Hinterrheimban, a kis faluban a szent-Bernardino-szoros északi
torkolatánál, a diligence-ból egy magános hölgy szállott csak ki. A
szegényes fogadó asszonya maga vezette a szobába, mig golyvás kamasz fia
a hátán hordta be a málháját:
– Már vissza méltóztatott jönni?
– Igen – felelt a hölgy – meggondoltam magamat, másfelé megyek. Megnézem
a _Via malat_.
– Ó, az nagyon szép, azt nem szabad elmulasztania.
– Miféle hegy az ott?
– A Zapport.
– Van rajta jégmező is?
– Hogyne volna, nagyságos asszonyom, nagyon szép és nagy. És le lehet
róla nézni a pokolba.
– A pokolba?
– Igen, úgy hivják azt a fekete barlangot, melyből a Rajna ered. A
turisták sohasem mulasztják el, hogy föl ne menjenek a mennyországba,
hogy lenézhessenek a pokolba.
– A mennyországból? – ismételte Flóra nevetve.
– Igen, a Zapport szikláját, mely a mélység fölé rug, azt meg
mennyországnak nevezik.
– Igazán érdekes. Aztán nehéz oda feljutni?
– Épenséggel nem. Az én Perr fiammal a nagyságos asszony is megteheti az
utat. Ha holnap reggel elindulnak, délután ebéd időre vissza is érhet.
– Valóban? Akkor megmászom a hegyet. De most mindjárt szeretném
megtenni.
– Nem lesz késő? Akkor csak kilencz óra tájt érne vissza. Aztán meg
rossz idő is lesz ma, a Zapport nagyon fekete.
– Kár, igazán kár, pedig szerettem volna még ma a mennyországba jutni.
– Ha csak rá nem szánja magát a nagyságos asszony, hogy az éjszakát fönt
tölti a menedékházban.
– Hisz ez nagyszerü lesz!
Flóra a szobájába rontott és fölvette zöldposztó turista-ruháját és
szöges talpu czipőjét. A szobájában költötte el reggelijét is. Alig,
hogy befejezte, megjelent az ajtóban a fiu, kezében két hegymászó
bottal, a hátán tarisznyával. Némán vette le a kalapját, úgy várta
urnőjét.
– Mindjárt, mindjárt, – szólt rá Flóra és fölvette zöld vadászkalapját.
Indulhatunk.
Amint a Rajna kavicsos partján haladtak, úgy látszott, mintha egy negyed
óra alatt ott lehetnének a Zapportnál. Csak amikor a fahidon átmentek a
folyón, melynek széles ágya majdnem egészen száraz volt és csak a közepe
táján, mint valami szegényke kis patak csorgott a viz, látszott meg,
hogy bizony bele tart másfél órába is, mig csak elérik a hegy lábát.
A vezető három lépéssel járt előtte, ügyet sem vetett az őt követő
hölgyre. Flóra iparkodott bizalmát megszerezni és megszólította:
– Perrnek hínak?
A kamasz visszafordult s szép fekete szemével adta meg a feleletet. Csak
egyet hunyorított vele és ment tovább.
– Szép név – folytatta Flóra kisérleteit, hogy szóra birja a fiut.
Sokszor voltál már a Zapporton?
A fiu megint megfordult és intett a fejével:
– Igen.
– Szereted a hegyet?
Megint csak ez a néma felelet. De akkor megállt és szemének valami
kimondhatatlanul rajongó fénye áradt, amint feltekintett a magasba.
– Nehézkes legény, – gondolta Flóra és még egy kisérletet tett.
– Mikor voltál fönn utoljára?
A fiu ekkor levette a kalapját és alázatosan megfordulva, szomoru
tekintetet vetve Flórára, ujját az ajkára tette és a fejét tagadóan
rázta.
Néma volt.
Flórára e körülmény oly különös megdöbbentően hatott. Ez a fiu olybá
tünt föl neki, mint egy erőszakosan fogvatartott lélek. Mintha most már
értette volna és szivét nehéz szomorusággal töltötte el a barna arcz,
mely szép volt, mielőtt a golyva el nem csufitotta, s szépek a mélységes
fekete szemek, miken mintha a lélek melancholiája tükröződnék vissza.
Az ut meredekebb lett, végül egészen elveszett. Egy kis erőlködéssel, de
alig többel, mint ami a lépcsőhágással jár, követte vezetőjét a kövecses
hegyoldalon, gondosan ügyelve, hogy ugyan arra a kőre lépjen, amelyre
Perr. Ez olykor-olykor megállt és hátranézett mig Flóra utól érte, aztán
kutatva nézett a szemébe, vajjon nem fáradt-e. Szeszélyesen, látszólagos
rendszer nélkül tértek le az egyenes irányról, majd jobbra, majd balra.
Flóra lihegett, de kéjesen érezte a fáradságot. Hiszen ezt kereste.
Sziklák közé, vadon, kopár rengetegbe vágyódott vinni tépett lelkületét
és ott, a széjjelmarczangolt, sivár természet ölében megtalálni élet
tervét, mely ime teljesen széjjelfoszlott. Nem tudta elgondolni, mi lesz
vele ezentul, mihez fogjon. Sem gondolata, sem akarata nem volt, csak
viharos lelki háborgását akarta csillapitani, verejtékes, sorvasztó
testi fáradtsággal.
Három órai mászás után elértek a menedékházhoz. A fiu levetette batyuját
és eltünt. Öt percz mulva visszatért, bádogedényben vizet hozva. Ezt
odanyujtotta Flórának, aki mohón, kéjjel itta meg a kristályos hideg
vizet. Nagyon fáradtnak érezte magát s le akart pihenni. Fázott is.
Magára öltötte plaidjét s bement a kunyhóba. A fiu elébe állt és
jelekkel tudtára adta, hogy nem lesz jó most itt maradni. Jobb az ut
végén pihenni, aztán az égre is mutatott, melynek sürü szürke szinét
csak most vette észre Flóra.
– Mennyi ut van még hátra?
A fiu az ujjával mutatta:
– Egy óra.
– És vihar lesz?
A fiu igent bólintott.
– Visszaérünk még ide vihar előtt?
– Igen.
– Akkor előre.
Előbb azonban még beirta nevét a menedékház törzskönyvébe.
A menedékházon tul már apró, piszkos hófolok szegték utjukat, melyek
között különös ellentétül a legbujább pázsit tenyészett. S mennél
fagyosabb lett a hó, annál sürübben, annál magasabban állott a fü is.
Egy kanyarulat mögül hirtelen kecskebak szökkent elő, meghökkenve, mikor
emberalakokat látott. Perr megállott és nyugtalanul tekintett vissza
Flórára. Az arczán valami kérdő, könyörgő kifejezés ült, látszott, hogy
küzd magával, végül pedig nem tud ellentállani. A szájához tette az
ujját s egyet füttyentett. Flóra megijedt: mi legyen ez? Csak nem
alattomosság? De csakhamar megnyugodott. A füttyre egy női hang
válaszolt, ujjongva, kaczagva:
– Perr, Perr, mindjárt!
És csakugyan az első kecske nyomában még nehány szökkent elő és ezeket
követte egy fiatal leány, fekete szalmakalappal a fején, piros
kötényben, a kezében a hegymászó bottal. Perr feléje sietett, a leány
meghökkent, mikor Flórát észrevette, de aztán megfeledkezve mindenről, a
legény keblére vetette magát, aki turbékoló hangokat hallatva, ölelte
magához és csókolta össze-vissza az arczát.
Flóra ott állt a pár előtt, mely megfeledkezve róla, átadta magát a
szerelem édes érzésének. Szürkén övezte a képet az ég, jobbról-balról a
mélység tele felhővel, előttük a végtelennek látszó jégmező és itt áll
ő, szépsége, ifjusága delén, kifosztott szivvel, megtört lélekkel és
látja a szerelem üdvét, megadva egy nyomorék néma fiunak és egy
kecskepásztor leánynak, akinek barna, kora vén arczán nyoma sincs a
szépségnek, de a szeme sugárzik a legédesebb boldogságban, melyet nagyon
de nagyon meg tudnak becsülni itt, ahol rengeteg hegyek választják el az
embereket és egy-egy édes találkozót követik a távollét hetei, hónapjai,
melyek édes, fájó, de mindig hivséges ábrándozásban telnek el.
Idáig kellett mennie, hogy lásson igaz embereket?
A fiatalok végre felocsudtak mámorukból, szétrebbentek, de csillogó
szemük lopva egymás tekintetét kereste. Így álltak ott zavartan, a leány
a kötényét tépte, úgy vetette félénk tekintetét az idegen asszonyra.
Flóra nem birt magával, a köny kiomlott szeméből, úgy lépett oda a
leányhoz és hevesen magához ölelte.
– Nagyon szeresd, leány, azt a legényt és gondolj arra, amit az idegen
gazdag asszony neked mond. Sehol a világon nem terem boldogság, csak
itt, ezen a szomoru helyen.
– Tudom – felelt a leány, dialektusa zengő, éneklő hanglejtésén.
– Mikor találkoztatok utoljára?
– Ó, mi gyakran találkozunk, Perr minden vasárnap feljön s ha idegent
vezet, akkor is látom. De csak messziről, mert az idegenek előtt
szégyeljük magunkat. Egyszer két ur kinevetett bennünket és gúnyolta
Perrt, mert golyvás és néma. Pedig ugy-e bár, Perrt lehet szeretni?
– Nagyon, nagyon szeresd, édes gyermekem, és ne törődj az idegenekkel.
Azaz igen. A szerelem legyen szent, ne mutassad soha hideg, szivtelen
embereknek. Azért is olyan édes neked, olyan nagy, mert itt meg nem
szentségteleniti idegen tekintet.
Hármasával folytatták utjukat. Szükséges is volt harmadikra, mert ime
elérték a glecsert és Flóra nem igen tudott a sikos jégen haladni.
Ketten fogták meg, úgy segítették előre, mig végre a jég ismét
megszakadt és itt a magasban hihetetlen kövér pázsitra értek, ahol vad
alpesi virágok tarkállottak.
Ez volt a mennyország. Perr előre ment vagy husz lépésnyire, aztán
megállva, intett Flórának. Mikor elérte, Perr leült és úgy hajolt előre,
megértetvén Flórával, hogy ő is így cselekedjék. Flóra engedelmeskedett.
Leült a füre terített plaidre és előre hajolt. Még így ülve is
elszédült. Szinte beláthatatlan, tátongó mélység nyilt előtte, melynek
fenekén harsogva szakadt ki egy fekete, félig sziklákkal eltorlaszolt
nyilásból a viz, tajtékozva ostromolván meg az ormótlan sziklatömegeket.
Hát ez a pokol? És ő a mennyországból néz le a torkába.
Egy törpe fenyőbokor is gubbaszkodik a mennyországban. Perr és a leány e
mögé vonult. A ritkás ágakon keresztül láthatta Flóra a két alakot,
szorosan egymás mellett ülve és hallotta a leány halk, boldog kaczagását
is.
Valami mondhatlan sötét hangulat vett rajta erőt. Az ég tele felhővel,
alatta a szakadékos mélység, feketés szikláival, a barlang fekete szája.
Köröskörül minden borus, minden reménytelen. Vihar lesz, érzi minden
lehelletében.
Nem érzett semmi nyugtalanságot, sőt azt hitte, hogy soha életében még
nyugodtabb pillanatja nem volt. De e nyugalon a teljes sivárság.
Gondolata egy szökésére a gyermekkori emlékei elevenedtek föl benne.
Látta magát, mint kis iskolás leánykát, amint az édes anyjának elolvassa
a leczkéjét. Derüs, meleg emlék és most itt ül egy kietlen hegyormon,
jég közepette, a mélység szélén. Micsoda ut ez, mely idáig vezette! Nem
is tudta megérteni, hogyan is jutott idáig. A nyomor, a becstelenség,
emberi gazság és a szive jobb hajlandósága vitte ide. Érdemes-e tovább
is menni?
És mégis kell. Vissza fog érni. Ugyanarra a helyre, ugyanezzel a
testtel, tán ugyanazokkal a vágyakkal. Tán ujból fog szeretni. Tán a
régit fogja szeretni. Ó, az utálat sem örökkévaló, de örökkévaló, ami
állati van az emberben. Ennek a testnek vannak jogai, miket
érvényesiteni kell.
Ó, hogy így van. Mondhatlan gyülölet töltötte el a teste iránt. Ez az
oka mindennek. Volna csunya, volna görbe, mindebből nem történt volna
semmi. Ez a szépség! Mondják, s ő hitte, hogy a szerelem a szépségen
épül, de nem igaz. Lám, ez a lány. Milyen csunya, mégis szereti valaki.
Nem igaz, a szépség csak a bünt és boldogtalanságot szüli, a szerelem
istentől ered.
Felállt. A felhő leszállt a Zapportra, megköhögtette a mellét.
Körülölelte a szürke vizpára, megfeküdte a mellét. Borzongott, fázott.
Mintha a köd az agyába is befészkelte volna magát.
– A vihar – gondolta magában.
Egyszerre csak ismét végtelen nyugalom töltötte el. Azt hitte, tisztán
lát, gondolkodik. Égő kiváncsiság fogta el s valami kéjérzet.
Olyanformán, mintha az ember közeledik egy szekrényhez, melynek zárjában
ott a kulcsa. Még le is hajolt a plaidjeért, fölvette, úgy tett, előre
nyujtott, mosolygó arczczal két lépést előre.
Perr és a leány egyszerre felugrott. Villám czikázott – alattuk, a
Zapport dereka táján már kitört a vihar. Csak most ocsudtak fel arra,
hogy a felhő reájuk is ereszkedett. Perr nagy nyugtalanul, gügyögő
hangokat erőltetve a torkán, rohant a mennyország kirugó sziklájához, a
lány követte. Egy kecske állt ottan, egyik lábát fölemelve, szakállas
arczát a mélység fölé tartva. Az egyik lábával a plaiden áll, mely
lelógott a mélységbe.
*
Másnap Hinterrheinból hat emberből álló csapat csáklyákkal, galyból font
hordozó-ágygyal és egy durva fakereszttel kerekedett föl s ereszkedett
be a Rajna ágyába. Nem beszélt egyik sem egy szót sem. Délben indultak,
másnap délben érkeztek vissza. A keresztet letüzték azon a helyen, ahol
azt az idegen asszonyt találták. Harmadnapra érkeztek meg a hatósági
személyek. Beszentelték a holttestet és tisztességesen eltemették. Azt
mondják, hogy csodaszép volt az arcza még halottaiban is. De a teste
fölismerhetetlen. A hatósági személyek konstatálták a podgyász
átkutatása után a halott kilétét és értesitették az idegen ország
hatóságát. Mikor Budapesten olvasták a hirt, Szepesi Flóra már egy hét
óta nyugodott a kis svájczi, árva temetőben.
Alpesi virágokból egy koszoru, ennyi a disze. Egy golyvás fiu, meg egy
rongyos lány – ennyi a siratója.