Davidson három héten keresztül volt ilyen állapotban, pusztán egy
képzelt világ eseményeit látva maga előtt, míg azokkal a dolgokkal
szemben, amelyek körülötte történtek, vak maradt. Azután egy szerdai
napon, amikor ellátogattam hozzájuk, Davidson édesapja kitörő örömmel
fogadott, hogy „már látja a hüvelykujját!“ Az öreg úr éppen a kabátjába
bujt, hogy elmenjen, de még egyszer visszakiáltott:
– Bellows, látja a hüvelykujját! – azzal könnyek szöktek a szemébe. –
Úgy látszik, mégis csak meg fog gyógyulni a fiam!
Berohantam Davidsonhoz. Egy kis könyvet tartott egészen közel az
arcához, azt nézegette és bátortalanul nevetgélt.
– Csodálatos – mondotta –, valami folt került oda – az ujjával abba az
irányba mutatott. – Most is a sziklákon állok, mint rendesen és a
pingvinek körülöttem botorkálnak és egy bálna időnként fel-felüti a
fejét, de már túlságosan besötétedett ahhoz, hogy egészen jól lássam. De
tegyél _ide_ valamit és látom. Látom! Igaz, hogy csak nagyon halványan
és a körvonalai elmosódnak, de mégis csak látom, mint valami árnyékot.
Reggel jöttem rá, amikor öltöztettek. Mintha valami lyuk szakadt volna
ebbe a pokoli fantómvilágba. Add csak ide a kezedet. Nem… ne oda tedd.
Ah! Igen! Látom! A hüvelykujjad és a manzsettád egy darabja! Olyan,
mintha a kezed kísértete volna, amint a sötétedő égboltból kiemelkedik.
Mingyárt ott mellette egy keresztalakú csillagcsoport ragyog.
Ettől kezdve Davidson lassan a javulás útjára lépett. Beszámolói a
változásokról, éppen úgy, mint előbbi beszámolói a látományokról,
csodálatosan meggyőzőek voltak. Víziói mezején egyre nagyobb „foltok“
mutatkoztak és a fantómvilág kezdett lassacskán elhalaványodni, úgyhogy
az átlátszó szakadásokon keresztül Davidson lassanként kezdte meglátni a
való világot is maga körül. A foltok úgy számban, mint nagyságban egyre
nőttek, összefutottak és mindjobban terjeszkedtek, míg végül is már csak
imitt-amott láttak csupán vakot Davidson szemei. Egy szép napon
talpraállt és megtanult járni, dohányozni és enni-inni, ahogy az egy
békés polgárhoz illik. Eleinte persze nagyon zavaróan hatott rá, hogy a
két kép – a való és a fantómvilág képe – minduntalan egymásba folyt, de
lassanként megtanulta megkülönböztetni a való világot a képzelttől.
Eleinte kimondhatatlanul boldog volt és minden erejével siettette a
gyógyulást. Idegcsillapító szereket szedett és a legkülönbözőbb
gyakorlatokat végezte, de amint a különös sziget lassacskán kezdett
ködbe veszni előtte, egyszerre lázas érdeklődést érzett iránta.
Kiváltképpen a tenger mélyére szeretett volna mégegyszer alászállni és
ideje nagy részét azzal töltötte, hogy London alacsonyan fekvő részeiben
kóborolt, hogy megtalálja mégegyszer, utoljára a hajóroncsot, amely
álmai szigete előtt uszkált. A való világ éles napfénye elmosta
árnyvilágának apró részleteit, de éjnek idején a sötét szobában még
mindig látta a sziget komor szikláit és tisztán megkülönböztette az
ügyetlen pingvineket, amint a kövek közt botorkáltak. De lassacskán ezek
a látományok is egyre halványabbak lettek, míg végül is nemsokára
azután, hogy megvolt az esküvője hugommal, egészen elmaradtak.
V
És most következik a dologban a legkülönösebb. Mintegy két évvel ezek
után az események után Davidsonnal ebédeltem és ebéd után találkoztunk
Atkinsszal. Atkins hadnagy a haditengerészetnél és nagyon kellemes
társalgó. Sógoromnak régi jóbarátja volt és hamarosan én is nagyon
összebarátkoztam vele. Kiderült, hogy Atkins Davidson unokahugának a
vőlegénye és a beszélgetés során a tárcájából elő is akarta venni
menyasszonya fényképét. Véletlenül egy másik kép akadt a kezébe, amelyet
odanyujtott nekünk.
– Látjátok, ez itt a jó öreg _Fulmar_.
Davidson közömbös pillantást vetett a fényképre, de aztán egyszerre
felragyogott az arca.
– Jóságos egek! – kiáltott fel. – Megesküdnék…
– Mi az? – kérdezte Atkins.
– Hogy láttam ezt a hajót már előbb is.
– Nem tudom, hogy láthattad volna. A _Fulmar_ nem hagyta el a
Déli-tengert hat év óta és azelőtt…
– De… – kezdte Davidson s hirtelen megállt beszédében, majd mégis
folytatta: – Igen. Ez az a hajó, amelyről álmodtam. Egészen biztos
vagyok benne, ez a hajó szerepelt álmaimban. Egy sziget előtt állott,
amelyen valósággal rajzottak a pingvinek és a fedélzeten elsütöttek egy
ágyút.
– Jóságos Isten! – mondotta Atkins, amikor elmeséltük neki a dolog
részleteit –, hogy a csodába álmodhattad ezt!
És aztán lassan-lassan kiderült, hogy ugyanazon a napon, amelyen
Davidsonnal a dolog történt, a _Fulmar_ az Antipodák egy kis szigete
előtt vetett horgonyt. Éjszaka csónakot bocsátottak vízre, hogy
pingvintojásokat gyüjtsenek a szigeten, de közben vihar tört ki és így a
csónak legénysége reggelig a szigeten maradt. Atkins egyike volt a
csónak utasainak és szóról szóra, betűről betűre mindenben megerősítette
Davidson leírását a szigeről, a csónakról és a hadihajóról. Egyikünk sem
kételkedett pillanatra sem, hogy Davidson valóban látta a szigetet.
Valami megmagyarázhatatlan úton-módon, mialatt Londonban töltötte
napjait, látása a Déli-óceán kis szigetére vándorolt. Hogy ez hogyan
történt, ma is érthetetlen és megfejthetetlen titok előttem.
Ezzel teljessé vált Davidson szemeinek figyelemreméltó története. Azt
hiszem, ez a leghitelesebb példa arra, hogy igenis vannak víziók a téren
és űrön át is. A dolgot nem lehet megmagyarázni, legföljebb azzal,
amivel Wade professzor kísérelte meg.
De az ő magyarázatából következik, hogy hinnünk kell a negyedik
dimenzióban s a magam részéről nem akarom feltenni, hogy még a tér is
tréfát akarna űzni velünk. Úgy látszik, ennek az az oka, hogy nem vagyok
matematikus, mert amikor Wade professzornak a szemébe mondtam, hogy azon
a tényen mégsem változtathat, hogy a sziget a valóságban nyolcezer
mérföldnyire van Londontól, a professzor egyszerűen azt válaszolta, hogy
két pont egy ív papiroson egy teljes méterre lehet egymástól és ha a
papírt összehajtjuk, mégis fedik egymást. Az olvasó talán meghajol ez
előtt az érvelés előtt, de én bizony nem értem meg. Wade professzor, azt
hiszem, arra gondol, hogy Davidson a nagy elektromágnes két pólusa
között állt, amikor a villám az épület közelében lecsapott és a hirtelen
elektromos kisülés a mágnesben olyan nagy változásokat idézett elő,
amelyek azután Davidson szemeinek retinális elemeit teljesen
megzavarták.
Wade professzor ennek következtében meg van győződve arról, hogy semmi
akadálya sincsen annak, hogy vizuálisan a világ tulsó végén járjunk,
mialatt testünk nyugodtan odahaza maradt. Wade professzor még
kísérleteket is végzett ezirányban, de experimentumai idáig csak azzal
az „eredmény“-nyel jártak, hogy egy sereg kutyát megvakított. Azt
hiszem, ezen túl nem jutott, bár most már néhány hét óta nem hallottam
felőle. Az utolsó időben magánügyeim annyira lefoglaltak, hogy bizony
nem értem rá ellátogatni hozzá. De Wade professzor egész teóriája mégis
csak fantasztikusnak tetszik nekem. Ami Davidson esetét illeti, a dolog
másképpen áll, mert magam is tanuskodom amellett, hogy minden valóban
úgy történt, ahogy azt itt leírtam.