylámpák messze
magunk mögött maradó fényével, a sétáló emberek tömegével és éppen olyan
jól emlékszem a Regent-streeti vendéglőre, ahol dús vacsorát
fogyasztottunk el.
Először bántott az elegáns pincér pillantása, amellyel több mint
egyszerű ruhámat mustrálgatta és zavartak az olajbogyó magjai, de amikor
végre is a pezsgő felmelegítette véremet, önbizalmam visszatért. Az öreg
egyre csak magáról beszélt. Már a kocsiban megmondotta a nevét: Egbert
Elvesham volt, a nagy filozófus, akinek a nevét már iskolásfiú koromban
megtanultam tisztelni. Hihetetlennek tetszett nekem, hogy az az ember,
akinek az esze már olyan régóta uralkodott fölöttem, egyszerre mint
rokkant öreg úr mutatkozik be, de azt hiszem, minden fiatalember így
jár, aki váratlanul világhíresség elé kerül.
A jövőről beszélt és elmondotta, hogy milyen házaknak, írói
tulajdonjogoknak és egyéb vagyontárgyak birtokába kerülök rövidesen,
mihelyst élete máris csak gyéren csörgedező patakja egészen elszikkad.
Sohase képzeltem, hogy a filozófusok ilyen gazdagok.
Az öreg az irigység bizonyos nemével szemlélte, milyen étvággyal eszem a
vacsorát és milyen mohón iszom a pezsgőt.
– Milyen életerő él magában! – jegyezte meg, azután egy sóhajjal,
mondhatnám a megkönnyebbülés sóhajával hozzátette: – Nem fog sokáig
tartani…
– Nos, talán van jövőm – jegyeztem meg a pezsgőtől mámorosan – és most
az a kitüntetés is _fog_ érni, hogy az Ön nevét viselhetem. De Ön mögött
viszont ragyogó mult áll, olyan mult, amely igazán többet ér az én egész
jövőmnél.
Tagadólag rázta a fejét és mosolygott.
– Valóban elcserélné vele a jövőjét?
A pincér megjelenése, karján likőrös üvegekkel telt tálcával,
megszakította beszédében.
– Talán nem esik majd nehezére felvenni a nevemet és jól fog esni
tetejébe vagyonom birtokába is jutni, de valóban hajlandó volna éveim
súlyát is magára venni?
– Az ön tudásával és tapasztalataival mindenesetre – jegyeztem meg
udvariasan.
Ismét elmosolyodott:
– Köményt mind a kettőnknek, parancsolta a pincérnek, azzal figyelmét
egy kis papirzacskóra fordította, amelyet zsebéből vett elő. Ez a
félóra, a vacsora utáni félóra, a legjobb idő apróbb dolgok
elintézésére. Itt van valami azokból a felfedezéseimből, amikről nem tud
a világ.
Remegő sárga ujjaival felnyitotta a papirzacskót és egy rózsaszín port
mutatott nekem.
– Ez – mondotta – nos, ki kell találnia, hogy mi ez? Öntsön akármily
keveset is belőle a likőrjébe s azt fogja érezni, hogy a mennyországban
van.
Nagy szürke szemét kifürkészhetetlen tekintettel az enyémbe
mélyesztette.
Valósággal megdöbbentett, hogy ez a nagyeszű ember likőrök ízének
javítására fordítja drága idejét. Mindazonáltal érdeklődést tetettem
gyöngéjével szemben, hiszen eléggé részeg voltam ahhoz, hogy ne tudjak
többé tisztán gondolkozni.
A por felét az én poharamba öntötte, a másik felét a sajátjába, azután
egyszerre egészen váratlanul, különös méltósággal rám emelte poharát.
Követtem példáját és koccintottunk.
– A gyors utódlásra – mondotta és ajkai felé emelte a poharat.
– Nem arra – vágtam közbe hirtelen –, nem arra!
Az öreg, kezében a likőrös pohárral, mozdulatlanná dermedt, csak égő
szemei meredtek az enyémekbe.
– A hosszú életre – mondottam én.
Pillanatig habozott.
– Nos, a hosszú életre – válaszolta és fölkacagott.
Nevetése olyan volt, mintha egy kutya ugatta volna el magát hirtelen és
egymás szemébe nézve kiittuk a kis poharak tartalmát. Pillantását percre
se vette le arcomról és amint kiürítettem poharam tartalmát, különös
izgalom futott végig rajtam. Az első korty agyamat vad táncra perdítette
és koponyámban valósággal fizikai nyugtalanságot éreztem. Azt se tudom,
milyen ize volt az italnak, csak szürke szemeinek perzselő tekintete
maradt meg tisztán emlékezetemben.
Mintha egy örökkévalóságba telt volna, míg kiittam a kis pohár tartalmát
és közben egyre vadabbul és vadabbul rajzottak agyamban a gondolatok.
Félig elfelejtett dolgok, különös, bizonytalan emlékek képei tüntek föl
minduntalan tudatom küszöbén, hogy a következő pillanatban ismét örökre
eltünjenek.
Végre is az öreg törte meg a csendet. Hirtelen lecsapta poharát:
– Nos? – kérdezte.
– Fenséges – válaszoltam, jóllehet nem is éreztem az ital ízét.
Fejem szédült. Leültem. Agyamban vad káosz gomolygott. Lassan-lassan
azonban mégis kitisztult szemeim előtt és a tárgyakat nagyon élesen
láttam, de egészen apróknak tüntek fel, mintha csak valami kicsinyítő
tükörbe pillantottam volna.
Az öreg modora hirtelen egészen megváltozott. Ideges sietség vett rajta
erőt. Elővette óráját és félrehúzta arcát, amint rám pillantott.
– Tizenegy óra hét perc! És tizenegy óra huszonötkor indul a vonatom!
Azonnal indulnunk kell.
A számlát kérte és nagynehezen belebujt kabátjába. A következő percben
már búcsúztam is tőle, kocsija ajtajában.
Még mindig nem tudtam megszabadulni attól, hogy a tárgyakat éles
apróságban lássam és – hogyan is fejezzem ki magamat? – nemcsak így
láttam, hanem úgy is éreztem, mintha egy megfordított gukkeren néznék
keresztül.
– Az az ital… – mondotta búcsúzásközben az öreg úr, végigsimítva kezével
homlokán. – Nem lett volna szabad beadnom. Holnap reggel fájni fog a
feje tőle. Várjon csak. Itt van – azzal a kezembe nyomott egy kis lapos
valamit, ami mintha aszpirin lett volna –, vegye be ezt egy pohár
vízben, amikor lefekszik. De vigyázzon, ne vegye be előbb, csak amikor
lefekszik. Ettől ki fog tisztulni a feje. Ez minden. Fogjunk még egyszer
kezet… Futurus!
Megráztam csontos ujjait.
– Isten vele – mondotta és szemei furcsa pillantásából arra
következtettem, hogy ő is egy kicsit az imént fogyasztott különös
folyadék hatása alatt áll.
Hirtelen még valami juthatott az eszébe, mert váratlanul belső zsebébe
nyúlt és kivett egy másik csomagot is. A papírosba csavart henger
egészen olyan volt, mint egy borotvaszappan.
– Itt van – mondotta –, majdnem elfelejtettem. Ne nyissa ki addig, amíg
holnap nem találkozunk, de tegye el már most.
A tekercs olyan nehéz volt, hogy majd elejtettem.
– Rendben van – kiáltottam utána, mert közben a kocsi már elindult és
már csak az ablakon keresztül láttam az öreg tovatünő arcát. Csak most
vettem jobban szemügyre a kis csomagot, amit a kezembe nyomott. Két
végén és szélein vörös pecsétek zárták le szinte hermetikusan.
– Ha ez nem pénz – gondoltam magamban –, akkor platina vagy ólom.
Gondosan belső zsebembe tettem a hengert, azután még mindig zúgó aggyal
hazafelé indultam. Élénken emlékszem utam minden apró mozzanatára, olyan
különös volt. Annyira még mindig magamnál voltam, hogy észrevegyem
különös állapotomat és azon törtem a fejemet, vajjon ópium volt-e a
különös por, amit az öreg a poharamba szórt.
Nehéz leírni különös állapotomat és talán még úgy fejezem ki magamat a
legjobban, ha azt mondom, hogy mintegy lelki megkétszereződést éreztem.
Hogyan is fejezzem ki magamat? Talán olyan volt, mint amikor a jó
színész nyugodtan rádnéz, azután elfintorítja az arcát és íme, egy
egészen más személy áll előtted.
Egyszerre egészen megzavart, hogy fantasztikus emlékek ébredtek
agyamban.
Harminc év előtt – futott át agyamon – ezen a helyen vesztem össze a
bátyámmal. A járókelők legnagyobb megrőkönyödésére persze harsány
nevetésre fakadtam, hiszen harminc év előtt még nem is éltem, aztán meg
nem is volt soha bátyám. Az ital tényleg valami folyékony szamárság
lehetett, mert sehogyan sem tudtam elvesztett bátyám emlékétől
szabadulni.
Utam további folyamán az őrültség megint más formákat öltött. Elkezdtem
eltünt boltok emlékét felidézni agyamban és összehasonlítottam az ucca
mai képét azzal, amilyen régen volt. A zavaros gondolkodás egyáltalán
nem szokatlan valami, ha valaki annyit ivott, mint én, de nem tudtam
sehogyan sem megmagyarázni azokat a fantasztikus emlékeket, amelyek
valósággal belopakodtak agyamba és még kevésbé tudtam megmagyarázni,
hogy az emlékek egy másik csoportja viszont teljesen eltünt. Megálltam
egy tudományos szaküzlet előtt és agyam minden erejének megfeszítésével
törtem a fejemet azon, hogy mi közöm is van hozzá.
– Persze – jöttem rá a végén – holnap reggelre három békát igért nekem.
Érthetetlen, hogy szinte megfeledkeztem róla.
Egészen más úton mentem haza, mint amelyen rendesen szoktam járni és
amikor végül is megérkeztem az University-streetre, nem jutott eszembe a
tulajdon házszámom. Csak hosszas gondolkodás után jöttem rá, hogy a 11/a
alatt lakom, de még akkor is úgy rémlett, mintha a számot egy rég
elfelejtett ember említette volna előttem. Megpróbáltam ismét felidézni
a vacsora emlékét, de ha megöltek volna, sem tudtam visszaemlékezni
vendéglátó házigazdám arcára. Csak bizonytalan körvonalait láttam magam
előtt, mint ahogy az ember önmagát látja az ablakban, amint kinéz rajta.
Helyette viszont csodálatosképpen tisztán és világosan láttam magam
előtt saját külsőm képét, amint ott ülök az asztalnál, kipirult arccal,
ragyogó szemmel.
– Be kell vennem ezt a másik port – határoztam el magam – ez már kezd
kibírhatatlan lenni.
A hall ellenkező oldalán kerestem a gyertyát és fogalmam sem volt róla,
hogy a szobám hányadik emeleten fekszik.
– Semmi kétség – gondoltam –, be vagyok rúgva… – és azzal, mintha csak
be akartam volna bizonyítani szavaim igazságát, elestem a lépcsőházban.
Az első pillanatban szobám egészen idegennek tünt fel. „Milyen
nyomorúságos“, gondoltam és körülnéztem. Csak nagynehezen tudtam
leküzdeni ezt az érzésemet és csak lassan szoktam hozzá környezetemhez.
Íme, a falon ott lógott az öreg tükör, sarkában apró fényképeimmel és
hétköznapi ruhám ott feküdt az ágyon kiteregetve.
És mégis, az egész dolog mintha mégsem lett volna valóság. Agyamban
minduntalan az az ostoba gondolat bukkant fel, hogy vasúti kupéban ülök
és az ablakon át egy ismeretlen állomás perronjára bámulok.
Megkapaszkodtam az ágy szélébe és úgy igyekeztem megnyugtatni magamat.
– Bizonyosan a clairevoyance egy különös esetével állok szemben… Nos,
nem baj, majd holnap leírom megfigyeléseimet.
A hengeralakú csomagot letettem az öltözőasztalra és lassan vetköződni
kezdtem. Még mindig úgy éreztem, mintha mostani érzéseim képén egy más,
idegen kép ütközne minduntalan keresztül.
– A csodába is – kiáltottam fel –, az érzékeim játszanak velem, vagy
valóban két helyen volnék egyidőben?
Félig levetkőzve feloldottam a kapott szert egy pohár vízben és
egyhajtásra kiittam. Még mielőtt az ágyba kerültem volna, agyam egészen
kitisztult. Alig hajtottam a párnára a fejemet, már el is aludtam.
Hirtelen ébredtem fel álmomból, amelyben egymást kergették a
rémesnél-rémesebb fenevadak. A hátamon feküdtem. Különös ízt éreztem a
szájamban, minden porcikám fájt és egész testemben fáradtnak éreztem
magamat. Mozdulatlanul fekve maradtam továbbra is, abban a reményben,
hogy a különös érzés elmúlik és hogy megint sikerül egy kicsit
elaludnom. De ehelyett közérzésem csak rosszabbodott. Eleinte sehogyan
sem tudtam rájönni, hogy mi a baj. A szobában még mindig majdnem egészen
sötét volt és a bútorok nagy fekete foltoknak látszottak.
Először az ötlött agyamba, hogy valaki talán bejött a szobámba, hogy
ellopja szépen becsomagolt pénztekercsemet, de hiába feküdtem lehunyt
szemmel, alvást tetetve, továbbra is ágyamban: senki sem mozdult és
lassan-lassan rájöttem, hogy csak képzelődés volt az egész.
Mindazonáltal továbbra is úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Erőt
véve gyengeségemen, fölültem ágyamban és körülnéztem a sötétben. Még így
se tudtam rájönni, hogy mi a baj. Végigjártattam pillantásomat a
bizonytalan árnyakon, amelyek függönyöket, könyvszekrényt, asztalt és
székeket jelentettek és csak ekkor kezdtem rájönni, hogy a bútorok
körvonalaiban van valami idegenszerű. Megfordították volna az ágyamat? A
könyvszekrénynek ott lent kellene állania és helyette valami világos
tárgyra esett a pillantásom, ami egyáltalán nem látszott
könyvszekrénynek és nem lehetett a székre dobott ingem sem.
Erőt véve gyermekes rémületemen, felhajtottam paplanomat és kidugtam
lábamat az ágyból. Ahelyett, hogy földet értem volna, a lábam jóformán
még a matrac szélét sem érte el. Végre is az ágy szélére ültem. Az ágy
fejénél ott kellett volna állnia a gyertyának a törött széken.
Kinyujtottam utána a karomat és – a semmibe markoltam. A sötétben
tapogatózni kezdtem és kezem beleütközött valami nehéz, puha, vastag
dologba, amely suhogó hangot adott az érintésre. Megragadtam a különös
valamit és kiderült róla, hogy függöny, amely az egész ágyat körülveszi.
Erre már egészen felébredtem és kezdtem rájönni, hogy idegen szobában
vagyok. Sehogyan sem értettem a dolgot. Igyekeztem végiggondolni az
elmult éjszaka eseményeit és most különösképpen egyszerre élénken élt
emlékezetemben: a vacsora, a két kis csomag átvétele, tünődésem, vajjon
részeg vagyok-e, végül lassú vetköződésem és a párna hideg érintése.
Egyszerre kételkedni kezdtem, vajjon tegnap éjjel történt-e mindez, vagy
tegnapelőtt? Annyi bizonyos, hogy a szoba vadidegen volt és el nem
tudtam képzelni, hogy kerültem oda. A halványszürke körvonalak kezdtek
élesebbé válni és lassacskán kivettem, hogy egy tőlem jobbra lévő
ablakon szüremlik be valami halavány világosság. Felkeltem és reszkető
kezeimmel tapogatózva, botorkálva megindultam. Legnagyobb meglepetésemre
nagyon gyöngének éreztem magam és járásom is bizonytalan volt. Az ablak
felé indultam és közben nekimentem egy széknek. Nagynehezen végre
elértem az ablakot, de hiába keresgéltem a széles üvegtáblák két oldalán
a függönyzsinór után, sehol sem találtam. Véletlenül meghúztam egy kis
bojtot, erre egy rúgó pillanat alatt felrántotta a függönyt.
Teljesen idegen kép tárult elém. Az éjszaka elmulóban volt és szürke,
nehéz esőfellegek mögött a hajnal derengett. Az égbolt legszélén, a
szürke felhők alján, vékonyka vérvörös fénysugár bujt elő. Az ucca képe
annyira ismeretlen volt előttem, hogy először azt hittem, még mindig
álmodom. Az öltözőasztalka felé tapogatóztam és nagynehezen rátaláltam.
Valami fényezett fából készülhetett és nagyszerűen volt fölszerelve:
számtalan csiszolt kristályüveg állott rajta és egy hajkefe. Valami
különös kis tárgy is állott egy csészében az asztalkán. Olyan alakja
volt, mint valami apró patkónak és sima kemény kiemelkedések voltak
rajta.
Sehol sem tudtam gyufát és gyertyát találni.
Szemeimet ismét végigjártattam a szobán. Most, hogy a függöny nem
akadályozta többé a hajnal halvány derengő sugarainak belopakodását,
lassanként ki tudtam venni a bútorok formáit. A legfeltünőbb tárgy az
óriási, függönyös ágy volt és a lábánál álló hatalmas, fehér kandalló
úgy csillogott, mintha márványból lett volna.
Az öltözőasztalkának támaszkodtam, behunytam a szemeimet, aztán megint
kinyitottam és gondolkodni próbáltam. Az egész dolog túlságosan
valószerű volt arra, hogy álmodhattam volna. Azt kezdtem hinni, hogy
emlékezetemben még mindig valami hiátus maradt hátra az előző esti
különös ital következményeképpen, majd arra gondoltam, hogy talán
valamiképpen hozzájutottam örökségemhez és mindent elfelejtettem, ami
odáig történt.
Azt reméltem, ha egy kicsit várok, a helyzet még jobban tisztázódik. Az
öreg Elvesham társaságában töltött estém minden apró részlete azonban
különösen élénken élt emlékezetemben. A pezsgő, a figyelmes pincérek, a
különös por és a likőrök: esküdni mertem volna, hogy mindez alig néhány
óra előtt történt.
És ekkor valami olyan mindennapi és mégis olyan rettenetes dolog történt
velem, hogy még most is végig szalad a hideg a hátamon, amint
rágondolok.
Magamban beszélni kezdtem.
– Hogy az ördögbe kerültem ide? – kérdeztem önmagamtól.
… _És a hang nem volt az én hangom._
Nem az én hangom volt, hanem egy egészen vékony, egészen másképpen
beszélő hang, amelynek még a rezonanciája sem emlékeztet az enyémre.
Hogy megnyugtassam magamat, egyik kezemmel végigsimitottam a másikat és
_petyhüdt, öreg bőrt tapintottak az ujjaim_…
– Semmi kétség – szólaltam meg azon a rettenetes hangon, amely
valahogyan befészkelte magát torkomba. – Mindez csak álom!
Olyan gyorsan, mint hogyha önkénytelenül tenném, ujjaimmal a számba
nyúltam. _A fogaimnak csak hült helyét találtam._ Ujjaim két sor
egyenletesen síma ínyen futottak végig. Szinte rosszul lettem
kétségbeesésemben és undoromban.
Vad vágy vett rajtam erőt, hogy lássam önmagamat és a maga teljes
borzalmasságában bontakozzék ki előttem az a kísérteties változás,
amelyen keresztülmentem. A kandallóhoz botorkáltam és gyufa után
tapogatóztam. Amint ott álltam, ugató köhögés tört fel a torkomból és
görcsösen meg kellett kapaszkodnom. Sehol sem találtam gyufát és
egyszerre éreztem, hogy _a tagjaim fáznak_. Prüszkölve és köhögve, sőt
egy kicsit hörögve is, nagynehezen visszavánszorogtam az ágyba.
– Egészen biztos, hogy csak álmodom – suttogtam magamban. – Az egész
csak álom.
A paplant a füleimre húztam és reszkető kezemet valósággal beástam a
párnák közé és eltökéltem, hogy mindenáron aludni próbálok.
Természetesen az egész dolog csak álom lehetett. Reggelre az álom
eltűnik és én ismét fiatalon, erőm teljében fogok felébredni. Behunytam
a szememet, szabályosan lélekzettem és miután még így sem sikerült
elaludnom, lassan számolni kezdtem.
Szemeimet tárganyitva feküdtem az ágyban és csontos ujjaimmal ínyemet
tapogattam. _Egyszerre, hirtelen, minden átmenet nélkül vén emberré
öregedtem._ Valami megmagyarázhatatlan módon keresztülestem egész
életemen és megöregedtem. Valahogy ellopták tőlem életem javát, a
szerelmet, a harcot, a küzdelmet, az erőt és a reményt. Befúrtam fejemet
a párnákba és igyekeztem bebeszélni magamnak, hogy ilyen hallucináció
lehetséges.
A hajnal észrevehetetlenül, lassan-lassan úrrá lett az éjszaka fölött.
De amire vágytam, nem következett be. Sehogyan sem tudtam elaludni és
egyre jobban megerősödött bennem a gondolat, hogy _a különös változáson
nem lehet segíteni_…
Végül is kétségbeesetten, letéve a reményről, hogy ismét elaludjam,
felültem az ágyban és körülnéztem. Rideg félhomány ömlött el a tárgyakon
és most már tisztán ki tudtam mindent venni a szobában. A szoba tágas
volt és igen jó volt bútorozva, jobban, mint bármely szoba, amelyben
idáig életemben aludtam. Egy kis fülkében háromlábú emelvényen gyertya
és gyufa állott. Felhajtottam a paplant és a hajnali hidegtől egész
testemben reszketve, kibujtam az ágyból és meggyujtottam a gyertyát.
Azután rettenetesen fázva, úgyhogy a koppantó csörögve táncolt a
gyertyatartó talpán, a tükörhöz botorkáltam és _Elvesham arcát láttam
benne visszatükröződni_.
Semmivel sem tette kevésbé borzalmassá a látványt az, hogy már régen
ettől féltem. Elvesham mindig nagyon gyöngének és nyomorultnak tünt fel
előttem, de most, amikor csak lenge flanell pizsamába öltözve állott
előttem a képe és sovány, ráncos nyakát – amely most már az én nyakam
volt – láttam magam előtt, le sem tudom írni, milyen borzalmasnak tünt
fel előttem a látvány. A beesett orcák, a kusza, ritka, piszkosszürke
haj, a tompafényű fáradt szemek, a remegő, vértelen ajkak, amelyek mögül
az a borzalmas fekete íny bukkant elő, rettenetesen hatottak rám. Akinek
a teste és a lelke nem vált ketté, mint az enyém, el sem tudja képzelni,
mit jelentett fiatal lelkemnek ez az öreg testbe börtönzése. Fiatalon,
az ifjúság minden vágyával és energiájával egy ilyen emberi roncsba
bezárva lenni!
De eltérek történetem tárgyától. Jóideig megnémulva, borzadva szemléltem
a változást, amelyen keresztülmentem és fényes nappal volt már, amikor
annyira összeszedtem végre magamat, hogy képes voltam gondolkodni.
Valami megmagyarázhatatlan módon egészen megváltoztam, bár hogy ez
hogyan történt, a mágia segítsége nélkül, sehogyan sem tudtam
megmagyarázni. Amint így gondolkoztam, Elvesham pokoli zsenialitása
egyre tisztábban állott előttem. Világossá vált, hogy amint én az ő
helyében találtam magamat, úgy neki éppen úgy az én testemnek, az én
erőmnek és az én jövőmnek a birtokában kell lennie.
De hogyan bizonyítsam be? Amint tovább gondolkoztam az egész dolog olyan
hihetetlennek tünt fel még saját magam előtt is, hogy agyam szinte
tótágast állt tőle és meg kellett csípnem magamat, végig kellett,
tapogatnom fogtalan ínyemet, a tükörbe kellett néznem és végig kellett
simítanom csontos, öreg kezeimmel egész testemet, míg végre valahogyan
annyira le tudtam magamat csillapítani, hogy szembe mertem ismét nézni a
tényekkel.
Hát az egész élet csak hallucináció? Én valóban Elvesham lettem és
Elvesham én? Edenről csak álmodtam az éjszaka? Egyáltalán létezett
valaha ilyen nevű ember? De ha én vagyok Elvesham, úgy vissza kell
emlékeznem arra, hol jártam előző reggel, milyen városban lakom és mi
történt, mielőtt álmodni kezdtem volna! Vadul küzködtem gomolygó
gondolataimmal. Felidéztem emlékeimnek különös kettősségét, amit tegnap
éjjel tapasztaltam. De most már tiszta volt az agyam.
Más emlékeket, mint Eden emlékeit, nem tudtam felidézni.
– Ez az őrületbe visz! – kiáltottam fel sipító hangon.
Nagynehezen talpraálltam, fáradt, nehéz léptekkel a mosdóhoz mentem és
szürke, öreg fejemet a hideg vízbe dugtam. Semmit sem használt. Minden
kétségen felül állt, hogy én valóban Eden vagyok és nem Elvesham De Eden
Elvesham testében! Bármily más korban éltem volna, talán megnyugodtam
volna abban, hogy elvarázsoltak, de manapság már nem igen történnek
csodák, így bizonyosan valami pszichológiai trükknek estem áldozatául.
Amit egy kémiai szer és a hipnózis előidézhet, azt egy másik kémiai szer
és egy másik hipnózis minden bizonnyal vissza tudja csinálni. Más ember
is elvesztette már emlékezőképességét. De felcserélni a memóriákat,
ahogyan az ember két esernyőt elcserél!
Felkacagtam! Istenem, nevetésem minden volt, csak nem a fiatalság
egészséges kacaja, hanem szenilis, szomorú kuncogás. Szinte magam előtt
láttam az öreg Elveshamot, amint gúnyos kárörömmel nevet kétségbeesésem
fölött és nálam egészen szokatlan vad düh öntött el. Gyorsan kapkodtam a
ruhadarabokat, amelyeket ott láttam magam körül a földön és csak akkor
jöttem rá, hogy estélyi ruhát húztam, amikor már teljesen fel voltam
öltözve. Kinyitottam a szekrényt s nagynehezen sikerült is hétköznapibb
ruhadarabokat találnom. Ráncos, bő öreg nadrágot húztam magamra és egy
ódivatú, tarka slafrokot. Tiszteletet parancsoló kis selyemsapkát tettem
tiszteletet parancsoló fejemre és a kimerüléstől köhögve, kibotorkáltam
a szobából.
Talán háromnegyed hat lehetett ekkor és a függönyök gondosan le voltak
húzva a hallban és az egész ház néma csendben aludt. Szobám ajtajából
széles, gyönyörű szőnyegekkel borított lépcső vezetett le a hall sötét
mélyébe és a nyitott ajtón át egy íróasztalt, könyvszekrényt, egy
kényelmes karosszék hátát és gyönyörűbbnél gyönyörűbben kötött könyvek
hosszú sorát láttam.
– A dolgozószobám – mormoltam magamban és beléptem ajtaján.
Hangom hallatára hirtelen eszembe jutott valami, visszamentem a
hálószobába és beraktam számba a hamis fogakat. Azonnal a helyükre
ugrottak, mintha évek óta mást se csináltam volna, mint hamis fogakat
raktam volna szájamba.
– Így már jobb – gondoltam és visszatértem a dolgozószobába.
Az íróasztal fiókjai be voltak zárva és a redőnyt sem tudtam felnyitni.
Sehol sem találtam a kulcsokat és hiába nyúltam a nadrágzsebembe, ott
sem akadtam nyomukra. Ismét kénytelen voltam bemenni a hálószobába, de
hiába forgattam ki frakkom zsebeit, azután pedig egymásután minden
kezembe kerülő többi ruhadarabét is, nem tudtam megtalálni őket. Lázas
izgalommal kutattam a kulcsok után és a szoba csakhamar olyan képet
mutatott, mintha betörők jártak volna benne. De nemcsak, hogy a
kulcsokat nem találtam, de egyetlen fillért vagy egy darabka papírt sem,
kivéve az előző esti vacsora számláját.
Különös gyöngeség vett rajtam erőt. Leültem és értelmetlenül bámultam a
szerteszórt, heverő, kifordított zsebű ruhadarabokra. Első dühöm már
lecsillapodott. Percről percre tisztában állott előttem ellenségemnek
hallatlan zsenialitása, amellyel tervét kiagyalta és egyre világosabban
láttam helyzetem teljes reménytelenségét. Nagy erőfeszítéssel
feltápászkodtam és megint átsiettem a dolgozószobába. A hallban egy
szobalány éppen akkor húzta fel a függönyöket. Azt hiszem, megijedt
arckifejezésemtől. Magam mögött behúztam a dolgozószoba ajtaját és a
piszkavassal nekimentem az íróasztal fedelének.
Az íróasztal tetejét sikerült felfeszítenem, a leveleket kidobáltam a
rekeszekből és szerteszórtam a szobában Esztelen, szenilis dühömben
feldöntöttem a tintatartót, kiszórtam a tollakat és összetéptem minden
írást, ami a kezem ügyébe került, sőt mi több, a kandallón álló gyönyörű
nagy vázát is eltörtem – még ma sem tudom, hogyan. Nem találtam egyetlen
csekk-könyvet sem, nem találtam pénzt, sem semmiféle útbaigazítást arra,
hogy hogyan szerezhetném vissza régi alakomat. Vadul rángattam a
fiókokat, amikor a komornyik két szobalánnyal belépett a szobába.
Ez átváltozásomnak egyszerű története. Senki sem hiszi el nekem, hogy
mindez valóban így történt. Úgy bánnak velem, mint aki megbolondult és
ebben a pillanatban is felügyelet alatt állok. Pedig igazán nem vagyok
őrült, eszem a helyén van és ennek bizonyságául írtam le ezt a
történetet a legapróbb részletességgel. Az olvasóhoz fellebbezek, vajjon
van-e nyoma az őrültségnek történetem elbeszélésében?
Fiatal ember vagyok vén ember testébe zárva. De a kétségtelen tényeknek
senki se akar hitelt adni. Természetesen mindenki őrültnek gondol, aki
nem akarja elhinni a történetet és persze én nem tudom titkáraim neveit,
nem ismerem a doktorokat, akik megvizsgálnak, fogalmam sincs
szolgaszemélyzetem és szomszédaim körülményeiről, de még azt sem tudom,
milyen városban élek. Persze eltévedek a tulajdon házamban és
minduntalan a legkülönbözőbb kellemetlenségek érnek. A legfurcsább
kérdéseket teszem fel és hol sirok, hol dühöngök tehetetlen
kétségbeesésemben. Nincsen pénzem és nincsen még csak egy csekk-könyvem
sem. A bank nem akarja elfogadni aláírásomat, mert azt hiszem, testi
gyöngeségem dacára is a kézírásom még mindig Edené. Környezetem nem
engedi meg, hogy személyesen menjek a bankba és azt hiszem, ebben a
városban, ahol élek, nincs is bank és valahol Londonban van a
folyószámlám. Úgylátszik, Elvesham titokban tartotta személyzete és
környezete előtt is ügyvédje nevét.
Elvesham buzgón tanulmányozta az orvostudományt így minden kijelentésem,
amellyel meg akarom világítani a különös esetet, egyszerűen megerősíti
környezetemnek azt a feltevését, hogy őrültségem annak a következménye,
hogy túlságosan sokat foglalkoztam pszichológiával. Két nap előtt még
ereje teljében álló fiatalember voltam, aki előtt nyitva állt az élet és
most dühöngő, borzashajú, vén ember vagyok, aki kétségbeesetten bolyong
egy gyönyörűen berendezett palotában, akinek mindenki kitér az útjából
és akire mindenki vigyáz. És Londonban Elvesham most újra kezdi az
életet egy fiatal testben, mindazzal a felhalmozott tudással és
tapasztalattal, amelyet az én öreg testemben szerzett.
Elvesham ellopta az életemet!
Még most sem vagyok teljesen tisztában vele, hogy tulajdonképpen mi is
történt. Az íróasztalban kötetnyi kéziratcsomót találtam és a
följegyzések az emlékezet pszichológiájának problémájával foglalkoznak,
de a jegyzeteket nem tudom elolvasni, olyan titokzatos írásjeleket,
egyenleteket és szimbolikus kifejezéseket használt az öreg. Egyhelyütt
az áll, hogy Elvesham a matematika filozófiájával is foglalkozott. Azt
hiszem, Elvesham egész emlékezetét öreg, fáradt fejéből az én fiatal
agyamba helyezte át, viszont az én emlékezetemet az ő pusztuló
szervezetébe helyezte cserébe, szóval, száz szónak is egy a vége:
_testet cseréltünk_. De hogy az ilyen csere hogyan lehetséges –
meghaladja gondolkodásom határait. Világéletemben mindig materialista
voltam, de itt, íme világosan áll előttünk, hogy az ember
függetlenítheti magát az anyagtól.
Még egy utolsó, kétségbeesett kísérletre szántam el magamat, de előbb
megírom történetemet. Ma reggel egy kés segítségével, amit a reggeliző
asztalról loptam el, sikerült az íróasztal egyik nagyon is szembetünő
titkos fiókját felpattantanom. Nem találtam benne semmi mást, csak egy
kis zöld üveget, valami fehér porral. Az üveg nyakán cédula hirdette:
„Szabadulás.“
Lehet – sőt nagyon is valószínű –, hogy ez méreg. Meg tudom érteni
Elveshamot, hogy mérget helyezett a kezemügyébe és bizonyos vagyok
benne, hogy titkos intenciója az volt, hogy így szabaduljon meg az
egyetlen élő tanutól, aki ellene vallhat.
Elvesham megfejtette a halhatatlanság titkát. Eltekintve a véletlentől,
testemben fog élni mindaddig, amíg az én testem is meg nem öregszik,
azután félredobva elkopott testemet, valami más fiatal és erős áldozatot
keres ki magának. Ha meggondolom szívtelen kegyetlenségét, valósággal
rettegés fog rajtam erőt… Vajjon hány testből vándorolt már át lelke más
fiatal testbe?…
Nagyon kifáraszt az írás. A por nagyszerűen oldódik vízben és az íze sem
kellemetlen.
*
Ezzel végződik a történet, amelyet Mr. Elvesham íróasztalán találtak.
Holtteste ott feküdt a karosszék és az íróasztal között. A történet
ceruzával volt írva és a ceruzát nagyon bizonytalan kéz vezette. Az írás
egyáltalán nem hasonlított a nagy tudós éles, tiszta betűvetéséhez.
Két rendkívüli tény megállapítása marad még hátra. Eden és Elvesham
között kétségkívül volt valami kapcsolat, amennyiben Elvesham egész
vagyonát a fiatalemberre hagyta. De Eden mégsem örökölt semmit. Amikor
Elvesham elkövette öngyilkosságát, Eden csodálatos képpen már halott
volt.
Huszonnégy órával előbb elgázolta egy automobil, amint a pályaudvar
előtti téren át akart szaladni. Így aztán az egyetlen élőlény is örökre
elhallgatott, aki világot vethetett volna erre a fantasztikus
történetre.