Hirtelen mosolyogva rámnézett.
– Mondd, játszottad velem valaha az északnyugati átjáró keresésének
játékát?… Nem, persze, hogy nem, hiszen te nem azon az úton jártál az
iskolába, amelyen én!
– Olyan játék volt – folytatta –, amelyet minden csapongó fantáziájú
gyerek szeret játszani. A gondolat az volt, hogy megtaláljuk az
északnyugati átjárót. A megszokott út az iskolába túlságosan egyszerű és
egyhangú volt. A játék abból állott, hogy találjunk egy olyan utat,
amely nem olyan egyszerű módon vezet az iskolába. Tíz perccel előbb
indultunk el valami egészen reménytelen irányba, hogy azután szokatlan,
soha nem látott uccákon keresztül érjük el valahogyan célunkat. És egy
szép napon úgy belebonyolódtam London uccarengetegébe, hogy már-már azt
kezdtem hinni, hogy ez egyszer elvesztem a játékot és későn érek az
iskolába. Végső kétségbeesésemben még egy utolsó kísérletet tettem egy
uccával, amely zsákuccának látszott az első pillanatban, de a végén
mégis találtam egy keresztuccát. Ujult erővel rohantam végig rajta.
– Mégis csak sikerül – gondoltam, azzal magam mögött hagytam egy sor
apró, piszkos kis üzletet, amelyek megmagyarázhatatlan módon borzasztóan
ismerősöknek tüntek föl előttem és képzeld csak – egyszerre ott álltam a
hosszú fehér fal mellett, a zöld ajtó küszöbén, amely az elvarázsolt
kertbe vezetett!
– Olyan váratlanul jött a felfedezés, hogy az első pillanatban szinte
dermedtem álltam meg. Végül is hát a kert, a csodálatos kert mégsem volt
álom!
Kis szünetet tart és megállott az elbeszélésben.
– Azt hiszem, ez a második találkozásom a zöld ajtóval mutatja a
legélénkebben a különbséget, amely az iskolásfiú elfoglalt élete és a
kisgyerek határtalan ráérése között van. Akárhogyan is volt, most
másodszorra egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy szó nélkül belépjek
az ajtón. Tudod… elsősorban szinte egész gondolkodásomat az kötötte le,
hogy idején érjek az iskolába, nehogy pontosságomon csorba essék.
Egészen, bizonyos, hogy _valami_ vágy azért élt bennem, hogy belépjek az
ajtón. Igen. Feltétlenül éreztem ilyesmit… De azt hiszem, az ajtó csak
olybá tünt fel előttem, mint egy újabb akadály arra, hogy idejekorán
érkezzem az iskolába. Persze hallatlanul érdekelt a fölfedezés és
tovasiettemben agyamat csak ez foglalkoztatta, de azért folytattam
utamat. A zöld ajtó nem tudott feltartóztatni. Elrohantam mellette,
nagynehezen kiráncigáltam az órámat és azt találtam, hogy még mindig
marad vagy tíz percem – azután egyszerre ismerős környezet vett körül.
Még idején érkeztem meg – az igaz, hogy lélekzetem egészen fogytán volt
már és csuromvíz voltam az izzadtságtól – de még nem csöngettek. Még
emlékszem, milyen sietve akasztottam föl kabátomat és kalapomat.
– Egyszerűen elmentem mellette és nem léptem be az ajtón! Különös, nem?
Elgondolkodva tekintett rám.
– Persze, akkor még nem tudtam, hogy nem lesz mindig ott. Az iskolásfiú
képzelete bizony nagyon határolt. Úgy gondolom, hogy azt hittem, nagyon
mulatságos, hogy ott van az ajtó és hogy vissza tudok találni hozzá, de
hát az előadás kezdete nagyon sürgetett. Emlékszem, nagyon szórakozott
és figyelmetlen voltam aznap az iskolában, mert egyre csak arra
gondoltam, hogy milyen örömök is várnak rám azok között a gyönyörű,
különös emberek között, akiket akármikor ismét meglátogathatok. Furcsa,
hogy egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ők is örülni fognak, ha
látnak… Igen, aznap reggel úgy gondoltam az elvarázsolt kertre, mint
olyan kellemes és barátságos helyre, ahova bármikor visszavonulhatok egy
kis szórakozásra az iskolai élet megfeszített munkája elől.
– Aznap egyáltalán nem mentem arra. Másnap félnapos szünidőnk volt és
talán ez volt az oka, hogy ismét nem mentem el a zöldajtós kertbe. Nem
tudom! Csak annyit tudok, hogy ez alatt a két nap alatt az elvarázsolt
kert annyira foglalkoztatta gondolataimat, hogy végül is nem tudtam
többé magamban tartani a titkot.
– Elmeséltem mindent – hogy is hívták csak? – egy kis kócos fiúnak, akit
magunk között csak Squiffnek híttunk.
– A fiatal Hopkins volt – segítettem rajta.
– Igen, igen, Hopkinsnak hívták! Nem nagyon akaródzott elmondanom.
Valahogyan úgy éreztem, hogy ellenkezik a játék szabályaival, de mégis
megtettem. Egy darabon együtt vitt az utunk hazafelé és Hopkins fecsegő
fiú volt, úgyhogy ha nem beszéltem volna az elvarázsolt kertről, akkor
valami más szamársággal untatott volna, már pedig akkor igazán
elviselhetetlennek éreztem, hogy bármiről is beszéljek. Így aztán végre
is kiböktem a dolgot.
– Nos, ő tovább adta titkomat. Másnap a tízperces szünetben egész csomó
nagy fiú vett körül, akik félig bosszantva, félig kíváncsian az
elvarázsolt kertről faggattak.
– Ugy-e, te nem voltál közöttük? Nem, nem, azt hiszem, emlékeznék rá, ha
te is ott lettél volna… Különös érzések lakoznak egy iskolásfiúban! Meg
vagyok győződve róla, hogy dacára belső önmegvetésemnek, kicsikét mégis
csak tetszett, hogy ezek a nagy fiúk érdeklődnek kalandom után.
Határozottan emlékszem, egy pillanatig nagyon örültem, amikor Crawshaw –
ugy-e, emlékszel az idősebb Crawshawra, a zeneszerző Crawshaw fiára? –
megdícsért és azt mondta, hogy ez a legnagyobb hazugság, amit életében
hallott. De egyidejűleg azért mélységesen szégyenkeztem is afölött, hogy
elmeséltem azt, amit szent titoknak éreztem. Az a csibész Fawcett valami
tréfásat próbált mondani a zöldruhás lányról…
Wallace hangja egészen suttogóra fordult, olyan élénken élt
emlékezetében még akkor is ez a szégyen.
– Úgy tettem, mintha nem hallanám – folytatta –, amikor egyszerre
Carnaby hazug kölyöknek nevezett és elkezdett velem veszekedni, amikor
én makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy a dolog valóban megtörtént velem.
Kijelentettem, hogy nagyon is jól tudom, hol van a zöld ajtó és tíz perc
alatt valamennyiöket odavezethetem. Carnaby diadalmasan megjegyezte,
hogy ez kötelességem is és vagy bebizonyítom szavaim igazát, vagy
megfizetek hazugságomért.
– Kicsavarta valaha a te karodat Carnaby? Ha igen, akkor talán meg tudod
érteni, hogy mi történt velem. Megesküdtem rá, hogy amit meséltem, mind
igaz. Hallatlan izgalomba jöttem, a füleim égtek és egy kicsit meg is
voltam ijedve. Egészen úgy viselkedtem, mint egy szamár kis iskolásfiú
és a vége az lett, hogy ahelyett, hogy egyedül indultam volna
elvarázsolt kertem fölkeresésére, én mutattam az utat – égő orcákkal,
lázasan csillogó szemekkel, szégyenemben fülig pirulva – hat gúnyolódó,
kíváncsi és fenyegetőző iskolásfiúnak.
– Sohasem találtuk meg a fehér falat és a zöld ajtót rajta…
– Hogy érted? – kérdeztem Wallacetól.
– Úgy értem, hogy _nem tudtam megtalálni_. Ha megtalálhattam volna,
egészen bizonyosan rábukkantam volna.
– És azután, amikor egyedül mehettem, akkor sem tudtam többé megtalálni.
Sokáig nem találtam meg. Emlékszem, iskolásfiú koromban folytonosan
kerestem a zöld ajtót, de soha nem találtam rá… Soha…
– És a fiúk… – kérdeztem. – Nagyon kellemetlenek voltak?
– Utálatosak… Carnaby tanácsot ült fölöttem, hogy mit érdemlek tudatos
hazudozásomért. Emlékszem, hogyan lopakodtam haza, hogy ne vegyék észre
rajtam a sírás nyomait. De amikor végül is lefekvés után könnyekbe
törtem ki, ez már nem Carnaby miatt volt, hanem a kert miatt, a gyönyörű
délután miatt, amelyet ott reméltem tölteni, az édes, drága asszony
miatt, a rám váró pajtások miatt és a nagyszerű játékok miatt, amelyeket
meg akartam tanulni. A nagyszerű, elfelejtett játékok miatt…
– Szentül meg voltam győződve arról, hogy ha nem meséltem volna el…
– Rossz napok következtek rám ezután: az éjszakákat keresztülsírtam,
napközben pedig _egyre csak a zöld ajtót kerestem_. Két féléven át
egészen visszaestem és rossz bizonyítványokat hoztam haza. Emlékszel még
arra az időre? Persze, hogy emlékszel! Hiszen te voltál – az, aki
elhagytál számtanban és ez állított ismét talpra az iskolában.