I
Három hónapja lehet annak, hogy Lionel Wallace egy bizalmas kettesben
töltött estén elmesélte nekem a történetet és akkor úgy éreztem, hogy
amennyire őt illeti a dolog, a történet nem lehet hazugság.
Olyan nyilt őszinteséggel és meggyőződéssel mesélte el nekem, hogy nem
tehettem mást: hittem minden szavának. De reggel a lakásomon egészen más
légkörben ébredtem föl és amint az ágyban fekve visszaidéztem
emlékezetemben mindazt, amit este hallottam és Wallace komoly, nyugodt
hangja nem befolyásolt többé gondolkodásomban, megváltozott a
véleményem. Most, hogy nem árnyas lámpák bágyadt fénye esett rám és
feledésbe merült a bőséges vacsora, a gyümölcsök és a borospoharak
emléke, egyszerre teljes képtelenségnek éreztem az egészet.
– Elkápráztatott! – mondottam. – De milyen ügyes is volt!… No, ezt
igazán nem vártam volna éppen tőle.
Miközben az ágyban teámat szürcsölgettem, igyekeztem rájönni arra, hogy
vajjon mi is lehetett elbeszélésében az, ami valószínűvé tette a
történetet, amely különben olyan lehetetlennek hangzott.
Nos, ma már eltüntek kétségeim és most éppen úgy hiszek a történetben,
mint elmondása pillanatában és meg vagyok győződve arról, hogy Wallace a
színigazat mondta el nekem. De hogy vajjon ő tényleg látta-e azokat a
dolgokat, amikről mesélt, vagy csak azt hitte, hogy látta és vajjon
Wallace megbecsülhetetlen képesség birtokában volt-e, vagy csak egy
fantasztikus álom áldozatául esett, persze, igazán nem tudhatom. Még
halálának körülményei – amelyek végképpen meggyőztek kételyeim felől –
sem vetnek világosságot erre.
A kérdésre magának az olvasónak kell feleletet adnia.
Már nem emlékszem rá, mi volt az, ami Wallace-et, ezt a hihetetlenül
zárkozott embert, egyszerre megszólalásra bírta.
Egészen váratlanul bökte ki:
– Nos, én egy csodálatos dologban hiszek…
– Tudom – folytatta rövid szünet után –, nem voltam eléggé körültekintő,
de a dolog úgy áll… nem szellemekről vagy kísértetekről van szó… hanem –
furcsa, hogy ezt kell mondanom, Redmond – én üldözött ember vagyok.
Valami üldöz… valami, ami lelopja a tárgyakról a napsugarat, valami, ami
folytonos vágyódással tölt el…
Megállt beszédében, az angol ember veleszületett félénksége erőt vett
rajta, az a félénkség, amely elhatalmasodik rajtunk, amikor megrendítő,
komor vagy gyönyörű dolgokról beszélünk.
– Te velem töltötted az egész időt Saint Ethelstamben – szólalt meg
végül is teljesen közömbös hangon. – Nos…
Azzal ismét elhallgatott.
Eleinte nagyon akadozva beszélt, de azután kezdett belejönni a dologba
és elmesélte nekem azt, ami el volt rejtve előttem életéből, a
gyönyörnek és a boldogságnak egy üldöző emlékét, amely szívét örök
vágyódással töltötte el és amely lekötötte minden érdeklődését,
elfordítva őt a földi életnek előtte unalmas, hiábavaló és fárasztó
látványaitól.
Most, hogy a dolog kulcsa a kezembe került, tisztában vagyok azzal is,
hogy ez valósággal rá volt írva arcára. Kezemben van Wallace egy
fényképe, amely ezt a távolbavesző pillantást megrögzíti, sőt még
erősebbé is teszi. Ez eszembe juttatja azt, amit egyszer egy asszony
mondott róla… egy asszony, aki nagyon, nagyon szerette.
– Hirtelen – mondotta – minden érdeklődés kialszik benne. Még arról is
tökéletesen megfeledkezik, aki szemközt ül vele…
De az érdeklődés nem mindig hiányzott belőle és ha Wallace figyelmét egy
bizonyos dologra tudta koncentrálni, hallatlan sikereket ért el.
Pályafutása valóban a sikerek hosszú sorozata volt. Wallace messze maga
mögött hagyott engem már régen, fejem fölé emelkedett és az egész világ
figyelme fordult felé – amit én nem voltam képes sohasem elérni. Még nem
volt negyven éves és azt mondják, hogy egészen bizonyosan bent lett
volna az új kabinetben, ha életben marad. Az iskolában minden erőlködés
nélkül hagyott el, mint hogyha ez a legtermészetesebb dolog lett volna.
Iskolatársak voltunk a Saint Ethelstam College-ben és bár az első évben
osztálytársam volt, rövidesen több osztállyal megelőzött, hogy végül
mint az iskola legjobb tanulója, ösztöndíjjal kerüljön Oxfordba, pedig
én is magasan az átlag fölött végeztem.
Először az iskolában hallottam az ajtó történetét, amelyet azután csak
közvetlenül halála előtt hallottam újból. Az az ajtó – legalább is az ő
számára – igazi ajtó volt, amely egy igazi falon keresztül a
halhatatlanságba vezetett. Ebben most már biztos vagyok.
Egészen korán jutott először kapcsolatba vele, amikor még csak öt-hat
éves gyerek volt. Emlékszem, hogyan próbálta megállapítani az időpontot,
amikor meggyónta nekem a történetet.
– Odabent – mondotta – egy gyönyörű krimzonvörös kuszónövény eregette a
magasba szárait a fehér falon, az ámbraszínű napsütésben. Ez volt az
első benyomásom, bár nem tudnám megmondani, miért éppen ez és odakünt a
zöld ajtó előtt a tiszta kövezeten vadgesztenyeleveleket fujt maga előtt
a szél.
– Tudod – folytatta Wallace –, még sárgák és zöldek voltak a levelek és
nem barnák, vagy piszkosak, így hát akkor kellett lehullaniok. Azt
hiszem, eszerint, októberre járhatott az idő. Azóta minden évben
megfigyeltem a vadgesztenye leveleinek hullását, így hát tudnom kell. Ha
helyes ez a megállapításom, úgy ötéves és négyhónapos voltam.
Nagyon eszes fiúcska volt – mesélte – és hallatlanul korán kezdett el
beszélni. Nagyon józan és „ódivatú“ felfogása volt a dolgokról, mint az
emberek mondották, így aztán egy sor olyan dolgot engedtek meg neki, ami
a legtöbb gyerek előtt tilos még hét- és nyolcéves korában is. Édesanyja
kétéves korában meghalt és attól kezdve egy nevelőnő kevésbé vizsga- és
szigorú felügyelete alatt nőtt fel. Édesatyja szigorú és nagyon
elfoglalt ügyvéd volt, aki kevés figyelmet fordított rá, de nagy
dolgokat várt tőle. Wallace, azt hiszem, derült gondolkodása ellenére
is, kissé szürkének és unalmasnak találhatta az életet. És egy szép
délután elkóborolt hazulról.
Már nem emlékezett micsoda különös hanyagság tette lehetővé, hogy
elkerüljön hazulról és West-Kensington uccáin kóboroljon. Ezek már rég
kimentek a fejéből, de a fehér fal és a zöld ajtó emléke tisztán
megmaradt.
Amennyire erre a gyerekkori kalandjára visszaemlékezett, már az ajtó
megpillantásakor különös érzés vett rajta erőt és valami szinte
kényszerítette arra, hogy kinyissa az ajtót és lépjen be rajta. És
ugyanakkor teljesen tisztában volt azzal is, hogy amit tenni akar, vagy
nem okos, vagy nem helyes dolog, bár nem tudta volna megmondani, hogy a
kettő közül melyik. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy kezdettől fogva
tudta, – hacsak emlékezete nem hagyta cserben – hogy az ajtó nincs
bezárva, így csak tőle függött, hogy besétáljon rajta.
Szinte látom magam előtt a kisfiút, amint határtalan izgalommal ott áll
az ajtó előtt és nem mer rajta belépni.
És teljesen tisztában volt azzal is, – bár soha nem tudta megérteni
miért – hogy atyja nagyon haragudott volna, ha megtudja, hogy átlépett
az ajtón.
Wallace a legnagyobb aprólékossággal mesélte el nekem, hogy állt ott
habozva az ajtó előtt. Először határozott léptekkel elment mellette,
azután zsebrevágott kezekkel gyerekes kisérletet tett arra, hogy
fütyüljön és teljes közömbösséget tetetve, még egyszer elsétált a fal
mellett. Egy sor közönséges piszkos üzlet nyílott abban az uccában és
különösen egy bádogszerelő szennyes helyiségére emlékezik vissza,
amelyben a legnagyobb összevisszaságban anyagcsövek, bádoglemezek,
fürdőcsapok, zománcos kannák és tapétaminták hevertek a földön. Úgy
tett, mintha ezeket vizsgálgatná, de közben lopva szenvedélyes
vágyódással egyre csak a zöld ajtót figyelte.
Azután hirtelen elemi erővel vettek rajta erőt érzelmei. Vadul rohanni
kezdett, nehogy ismét urrá legyen felette a habozás és beugrott az
ajtón, amelyet becsapott maga mögött.
Így került abba a kertbe, amelynek emléke attól kezdve egész életén át
üldözte.
Wallace nagyon nehezen tudta elképzeltetni velem ezt a kertet, amelybe
belépett.
Volt már a levegőjében is valami, ami a megkönnyebbülés, a boldogság és
a jólét érzetét keltette, valami volt a levegőben, ami a szineket
tisztán és ragyogóan bontakoztatta ki az ember pillantása előtt. Abban a
percben, amikor valaki belépett oda, határtalanul örült: úgy, ahogy csak
egészen ritka pillanatokban tud örülni az ember, amikor még fiatal és
boldog. És minden gyönyörű volt ott.
Wallace kissé elgondolkozott, mielőtt folytatta volna.
– Tudod, – mondotta az olyan ember habozásával, aki hitetlen dolgok
elmondásába fogott – két nagy párduc volt ott… Igen: pettyes párducok.
És én nem féltem. Az út mentén két sor márványszegélyes virágágy vonult
és a két óriási, bársonyszőrű fenevad labdázott a pázsiton. Az egyik
felpillantott és egy kicsit kiváncsian felém közeledett. Egészen közel
jött hozzám, puha, gömbölyű fülét nagyon gyengéden apró kezecskémhez
dörzsölte és dorombolni kezdett. Mondom neked, elvarázsolt kert volt. A
nagysága? Ó, nem is tudtam véges-végig betekinteni. Azt hiszem, a
háttérben hegyek vonulhattak, de odáig igazán nem láttam már el. Az ég
tudja, hova tűnt egyszerre West-Kensington. És valahogyan olyan volt,
mintha hazaérkeztem volna.
– Tudod, abban a pillanatban, amikor az ajtó becsapódott mögöttem, már
meg is feledkeztem az uccáról, a kocsikról és szekerekről, elfeledkeztem
arról, hogy a kötelesség és az engedelmesség egyképpen azt parancsolná,
hogy otthon legyek, elfeledkeztem minden kétkedésemről és félelmemről,
elfeledkeztem az élet minden valóságáról. Pillanat alatt nagyon boldog
gyerek lett belőlem – egy másik világban. Egészen másfajta világ volt,
melegebb, áthatóbb és enyhébb világosság ömlött el mindenen, valami
bizonytalan gyönyörűséggel volt telve levegője és napsütötte fellegek
úsztak a sötétkék égen.
– Ott futott előttem a hosszú, keskeny ösvény, kétoldalt gyönyörű
virágágyaival, ezer színben pompázó, ismeretlen, dús növényzetével és a
két óriási párduccal. Kis kezemmel minden félelem nélkül végigsimítottam
puha bundájukat, megcsiklandoztam fülüket és eljátszottam velük, mintha
csak hazaérkezésemkor üdvözöltek volna. Egyáltalán tisztára az volt az
érzésem, hogy otthon vagyok és ekkor hirtelen egy magas, szőke lány tűnt
fel az ösvényen, mosolyogva közeledve felém.
– Nos? – szólalt meg, azzal fölemelt, megcsókolt, ismét letett a földre
és kézenfogva vezetett tovább. Én egy csöppet sem csodálkoztam, sőt azt
éreztem, hogy valami nagy igazság történik velem és valami nagy gyönyör
vár rám, mintha csak olyan boldog dolgokra emlékeztetne, amelyek mellett
előbb elhaladtam anélkül, hogy észrevettem volna őket. Emlékszem: széles
vörös lépcsők tüntek fel előttünk a gyönyörű virágok között és a lépcsők
végén széles fasorba fordultunk, amelyet öreg, lombos fák árnyékoltak.
Végig a fasor két oldalán márványpadok és szobrok vonultak, amelyeken
nagyon szelid és nagyon barátságos galambok turbékoltak.
– Ezen az árnyas fasoron vezetett végig kézenfogva a karcsú, magas lány.
Tisztán emlékszem arca nemes vonalaira és drága, kedves mosolyára.
Kérdezgetett erről is, arról is, kellemes dolgokat mesélt, ha mindjárt
soha nem is tudtam visszaemlékezni rá, hogy tulajdonképpen mit is
mondott. Egyszerre egy kis, nagyon tiszta, barnaszőrű, csillogó szemű
kapucinus majom termett előttünk és megindult mellettem, mindúntalan
föl-föltekintgetetve rám. Így aztán nagy boldogságban haladtunk végig a
fasoron.
Kis szünetet tartott elbeszélésében.
– Folytasd hát, – nógattam.
– Egészen apró és jelentéktelen eseményekre is visszaemlékszem.
Elhagytunk egy öreg embert, aki babérbokrok árnyékában tépelődött, majd
egy szabad térségre érkeztünk, ahol tarka papagályok egész serege
tanyázott. Egy széles, árnyas oszlopsoron keresztül nagyon hüvös, tágas
palotához érkeztünk, amely tele volt pompás szökőkutakkal és más egyéb
gyönyörűségekkel, amikre csak az ember szíve vágyhatik.
– És volt ott egy sereg tárgy és ember, akik közül egyik-másik világosan
él ma is emlékezetemben, viszont voltak persze olyanok is, akikre már
csak bizonytalanul emlékszem vissza. Egy azonban bizonyos: mindezek az
emberek gyönyörűek és kedvesek voltak. Valami úton-módon – magam sem
tudom hogyan – rögtön éreztem, hogy mindnyájan szeretnek engem és
örülnek, hogy ott vagyok közöttük. Boldogsággal töltött el, hogy olyan
szívesen látnak és hogy szeretet sugárzik a szemükből. Igen…
Egy kicsit elgondolkozott.
– Pajtásokra találtam bennük és ez nagyon sokat jelentett előttem, mert
nagyon elhagyatott, zárkozott kis fiú voltam. Később, gyermekkoromban,
órákat töltöttem azzal, hogy mindenáron igyekeztem visszaidézni
emlékezetembe azokat a pompás játékokat, amelyeket a napsütötte pázsiton
játszottunk együtt, de érthetetlen módon éppen ezekre vonatkozólag
lehetett emlékezetemben valami hiány, mert nem tudtam visszaemlékezni
egyetlen egyszer sem arra, hogy voltaképpen hát mi is játszottunk. Hiába
erőlködtem sírva a gyermekszobámban ismét végigjátszani a játékokat,
sehogyan sem sikerült. Csak arra tudtam visszaemlékezni, hogy
nagyon-nagyon boldog voltam és csak két játszópajtásom bizonytalan
emléke tűnt fel néha-néha…
– Azután egyszerre egy szomorú, sötét asszony tűnt fel, arca sápadt volt
és komor, szemei a messzeségbe vesztek. A szomorú asszonyt hosszú, puha,
ködszínű bíborköntös vette körül, kezében könyv volt és félrevont engem
a nagy csarnok fölött elvonuló erkélyre, noha játszótársaim sehogyan sem
akartak elválni tőlem és abbahagyták a játékot, hogy úgy figyeljék, hova
visznek el engem.
– De gyere vissza hozzánk! – kiabálták. – Gyere hamarosan vissza.
– Felnéztem az asszonyra, de ő még csak észre sem vette a többieket.
Arckifejezése végtelenül meleg, de egyben nagyon szomorú is volt. Fönt,
az erkélyen egy padhoz vezetett és én megálltam mellette, készen arra,
hogy végignézzem a könyv képeit, amint kinyitotta a térdén. _A lapok
maguktól nyiltak fel._ Ujjával rámutatott az első oldalra, odanéztem és
nem tudtam hová lenni csodálkozásomban, mert a könyv élő oldalain
önnönmagamat láttam. A történet jómagamról szólott és ott láttam magam
előtt mindazt, ami velem születésem óta történt…
– Tudod, egészen csodálatos volt a dolog, mert _a könyv oldalain nem
képeket, hanem az eleven valóságot láttam._
Wallace komoran megállt elbeszélésében és kételkedően nézett rám.
– Folytasd csak – biztattam. – Értem.
– Az eleven valóság volt, igen, az eleven valóság! Emberek jöttek-mentek
a könyv oldalán és ott láttam drága édesanyámat, akit már majdnem
elfelejtettem, azután apámat, amint keményen, kiegyenesedve áll, a
cselédséget, a gyermekszobát és otthonom minden megszokott tárgyát.
Azután láttam a nagy kaput és a forgalmas uccákat, amint hullámzik
rajtuk a forgalom. Csak néztem és bámultam kételkedve az asszonyt,
arcába pislantottam, majd fordítottam a lapokon, hogy többet, egyre
többet lássak a csodálatos könyvből és végre elérkeztem oda, hogy ott
láttam magamat a járda szélén, kinn, a hosszú, fehér falba vágott ajtó
előtt és ismét azt a félelmet és aggodalmat éreztem, amely akkor
elfogott.
– És azután? – kiáltottam föl és tovább szerettem volna lapozni, de a
komoly asszony hűvös keze megakadályozott ebben.
– És most mi következik? – makacskodtam és gyermeki erőm minden
megfeszítésével igyekeztem kezemet kihúzni az övéből. Amint engedett
erőszakosságomnak és az oldal lassan átfordult, fölémhajolt, mint valami
árnyék és homlokon csókolt.
– De az új oldal nem mutatta az elvarázsolt kertet, sem a párducokat,
sem a lányt, aki kézenfogva vezetett, sem pedig játszópajtásaimat, akik
olyan nehezen engedtek el. West-Kensington egy hosszú, szürke uccáját
tárta elém, a hűvös délutánnak abban az idejében, amikor a lámpákat
kezdik gyujtogatni és én ott állottam – szegény nyomorult kisfiú –
hangosan sírva a járda szélén. Borzalmasan fájt, hogy nem tudtam
visszaszaladni drága játszópajtásaimhoz, akik olyan barátságosan és
olyan nagy szeretettel hívogattak vissza maguk közé.
– Ott állottam a szomorú, szürke uccán és ez már nem a könyv egy új
oldala volt, hanem a kegyetlen valóság. – Vajjon az elvarázsolt kert és
a szomorú anya visszatartó keze hová tünhettek?
Ismét megállott elbeszélésében és hosszasan a tűzbe meredt.
– Ó, milyen szomorú volt a visszatérés! – mondotta.
– Nos? – törtem meg végre a hosszú csendet.
– Szomorú kis gyerek lettem, aki ismét ebben a szürke, egyhangú világban
találta magát! Amint rájöttem a maga teljességében arra, hogy mit is
vesztettem, képtelen voltam erőt venni szomorúságomon. Még most is
tisztán emlékszem arra a szégyenre és megalázásra, melyet afölött
éreztem, hogy az uccán sírvafakadtam és hogy milyen megalázó volt
hazatérésem. Ismét magam előtt látom azt a jóakaratú, arany-pápaszemes
öregurat, aki megállított és megszólított.
– Szegény kis poronty – szólt hozzám –, hát elvesztél?
– _Elvesztem!_ Én, az öt és féléves _londoni_ fiú! De az öregúr tetejébe
még intett is egy kedves, fiatal rendőrnek, úgyhogy pillanat alatt
csődület támadt köröttem és emberektől körülfogva, a rendőr oldalán
kellett hazatérnem. Zokogva, félve tértem vissza az elvarázsolt kert
küszöbéről édesatyám házába.
– Ez az, amire vissza tudok emlékezni az elvarázsolt kertből – a kertből
amelynek emléke még most is változatlanul üldöz. Persze, nem tudom
megmagyarázni annak az áttetsző valószínűtlenségnek érzetét, amely az
egész dolgot körülfogta… azt a különbséget, amely elválasztja a
tapasztalatok közönséges tárgyaitól, ez… nos hát ez történt. Ha álom
volt, akkor is kétségtelen, hogy nappal végigálmodott, egészen különös
álom lehetett.
– Hm! – Természetesen odahaza kínos kérdezősködések vártak rám és rögtön
nekem esett nagynéném, apám és a nevelőnőm… szóval mindenki…
– Megpróbáltam elmondani, hogy mi történt velem és ekkor kaptam
életemben először verést apámtól azért, – _mert hazudni akartam_. Amikor
azután nagynénémnek próbáltam elmondani a velem történteket, ő ismét
megbüntetett gonosz makacsságomért. Azután mindenkinek megtiltották,
hogy egyetlen szavamat is meghallgassák a csodálatos kalandról. Még a
mesekönyvemet is elvették tőlem egy időre, mert „túlságosan képzelődő“
voltam. Igen, ezt tették velem! Hiába, atyám még a régi iskolához
tartozott…
– Így aztán történetem belémszorult. Belesuttogtam ugyan a párnámba – a
párnámba, amely könnyes és nedves volt reggelenként, amikor felébredtem.
És minden este hozzátettem imáimhoz azt a szívem legmélyéről jövő
kívánságot: „Édes jó Istenem, könyörgöm, hadd álmodjam a kertről. Ó,
Istenem, vigyél vissza az én kertembe!“
– Sűrűn álmodtam a kertről és lehet, hogy hozzátettem itt-ott valamit,
lehet, hogy álmomban egy kicsit meg is változtathattam: nem tudom… Nem
szabad elfelejtened, hogy egy egészen korai élményem apró
mozaikdarabjaiból kellett kiegészítenem a képet. E között az élményem és
gyerekkorom későbbi emlékei között azonban mindig nagy űr maradt vissza.
Volt idő, amikor lehetetlennek tetszett, hogy valaha is beszélhessek
arról a csodálatos pillanatról.
Egy egészen kézenfekvő kérdést intéztem hozzá.
– Nem – válaszolta – nem emlékszem, hogy megkíséreltem volna akkoriban
visszatalálni a kertbe. Ez most már előttem is különösnek tűnik fel, de
azt hiszem, ez után a kalandom után nagyobb gondot fordítottak
jártamra-keltemre és megakadályozták azt, hogy ismét elkóboroljak. Nem…
egészen odáig, amíg nem ismerkedtünk meg, nem próbáltam megkeresni a
csodálatos kertet. És azt hiszem, volt egy olyan időszak is – bármilyen
hihetetlennek is tűnjék most fel, – amikor tökéletesen megfeledkeztem a
kertről. Akkoriban úgy nyolc-kilenc éves lehettem. Emlékszel még rám,
mint kis gyerekre Saint Ethelstamben?
– Nagyon is!
– Ugy-e, nem látszott akkoriban rajtam, hogy milyen csodálatos álmaim
voltak?