– Ez azután eldöntötte a dolgot. Ezer ilyen apró világi szamárság
fordult meg agyamban…
Azzal szomorú mosollyal felém fordult s nagyon halkan hozzátette:
– Íme, itt állok!
– Itt állok! – folytatta. – És ismét elmulasztottam az alkalmat. Egy év
alatt háromszor kínálkozott fel valósággal az ajtó – az ajtó, amely a
béke, a gyönyörök, a szépség kertjébe vezet és én, Redmond, nem éltem
egyszer sem az alkalommal… És most már örökre eltünt…
– Honnan tudod?
– Tudom! Tudom… Most már nincs más hátra, mint hogy folytassam
megkezdett utamat és vállaljam elhatározásom minden terhét. Azt mondod,
sikereim vannak. Nos – ez igaz.
Egy mogyorót vett fel az asztalról.
– Bárcsak ez volna minden – mondotta, azzal ezer darabra törte a
mogyorót.
– Még valamit szeretnék mondani, Redmond. _Ez megöl engem!_ Két hónapja,
majdnem tíz hete, nem tudok dolgozni és lelkiismeretemet folytonos
szemrehányásokkal illetem. Éjszakánként – amikor kevésbé valószínű, hogy
felismernek – kimegyek az uccára. Kóborlok. Igen, kóborlok! Vajjon mit
gondolnának rólam az emberek, ha tudnák? A kabinet egyik tagja, a
legfontosabb tárca birtokosa, éjszaka egyedül kóborol az üres uccákon…
Lelkét bánat emészti… sokszor majdnem hangosan siránkozik egy ajtó után…
_egy kert után!_