Barátom egy ideig hallgatagon a vörösen parázsló kandalló tüzébe bámult.
Azután megszólalt.
– Sohasem láttam viszont egészen tizenhét éves koromig…
– Harmadszorra valósággal a szemembe szökött – éppen, amikor a
pályaudvarra hajtottam, hogy Oxfordba utazzam, ahol egy ösztöndíjért
kellett megmérkőznöm iskolatársaimmal – és akkor tünt fel egy
másodpercre. Kényelmesen hátradőltem az automobil párnáin, a számben
cigaretta füstölgött és semmi kétség: a világ legnagyobb emberének
tartottam magamat, amikor egyszerre ott láttam az ajtót, a falat és
azoknak a felejthetetlen és most mégis elérhető dolgoknak a drága
érzetét.
– Elhaladtunk mellette és engem annyira meglepett a dolog, hogy egészen
elfelejtettem megállítani az automobilt, amíg el nem hagytuk és be nem
fordultunk a sarkon. Egy pillanatig nem tudtam, hogy mit csináljak, két
ellentétes akarat birkózott bennem, azután mégis csak megérintettem a
sofőr vállát, majd kihúztam órámat.
– Igen, uram! – szólt hátra a sofőr előzékenyen.
– Hm… nos… különben semmit sem akarok! – kiáltottam feléje. – Azaz csak
azt akartam mondani, hogy már nincs sok időnk! Hajtson gyorsabban!
– Azzal tovarobogtunk…
– Elnyertem az ösztöndíjat. És aznap este, amikor megtudtam, ott ültem
kis toronyszobámban, édesapám házában a tűz előtt. Még visszacsengtek
fülemben apám dícséretei – apám ritka és sokat jelentő dícséretei –
kedvenc pipámat szívtam és egyre csak a zöld ajtóra gondoltam a fehér
falban.
– Ha megálltam volna – gondoltam –, elvesztettem volna az ösztöndíjat,
sőt egészen bizonyosan kettétörött volna egyetemi pályafutásom is! Ma
kezdem a dolgokat más világításban látni!
– Mélyen elgondolkodtam, de akkor nem kételkedtem egy pillanatig sem
afölött, hogy karrierem megérte azt, hogy áldozatokat hozzak érte.
– Azok a drága barátaim és az a tiszta légkör nagyon kedvesnek és nagyon
kellemesnek tünt föl előttem, de valahogyan egészen a távolba veszett.
Más, kézzelfogható dolgokat markoltam meg keményen. Egy másik ajtó
tárult fel előttem: karrierem ajtaja!
Ismét a tűzbe bámult. Az izzó parázs egy pillanatig kemény és határozott
vonásokat világított meg, azután ismét eltünt.
– Nos, – szólalt meg újból és felsóhajtott. – Megdolgoztam ezért a
karrierért. Sokat dolgoztam, sokat, nagyon sokat! Az elvarázsolt kertről
álmodtam ezer álmot és meg is pillantottam az ajtaját négyszer is azóta.
Igen… Négyszer! Egy ideig ez a világ olyan érdekesnek és ragyogónak tünt
fel előttem, hogy a kert félig elfakult varázsa ehhez képest túlságosan
távolinak és semmitmondónak tünt fel. Ugyan, ki akar párducokat
símogatni, amikor szép asszonyokkal és híres emberekkel vacsorázott
előző este? Oxfordból mint a legtöbbet igérő reménység jöttem Londonba,
mint aki egészen nagy és jelentős eredményeket ért el az egyetemen.
– És mégsem voltam megelégedett.
– Kétszer voltam szerelmes – szerelmeimről nem fogok beszélni –, de
egyízben, amikor útban voltam valakihez, aki tudom, kételkedett abban,
hogy el merek-e hozzá menni, egyszerre csak ott láttam magam előtt a
fehér falat és az ismerős zöld ajtót…
– Különös – mondtam magamban – mindig azt hittem, hogy ez a hely valahol
egészen másutt van. Ez az a hely, amelyet valahogyan sohasem tudtam
megtalálni… nappal álmodott álmaimnak csodálatos helye!
– Azzal elmentem mellette, kitartva eredeti elhatározásom mellett. Aznap
a kert és az ajtó egyáltalán semmiféle hatást nem gyakorolt rám.
– Éppen csak egy másodpercig megfordult ugyan agyamban, hogy legalább
megpróbáltam kinyitni az ajtót, hiszen legfeljebb három lépést kellett
volna csak megtennem, de aztán arra gondoltam, hogy az is csak
feltartóztatna utamban, már pedig akkor azt képzeltem, hogy becsületbeli
kötelességem pontosan megjelenni a megbeszélésen. Később már megbántam
pontosságomat, hiszen legalább is bekukucskálhattam volna az ajtón,
integethettem volna a párducoknak, de most már elég okos voltam ahhoz,
hogy ne keressem azt, amit hiába keresnék. Igen: nagyon szomorú voltam
akkor…
– Évek nehéz munkája következett ezután és soha még csak nem is
pillantottam meg a csodálatos ajtót. _Csak mostanában találtam rá
ismét!_ Már-már szomorú és keserű dolognak éreztem, hogy soha többé nem
láthatom újból az ajtót.
– Talán – folytatta – egy kicsit túl is dolgoztam magamat, talán az
tette, hogy kezdtem érezni, mint jelent negyven év terhe az ember
vállán… Nem tudom… Annyi azonban bizonyos, hogy az a könnyedség,
amellyel idáig dolgomat végeztem, egészen eltünt és hozzá éppen akkor,
amikor az új nagy politikai események legjobban követelték volna, hogy
teljes erőmmel küzdjek. Nem különös? Az életet kezdem fárasztónak
találni és jutalmait, mennél közelebb jutok hozzá, olcsóknak és
értékteleneknek látom. Egyszerre – nemrégiben – hallatlanul vágyódni
kezdtem a kert után. Igen – és azóta háromszor láttam.
– A kertet?
– Nem – az ajtót! És nem léptem be rajta!
Végtelen fájdalom ült ki arcára, amint áthajolt az asztalon felém és úgy
folytatta:
– Háromszor lett volna rá módom – háromszor! De esküszöm, ha még egyszer
alkalmam kínálkozik rá, belépek az ajtón és itthagyom ezt a port és
meleget és itt hagyom a hiúságnak ezt a hideg csillogását, itt hagyom
ezeket a fárasztó reménytelenségeket. Itt hagyom és nem térek többé
vissza! Most már ott fogok maradni…
– Megesküdtem rá és amikor eljött az ideje – _nem mentem_…
– Egy éven belül ismét háromszor mentem el az ajtó mellett és sohasem
léptem be rajta. Háromszor egy év alatt…
– Az első alkalmat akkor mulasztottam el, amikor a parlamentben
váratlanul majdnem leszavazták a kormányt, úgyhogy végül is csak három
szavazattöbbséget tudtunk felmutatni. Emlékszel? Senki sem gondolta a
kormánypárt oldalán és azt hiszem, nagyon kevesen voltak a túloldalon is
– akik számítottak volna erre a hirtelen szavazásra. Barátommal kint
vacsoráztam unokahugánál Brentfordban, amikor váratlanul telefónon
felhívtak a parlamentből és tüstént automobilba kellett ülnöm. Az utolsó
percben érkeztem a parlamentbe és ezen az úton pillantottam meg a falat
és az ajtót a holdvilágban!
– Istenem! – kiáltottam fel.
– Mi az? – kérdezte barátom.
– Semmi! – válaszoltam és ezzel ismét eltünt az alkalom hosszú időre.
– Nagy áldozatot hoztam – jegyeztem meg a parlamentben vitarendezőnk
előtt.
– Mindnyájan így vagyunk ezzel – válaszolta könnyedén s azzal máris
tovább rohant.
– Nem tudom, tehettem-e volna akkor máskép.
– És a legközelebbi alkalom akkor lett volna, amikor édesatyám halálos
ágyához siettem, hogy utolsó istenhozzádot mondjak neki. A körülmények
parancsoló szavával akkor sem szállhattam szembe. De a harmadik alkalom
már egészen más volt és hozzá alig egy hét előtt történt. Még most is a
szememre vetem, valahányszor eszembe jut. Gurkerrel és Ralphsszel
vacsoráztam – tudod, most már nem titok többé, hogy Gurkerrel végre
összebékültünk – és beszélgetésünk egészen bizalmasra fordult. Arról
volt éppen szó, hogy milyen állást foglaljak az újjáalakított
kabinetben. Igen… igen. Ez a dolog már el van intézve, ha még nem is
szabad róla beszélni, de hát előtted nincs értelme titkolóznom. Igen…
köszönöm… köszönöm! De hadd folytassam történetemet.
– Azon az éjszakán nagy események lógtak a levegőben. Nagyon kényes volt
a helyzetem. Nagyon szerettem volna végleges választ kapni Gurkertől, de
ebben megakadályozott Ralphs jelenléte. Agyam minden megfeszítésével
azon erőlködtem, hogy életben tartsam azt a könnyed és felületes
társalgási hangot, amely nem teszi túlságosan feltünővé, hogy
tulajdonképpen mifelé is igyekszem. Nem tehettem mást. Ralphs
viselkedése azóta nagyon is igazolta óvatosságomat… Tudtam, hogy Ralphs
hazafelé menet elválik tőlünk és akkor módom lesz Gurkert nyilt
őszinteséggel megkérdeznem. Hiába, az embernek sokszor ilyen apró kis
cselekhez kell folyamodnia…
– És ekkor történt, hogy egyszerre ismét szemközt találtam magamat a
fehér fallal és a zöld ajtóval!
– Beszélgetésbe mélyedve haladtunk el mellette. Elhaladtam mellette… Még
most is magam előtt látom Gurker éles profiljának és cilinderének
árnyékát, amint a zöld ajtóra vetődik és látom a magam árnyékát és
Ralphsét, amint elsétáltunk mellette.
– Kezemmel érinthettem volna és mégsem mozdultam…
– Ha elbúcsúzok tőlük s bemegyek – gondoltam magamban –, mi történik?
– Nagyon vágytam arra, hogy Gurkerrel végre beszéljek, így nem tudtam,
mit válaszoljak az önmagamnak feltett kérdésre.
– Azt fogják gondolni, megőrültem – gondoltam. – És ha éppen most tünnék
el! Szinte láttam magam előtt a reggeli lapok hatalmas, három hasábos
címeit: