A társaságban egy hétig beszéltek a Szepesi Flóra balesetéről, vagy
öngyilkosságáról.
Sokkal nagyobb szenzácziót keltett egy másik eset, melynek szintén a
főispán ur volt a hőse. A kaszinóban Hernyány György egy társasághoz
csatlakozott, melyben Helley Antal gróf is volt. Mikor Hernyány köszönve
odalépett, a gróf megszakitotta beszédjét, fölkelt és a többi urakhoz
fordulva, szólt:
– Bocsánatot kérek, ezzel az emberrel egy levegőt nem szíhatok.
Hernyány sápadtan állt ott, a társaság is konsternálva volt. Mindenki
azt hitte, hogy Helley grófnál a Hernyány politikai renegátsága okozta a
puritán gróf e sértését, melyet egytől-egyig helytelenitettek.
Természetesen párbaj volt a következése, melyben Helley gróf sulyosan
megsebesült. Osztatlan volt iránta a részvét, de hogy sorsát
megérdemelte, abban valamennyien megegyeztek.
A párbaj éjjelén Adolf, az orfeum kampós orru pinczére, ragyogó
ábrázattal hajlongott a felismert, de már régen látott méltóságos ur
előtt, ki ügyet sem vetve reá, fürkészően legeltette szemeit a nézőtér
kevés vendégein. Mikor előbbre ért, egy kar emelkedett föl s utána egy
örömtől ragyogó ábrázat, intve, hivogatva. Hiéna Péter volt, aki szokott
társaságával ült az egyik páholyban s mig a két művésznő a pezsgőből
ivott, ő csak úgy döntögette magába a tiszta absynthot.
– Hozott az Isten, drága, jó barátom, üdvözölte a kedvetlenül feléje
tartó Hernyányt, szép tőled, hogy hű maradsz önmagadhoz. Ülj csak le.
Átvállalod ezeket a báránykákat? Vagy akarsz valami ujat? Majd Adolf
intézkedik. Csak bizd magadat egészen Adolfra. Legfölebb a számlánál
csal meg, de a báránykákkal nem. Hát hogy vagy, édes barátom? Látom,
hogy jószinben vagy és a mézesheteknek már vége. Vagy a feleséged is el
fog jönni?
– Ne említs farkast, ember, – kaczagott Hernyány, – ő méltóságát
hazaküldtem, hogy pihenje ki uti fáradalmait.
– Te meg itt pihened ki. Derék! Rettentő kín lehet az olyan nászutazás.
Nappal is együtt lenni az asszonynyal – brr! Aztán, mondhatom, szép kis
munka volt az ma délben. Fönn voltam az öregnél. A derék ember,
valamiképpen belém szeretett, mióta Flórikát gyógyítgattam s most azt
akarja, hogy őt is gyógyítgassam. Pedig nem érdemes, mert jó természete
van. Kigyógyulna magától. De szép kis munka volt, igazán szép. Ha te
kaptad volna azt a vágást, akkor jobban megtudnám magyarázni a
szépségét.
– Köszönöm, inkább hadd maradjon ismeretlen előttem ez a szépség. Hanem
hát mondd: nagyon haragyszik rám ez a vén komédiás?
– No, nem mondhatom. Tudod, kedves pajtás, azok az emberek, akikhez mi
nem hasonlítunk, olyan furcsák. Képzeld csak, azt hiszi, ha ő nem, majd
megver téged az Isten.
– Attól ugyan nem félek.
– Nem is kell, pajtás, csak maradj mindig ilyen. Tudod, aki a maga
nemében tökéletes, azt az ördög nem viheti el.
– Még mindig a régi vagy – kaczagott Hernyány, poharát kiürítésre
nyujtva a doktornak – veled legalább lehet beszélni.
– Ó, hogyne, drága barátom, velem mindig lehet beszélni, mert szeretem a
jó társaságot. És különösen a szerencsés jó társaságot. Te nagyszerüen
igazítottad el a dolgodat, mondhatom, gyönyörüségem telik benned.
Flórika szépen leugrik egy magas hegyről, az öreget levágod és a
feleségedet pihenni küldöd. Most már csak az kell, hogy ez az Adolf
hozzon valami neked való báránykát és az ügy végleg be van fejezve.
Hernyány kissé kelletlenül feszengett a székén.
– Hagyjuk ezeket a dolgokat, azért jöttem ide, hogy egy kicsit
elfelejtsem.
– A manót, csak nincs lelkifurdalásod!
– Miért? Hogy a szeretőm megölte magát – hát minek tette? Vagy hogy az a
vén szamár provokált? Hiszen az ember csak védi a bőrét!
A doktor éktelen jókedvüen kaczagott.
– Természetes, természetes, ez a helyes álláspont. Hát lelkem, drága
Györgyikém, ez az Adolf ma nem néz felénk, vállald át ezt az epedő
szőkeséget, a legnyugodtabban ajánlhatom. Mikor először lépett föl, még
egy kicsit roszszagu volt a szája, de a sok pezsgőtől ez már elmult.
Ugy-e lelkem, báránykám? Tudod, Györgyike, büszke vagyok rá, ő a
miniature excentrique, a bájos Alma Gizi, a nevét is tőlem kapta, meg a
tudományát is. Gyönyörüen emeli szoknyácskáját. Nézd meg holnap.
A bájos Alma Gizi alig tizenhét éves volt, szende, finom kis arczán még
nem hagyott látható nyomot az életmódja. Mindössze két hónap óta jár a
dicsőség pályáján.
– Eredj, báránykám, mutasd be magadat ennek az urnak.
A leány szó nélkül kibontakozott a Hiéna Péter karjából, odaült Hernyány
mellé, félkarjával átfogta a nyakát, kezébe vette a pezsgős-poharat s
koczczintva vele, megcsókolta az ajkát:
– Szervusz!
– Nem rossz, – kaczagott Hernyány és átölelelte a karcsu, gyermeki
termetet.
– Az én nevelésem, – szólt büszkén Hiéna Péter. – Meggyógyítottam a
kedves nagymamáját, őt pedig fölavattam a művészet papnőjének. Ugy-e,
Gizikém, szép dolog a művészet? A kedves nagymama is megfizetheti
ezentul a doktort, aki köhögni tanítja!
A leány magába döntött három pohár pezsgőt, aztán lázban csillogó
szemeit a doktorra függesztvén, rekedtesen szólt:
– A lelke rajta, mesterem, mig el nem visz, addig hadd éljek legalább
vidáman.
– A bárányka Belzebubnak hisz, – magyarázta röhögve a doktor. – Légy
nyugodt, báránykám, együtt megyünk a pokolba, ha nem volnék is, akinek
hiszel.
A hangulat kezdett emelkedettebb lenni, a beszéd elvesztette az
összefüggést. Ittak és kaczagtak s mire két órára járt az idő, Hernyány
és az ölében ülő leány már teljesen részeg volt.
Ekkor Adolf, a pinczér, szemtelenül alázatos mosolylyal az ajkán, egy
előkelően öltözött fátyolos hölgygyel lépett a páholyhoz.
– Itt van, kérem alássan.
– Látom, szólt a hölgy és fölvetette fátyolát. Nevető, piros arcz jelent
meg mögötte, melynek láttára Hernyány egy pillanatra kijózanodott
részegségéből.
– Ön az? dadogta és ösztönszerüen eltolta Alma Gizit.
– Én, én, felelt kaczagva a hölgy, de csak ne zavartassa magát
mulatságában. Meguntam magamat otthon, gondoltam, hogy meglepem. Aztán
mivel a hotelben nem találtam, gondoltam, hogy idejött s ennek nagyon
megörültem, legalább én is mulathatok egyet. Nemde megengedi?
Hernyány hüledezett.
– De édesem!
– Ugyan ne teketóriázzék! Csak nem hiszi, hogy szczénát akarok csinálni!
Mutassa be nekem ezt azt urat, aztán töltsön nekem is. Vigan, uraim!
Hernyányt ez a jókedvü hang ismét visszasülyesztette részeg állapotba.
Bambán röhögve csókolta meg a felesége kezét, aztán rámutatva a
doktorra, bemutatta:
– Ez a Hiéna Péter, a legeredetibb ficzkó, akivel valaha találkoztam.
A doktor udvariasan fölkelt és czinikus mosolylyal az ajkán hajtogatta
magát.
– Ne higyjen neki, méltóságos asszonyom, egy csöppel sem vagyok
eredetibb, mint az én kedves barátom.
A méltóságos asszony koczczintott az urakkal, sőt Alma Gizi felé is
intett poharával.
– Ne féljen, kedves kisasszony, maradjon csak annál az urnál, jó helyen
van.
– Méltóságos asszonyom, – szólt a doktor, – akinek pokoli gyönyörüsége
telt a jelenetben, parancsolja talán, hogy kedves barátom mentségére
valamit kitaláljak?
A méltóságos asszony hangosan kaczagott.
– Ugyan, édes doktor, minek néz? Én szeretem ezt a valóságot, higyje
meg, hogy szeretem ezt a valóságot. Csak azt sajnálnám, ha… hogy is
hivják a bájos gyermeket? – Alma Gizinek? Szép név. Sajnálnám, ha
személyemben ő valamely jogában sértve érezné magát. Tán valami régi
szerelem, főispán ur?
A doktor felelt helyette:
– Nem, méltóságos asszonyom, egészen uj, ma köttetett meg a szent frigy
és én voltam Ámorka, aki összehozta őket.
– Nagyon jó, nagyon jó. Gyerekek, czigányt nem lehet ide kapni?
– Sajnos, a policzáj nem engedné.
– Kár, megszoktam, hogy csak czigány mellett mulassak. De érdekes
társaság, igazán érdekes, szólt teljes elfogulatlanul és lorgnonjával
körüljártatta tekintetét mindenfelé, tán nem is annyira, hogy ő lásson,
mint hogy őt lássák.
A két leány, a tisztességes asszony jelenlétében, elvesztette minden
elfogulatlanságát. Félszegen, gavallérjaiktól huzódozva ültek székeiken
s ahogy tettetett közömbösséggel ittak, a korty majd megakadt a
torkukban. Ellenben nagy volt a gyönyörüsége Hiéna Péternek. Mindig
ragyogó arcza csak úgy sugárzott, a szeme zöldes fényben csillogott és
ahogy izgett-mozgott a székén, amint magában motyogott, riasztó
mintaképe volt a kárörvendő ördögnek.
– Aztán, méltóságos asszonyom, igazán nem féltékeny erre a szőke kis
bárányra? Kérdezte inkább, hogy élvezetét füszerezze, semmint
kiváncsiságból.
– Féltékeny, én? Ugyan, doktor ur, hát az ön legjobb barátja nem avatta
be családi dolgaiba? Ez nem szép tőle. Hát tudja, kedves doktor ur, mi
már a nászutunkon tökéletesen meguntuk egymást és barátságosan
kiegyeztünk. Nagyon pipogyának találtam asszonyokkal szemben s mikor meg
akart csalni, nem tudott magának nőt hódítani, hanem a régi szeretőjének
udvarolt. Tudja, annak a Flórának, aki utánnunk jött és leugrott a
pokolba. Hát ez már sértette a hiuságomat, hogy tőlem visszacsábul
olyanhoz, akit már megunt. No, nincs igazam? akkor aztán felmondtam neki
a barátságot s a legmintaszerübb házaséletet éljük.
– Értem, értem, engedje meg, méltóságos asszonyom, hogy bámulatomat
kifejezzem. Végre egy asszony, aki imponálni tud.
– De még mennyire, röhögött közbe Hernyány, ilyen jókedvünek nem is
láttam még esküvőnk után.
– Lenne még jobb kedvü is. Hanem igazán, doktor ur, ha már az uramról
oly kedvesen tudott gondoskodni, nem gondoskodnék rólam is?
– Hogy méltóztatott?
– No csak úgy, hogy én sem szeretnék egészen özvegyen maradni.
Erre még a doktor urnak is leesett az álla. Apró zöldes szemeivel szinte
megszurta az asszonyt, kutatva: a részegség, vagy az őrültség beszél-e
belőle? de látván a csillogó jókedvet az arczán s szemében a szilaj
tüzet, mely fekete indulatból és mélységes bosszuszomjból táplálkozott,
Hiéna Péter felugrott ültéből és egyik lábáról a másikra dőlve, úgy
rázogatta a fejét, pokoli jókedvvel s kaczagva szólt:
– Méltóságos asszonyom, ön minta nő. Ez az igazi. És csak válogatnia
kellene e diszes társaságból. Nem volnék azonban méltó az isteni Alma
Gizi mentori czimére, ha első sorban magamra nem hivnám föl drága
figyelmét.
– Ön? kiáltott vigan az asszony; ön? Kedves doktor, ön remek ember.
Nagyon tetszik nekem, rendkívül tetszik nekem. És mivel az uram legjobb
barátja, hálátlanság volna, ha nem önt részesíteném előnyben. Tehát
szent a barátság és éljen a szerelem!
Ezzel az asztalon át oda nyujtotta neki finom kezét, melyet a doktor
megragadott és csufondárosan pislogatva Hernyány felé, aki bambán nézte
őket, kérdezte:
– Nos, drága barátom, mit szólsz ehhez?
Hernyány röhögött.
– Áldásom rajtatok, szólt bekáfolt hangon, a te pofád nem tesz
féltékenynyé.
– Hohó, drága uram, önnek nem is szabad féltékenykednie. Vagy különben –
kedves doktor, minek is háborgatnánk tovább a Hernyány ur édes
téte-a-téte-jét? Keressünk magunknak is nyugodalmasabb csárdát. Vagy
tudja, mit? Menjünk a lakására.
– Csak nem? riadt föl erre Hernyány, mikor látta, hogy Ilona csakugyan
készülődik.
A doktor röhögve dörzsölte a kezét.
– Ugy látszik, hogy igen, drága barátom és ha a legdrágább barátom igéző
felesége meg akarja tisztelni szerény hajlékomat, csak nem lehetek oly
udrariatlan a drága barát iránt, hogy szivehölgyét gonoszul
visszautasítsam?
– Nagyon jó, nagyon jó, kaczagott Ilona és kezével megveregette a doktor
vállát. Jó éjszakát, hölgyeim, jó éjszakát főispán ur, édes nyugodalmat
kivánok.
Hernyány fölpattant ültéből.
– Ilona, csak fölhagysz már ezzel a tréfával?
– Tréfa? Ugyan, ki mondta neked, hogy tréfálok?
– Akkor megtiltom, hogy innen távozzál.
Ilona végignézett rajta, félvállról, aztán a doktor felé fordulva,
fagyos, metsző hangon szólt:
– Értesse meg azzal az urral, hogy semmi köze ahhoz, amit én csinálok. S
ha mégis azt akarja hogy itt csődület legyen, holnap be fogom perelni
személyes szabadság megsértéseért.
A doktor vigan föltette a kalapját és kezét nyujtva Hernyánynak, röhögve
szólt:
– Ő méltósága oly ékesen formulázta a tényállást, hogy megértetéséhez én
már egy szóval sem járulhatok. Mivel azonban a szerencse ő méltósága
lovagjának avatott föl, hát mégis barátságunk jogánál fogva
figyelmeztetlek, hogy te most részeg vagy, s ha bolondot találnál tenni,
mivel józanul nem beszélhetek veled, kénytelen volnék egy golyócskát
röpíteni a fejedbe.
És ezzel a zsebéből kivont egy kis revolvert s mintha mutogatná, úgy
tartotta Hernyány arczának.
Ez ijedt reflex-mozdulattal az arcza elé tette kezét.
– Péter, légy te okosabb, mint ő – szólt, reszketve a fölindulástól – a
barátságunkra kérlek.
– Én legyek okosabb, mint ő? Kedves barátom, ez lehetetlen. Egyrészt
udvariatlanság volna, – nemde méltóságos asszonyom? Másrészt ha okosabb
lennék, egyszerü szamárság volna tőlem. Ő méltósága a világ legremekebb
asszonya s éppen barátságunk parancsolja, hogy teljes hódolatomat ő
méltósága lábai elé rakjam.
– Eh, hagyj föl most a tréfával, – fakadt ki Hernyány és a karjába
kapott a távozásra forduló doktornak. Az lagymatagon ismét vissza
fordult és csufos tekintettel végigmérve Hernyányt, szólt:
– Kedves barátom, olyan ember, mint te, jól teszi, ha mindenhez jó
arczot csinál, ami vele történik. Hát ugyan, az isten nyilába is, mit
bánod te, ha a feleséged egyszer mással mulat?
– El fogok válni tőle, rikoltott Hernyány.
Az asszony kaczagott.
– Jőjjön, doktor ur és ne vesztegesse a szót erre az urra. El fog válni?
Hiszen én már kidobtam, semmi köze hozzám.
És ezzel fogta a doktor karját és magával vonta. Adolf, a pinczér,
mosolyogva hajlongott előttük s a doktor odavetett neki egy bankjegyet:
– A mennyiben kevés, Dolfika, a méltóságos ur majd kompletálja, mert ma
mutyiban mulatunk, a méltóságos ur költségére.
Hernyány bambán bámult a távozó pár után, aztán fátyolos szeme a kővé
vált két művésznőre esett. Részegen kaczagott s ledőlve Alma Gizi mellé,
átfogta a derekát:
– Te, Gizi, a feleségem lumpolni ment. Hát illik ez egy tisztességes
asszonytól? El fogom kergetni, aztán téged veszlek feleségül. Mert te
sokkal szebb vagy, mint ő és sokkal jobban szeretsz is. Ugy-e?