Ennyi. A karja lehanyatlott a levéllel, majd vad keserüséggel öklében
összegyürte és az asztalra lökte. Hazudik! Nagy társaság van együtt,
holott nem igaz. És a mielőbbi viszontlátásra! Már nem is tudja, mikor
fog jönni.
Kilépett az erkélyre és lekiáltott a hajdunak:
– Mehet, nincs válasz!
Aztán visszafordult és vadul járt föl-alá a szobában, miközben lelkében
dultak, kavarogtak ezernyi, megértetlen indulatok. Még nem értett
semmit, még nem tudott semmit, de a szivében már benne volt minden
fájdalom és minden düh, amivel eltelt volna, ha tudott volna már
mindent. A lelkét megütötte egy szó: a méltóságos kisasszony! Asszony,
leány van ott, ez az a nagy társaság, mely miatt hozzá nem jöhet. E
miatt csukták be a lovát és fogták le őt is. A méltóságos kisasszony! A
jobbján ül, enyeleg vele, pezsgőt tölt a pohárba, – bókol neki és karját
nyujtja, mikor vacsora után tán sétára mennek a sötét parkba. Ördög és
pokol! Leány társaságában van, míg ő itt ül, mint a cseléd; eldugva,
mint a szégyenfolt; kiverve, mint a kutya! Leánynyal van! Nem jöhet,
hogy azt ne sértse, de azzal a gyilkos fájdalommal nem gondol, amit ő
reá hoz; a szégyennel, mely arczába kergeti a vért, könyeket présel a
szeméből.
Az éjszaka elvonult fölötte, észre sem vette. A hajnal behasadt az
ablakon, mikor fáradtan, halálra csigázottan vetkőzetlenül az ágyra
dőlt. Alig két órai halálszerü álom után felriadt s rögtön rabja lett a
tegnap marczangoló fájdalmainak. Ekkor találta meg könyeit és zokogva
ontotta őket. Majd erőnek erejével csillapodni akart. Összeszorította a
fogait és úgy törülte le könyeit, hogy a szemei égtek. Megfürdött,
felöltözött. Gyönyörü, langyos volt a reggel. Az égen egyetlen
felhőfoszlány sem mutatkozott. A tanya hangos volt a dolgos emberektől.
Béke és megelégedés mindenütt. Isten, isten, hát ő miért vesztette el a
magáét?
Beleült kedves kis kocsijába és ujból ki a szabadba hajtott. A
megszokott uton, a megszokott lombos fák között, ki az utra, mely határt
vetett az ő birtoka és a Vucsetics óriási dominiuma között. Megállította
kocsiját. Ott –, alig negyedórányira, emelkedik egy zömök tömbben a
Vucsetics-kastély, ahol most Hernyány van. Ha lett volna lelke, egy óra
alatt nála termett s egy futó csók után visszaszökhetett volna, hogy
észre sem veszik távozását. De nem tette. Eszébe sem jutott. Most
valószinüleg alszik még a nagy vendégség után, míg ő itt áll az
országuton: mint a kivert kutya, aki a gazdáját lesi.
Ha bevárná, míg fölébrednek s beállítana hozzájuk! Ha bevárná itt, ha
sétakocsizásra mennek s szembe állana velök. Amott előtte porfelhő
kavarog. Megijed – hátha ők! S ösztönszerüleg megakarja fordítani a
kocsiját s menekülni, hogy észre ne vegyék. Dehogy is volna lelke
szembeállani velök s megszégyeníteni Hernyányt!
A porfelhőből lovas alak bontakozott ki. Hála istennek, nem ők! Egy
hajdu csak, ni, ugyanaz, aki tegnap este nála volt. S amint vágtatva
mellette el akar menni, csak fölismeri ő is az asszonyt s hirtelen
visszarántja a paripáját.
– Csókolom a kezét a nagyságos asszonynak, megint csak levelet hoznék.
És átadja.
Flóra már teljesen elvesztette öntudatát. Még csak reménykedni, vagy
félni sem tud. Érzéketlenül bontja föl és futva végig. Első olvasásra
meg sem értette egészen, mikor másodszor végigfutotta, fölegyenesedett
ültéből s az ostorral egyet suhintván, a haragtól forró hangon szólt a
hajdunak:
– Menjen előre, magam viszem meg a választ.
S megindul a hajdu után.
– Gyorsabban, gyorsabban, nógatta azt és könnyü kocsija repülve vitte a
vágtató paripa nyomában.
Nem érzett ő már akkor szerelmet, sem félelmet, sem boldogtalanságot. A
halálra sebzett vad öntudatlanságával vitte az ösztöne szemben azzal,
aki megsebezte, hogy utolsót csapván feléje, ott a lába előtt vérezzen
el. Mert azt a megalázást nem viselhette volna el akkor sem, ha Hernyány
szerelme tisztán ragyogott volna előtte.
Abban a levélben Hernyány nehány szóval arra kéri, hogy mivel Vucsetics
nénje és unokahuga holnap, azaz ma vissza akarják neki adni a látogatást
s neki, Flórának, ez a találkozás kényes volna s mivel az a fontos
politikai ügy kivánja, hogy néhány napig még Vucseticsékkal legyen,
ennélfogva legyen szives Flóra még a reggeli vonattal okvetlenül
elutazni és meghagyni a cselédségnek és a tiszttartónak, hogy a vendégek
előtt ne tegyenek említést a nagyságos asszonyról. A viszontlátásra,
egy-két lanyha szerelmi szó és ezzel punktum.
Eh, legyen végre világosság! Szembe akar állani vele és tudni végre,
hányadán van. Ennek a szégyenletes bujkálásnak nincs se czélja, se
értelme. Vagy, vagy!
Beértek a czimeres rácsos kapun az óriási angol-parkba, melynek közepén
emelkedett a Vucsetics-kastély ódon frontja. A finom kavics sziporkázott
az uton, néhány álmos cseléd bámészkodott a korai vendégre.
– Jelentsen be Hernyány nagyságos urnak, – szólt a hajduhoz, aki
kisérte. – Mondja meg neki, hogy rögtön akarok vele beszélni.
– Megkövetem alássan, a nagyságos ur talán még alszik. Későn
méltóztattak lefeküdni.
– Keltse föl. Mondja meg neki, hogy én vagyok itt és rögtön föl fog
kelni.
– Parancs szerint. Erre méltóztassék.
Befordultak a boltives kapualjba s Flóra reszketve a dühtől, követte a
hajdut, aki végig vezette egy hosszu folyosón, mely tele volt aggatva
családi képekkel, végül egy keskeny lépcső vitt föl a kastély jobb
szárnyába, ahol Hernyány lakott. A hajdu kinyitotta előtte az ajtót:
– Itt méltóztassék várni.
A szoba félig sötét volt. Flórára ránehezedett az a sulyos levegő, az
arisztokrata szobák hüvös, gőgös elegáncziájával. Szinte félt itten; a
szive a megrepedésig dobogott. Megállt a szoba közepén, egy lépést sem
tudott volna tenni. Ebben a pillanatban szeretett volna a világ másik
végén lenni. De aztán csak ajtócsapkodást hallott és fölszegte a fejét.
Gyengesége, félelme elmult. Ugyanaz az elkeseredettség, sebzett
büszkeség és reszkető harag viharzott benne, mint idejövet.
Az ajtót indulatosan feltépve és sebtében magára kapott ruházatában,
magából kikelve rohant be Hernyány.
– Az istenért, Flóra, megőrültél?
– Talán.
– Könyörülj, távozz; istenem, ha meglátnának.
– Ah, végre is megmondanád nekik, ki vagyok. Különben is, Hernyány
György, azért jöttem ide, hogy végre magam is megtudjam, ki vagyok!
Hernyány elveszítette teljesen a fejét. Nem tudta, mitevő legyen, csak
rettegett, hogy valaki meglephetné őket. A botránytól is félt, de meg
Flórával szemben tudta, mije van a rováson, azt is látta, hogy a
feldühödött nő a végsőre el van szánva.
– Az istenért, Flóra, kérlek, könyörgök, hisz nem tudod, mit csinálsz?
– Nem tudom, igaz, de annyira gázoltál már rajtam, hogy tudni akarom.
Mondd meg nekem, mit csinálsz te itt és miért kell engem kidobnod, hogy
azt a másikat fogadhassad.
– Elmondok neked mindent, csak most, csak most légy jó Flóra, el vagyok
veszve, ha itt találnak.
Flórán valami őrületes nyugalom ömlött el. Leült az egyik karosszékben s
fagyosan szólt:
– Tudtommal a menyasszonyod vagyok. Ha ez igaz, akkor be fogsz mutatni
nekik. A Hernyány György menyasszonyát vagy szivesen látják, vagy
Hernyány György maga sem marad itt egy pillanatig sem.
Hernyány nem tudott mihez fogni. Dühvel támadt Flórára:
– Gondold meg, hogy ennek a perpatvarnak nincs itt helye. Távozz és
teljesítsd kérésemet, akkor tisztázni fogjuk a kettőnk dolgát.
– Tisztázni?
– Hát igen, hiszen magad mondtad, hogy tudni akarod, hányadán vagyunk.
– Nem úgy, György, én ezt a gyilkos megalázást nem birom, nem akarom egy
perczig sem tovább türni. Látom, hogy a magasra törő, szereplő
Hernyánynak utjában van a megvetett demimonde. Nos, válaszsz, most
tüstént válaszsz, közte és a politika között.
Hernyánynak ajkára tolult már a szó: »Nos, a politikát választom«. De rá
nézve Flórára, aki égő arczczal, kimeredő szemmel ujból felállt s
fenyegetően ökölbe szorított két karjára támaszkodott, nem merte
kimondani. Odafutott az ajtóhoz s kinézett rajta, vajjon nincs-e senki a
közelében, aztán ismét Flórához futott, megragadta a kezét, úgy hebegte:
– Flóra, Flóra, hát nem hiszel nekem?
E gyöngéd hangra Flóra ellágyulva roskadt a székre s szeméből patakzott
a köny:
– Annyit szenvedek, annyit szenvedek, nem birom tovább. György – szólt
aztán elváltozott hangon és térdre roskadt előtte, nem az esküvőre
emlékeztetlek, nem is a szerelmedre. Az a te ügyed nem lehet olyan
fontos, hogy a kutyád kedvéért, ha ennyit szenved miatta, ne könyörülnél
rajta. Mindenre, ami neked mint becsületes embernek szent, kérlek, hagyd
el velem együtt ezt a házat. Nem akarok a feleséged lenni, tudom, hogy
nem vagyok rá méltó. De a szolgálód ha vagyok, akarom, hogy mindig
birjalak. Egészen, osztatlan.
– Kedves Flóra – szólt Hernyány hidegen, mihelyt a nő elhagyta fenyegető
magatartását, visszanyerve bátorságát – a te beszéded csakugyan a
legkomolyabb aggodalomra ad okot. Azt kivánod, hogy tolvaj módjára
szökjem innen? Hogy vendégeimet ne fogadjam és vagy nevetséges, vagy
paraszt legyek? Soha, ezt nem kivánhatja tőlem senki, legkevésbé te.
– Legkevésbé _én?_
– Igen, mert minek tagadjam? nem szenvedek-e én is eleget te miattad és
nem vagyok-e kész magamat a világban teljesen lehetetlenné tenni
miattad? Gondold meg, Flóra, hogy furcsán hálálod meg jóságomat az ilyen
őrült botrányokkal, amiket most itt provokálsz!
– György!
– Te akartad, ám legyen. Azt hittem, elég okos vagy, hogy hogyan itéljed
meg a dolgokat. De a te eszeveszett vágyaddal a főkötő után, egy csöppet
sem haboznál, hogy tönkretégy engem.
– György!
– Avagy egyébbre vall ittléted? Gondold meg, mi történik, ha a házbeliek
közül valaki benyitna. Hogy kerül ide ez a hivatlan hölgy? Mit feleljek?
Azt mondjam, hogy a menyasszonyom? Mikor az utolsó béres is tudja, hogy
ki vagy!
Flóra nem hitt a fülének. Nem tudott egy szót sem kiejteni, csak úgy
meresztette szemét Hernyányra merev rémülettel. Az megrészegítve saját
szenvedélyes szavától és úgy itélvén meg Flóra állapotát, mint aki már
egészen meg van puhítva, haragosan folytatta:
– Most már én akarom tudni, hányadán vagyunk. Követelve lépsz-e föl,
mint adósod ellen, avagy mint asszony a férfival szemben? Ebben az
esetben én parancsolok, a másik esetben – – –
– A másik esetben?
– Nem engedem magamat terrorizálni.
Ebben a pillanatban nyilt az ajtó s belépés közben kiáltotta Vucsetics:
– Fönn vagy, György?
Ekkor vette csak észre Flórát és meghökkent.
– A kedves barátnőm? Ó, ó, kedves barátnőm bizonyosan nem tudta, hogy
itt nincs garçon-tanya. Meg fog engedni, ugy-e bár?
– Bocsáss meg, Oszkár, gondolhatod, hogy nem én hivtam ide.
– Ajtót mutat? – kérdezte Flóra.
Vucsetics meghajtotta magát.
– Bocsánat, a mennyiben kedves vendégem vendége, nincs jogom
beavatkozni.
Flóra felegyenesedett. Parancsoló kézmozdulattal szólt Hernyányhoz:
– Hernyány, tőled függ, hogy kidobnak-e innen vagy nem. Ha van
becsületed, teljesíteni fogod kötelességedet.
Hernyány most már végleg elvesztette a fejét.
– Legyen eszed, Flóra!
– Hernyány György képviselő ur, – szólt az emelt hangon, – az ön
menyasszonyát ki akarják utasítani. Nincs erre semmi szava?
– A menyasszonya? – szörnyüködött a főispán, hátrálván.
– Hazudik, – rikoltotta Hernyány, – csak nem hiszed, hogy a
menyasszonyom volna ez a…
Nem mondta ki, de Flóra elértette. Nem volt már szerelmes asszony, csak
vérig sebzett vad. Rárohant Hernyányra és a mellénél fogva rázta:
– Gazember, te mondod nekem?
Vucsetics hátulról megfogta a két karját, úgy lódította el Hernyánytól:
– Lassan, kedves barátnőm, majd megértjük egymást szerenád nélkül is. Ön
ugy-e bár zsarolni akar, mert valamiképen neszét vette a tegnapi csöndes
eljegyzésnek. Hát mennyit akar?
Hernyány hiába szólt közbe:
– Ne szólj, Oszkár!
A valóság kipattant. És Flóra ott állt, sziven találva, elvesztve
mindent és Vucsetics előtt, a leghitványabb szinben. Lihegő kebléből
végrerekedt, őrült kaczagás szakadt ki:
– Eljegyzés? Tegnap? Ezzel az emberrel? Báró ur, – szólt teljes
méltósággal és a báró vállára tette a kezét. Maga ismer engem régtől
fogva, tudja, hogy női tisztesség dolgában utolsó vagyok az utolsók
között. Maga becsületes ember és megfizetett engem, joga van engem
megvetni, de azt tudhatja rólam, hogy kalandornő nem vagyok, hazudni,
zsarolni nem szoktam. Nos, én mondom önnek, itt, szemtől-szembe ezzel az
emberrel, hogy isten és a világ előtt nekem jogom volt őt jegyesemnek
tekinteni, hogy _megvásároltam_ őt magamnak – érti? Az utcza sarából
szedtem föl és _megfizettem_. Ez az ember az én kitartott szeretőm volt,
amije van, tőlem kapta, amire vitte, általam vitte. S ha büszke családja
mocsoktalan nevére, egy olyan embernek nem adhat becsületes leányt.
Hernyány megkövült, Flóra minden izében reszketett, csak Vucsetics
tartotta meg hidegvérét. A fejét csóválva nézett Flórára s csak ennyit
mondott:
– Ugyan, ugyan!
– A szemébe vágtam, itt állok előtte, – folytatta Flóra, – Hernyány
György, ha van hozzá lelked, hazudtolj meg!
Hernyány nem tudott mit csinálni. A dolgok fordulatjával szemben
felülkerekedett benne parazita természete egész silányságában. Csunyán,
szemtelenül röhögött s egyet rántván a vállán, szólt:
– Erre nem érdemes felelni.
– Piha! – fakadt ki Flóra és arczába köpött a röhögő embernek.
Hernyány megrázkódott, rá akart rohanni Flórára, de Vucsetics karja
elhárította.
– Nyugodtan, barátom, nyugodtan, ez a hölgy nem sérthet senkit.
– Ez igaz, – nevetett Hernyány szemtelenül és nevetve törölte meg az
arczát. De most már én kérlek, nehogy valamit elhigyj abból, amit
fecsegett, hogy vezettesd ki a szolgával. Mihelyest Pestre érek,
följelentem zsarolás miatt.
Ismét a főispán hidegvérére volt szükség, hogy Flóra rá ne vesse magát
Hernyányra és meg ne fojtsa. Vad szitkozódás közben hátrált. Vucsetics
által taszítva az ajtó felé, míg Hernyány erőltetett kihivó mosolylyal
nézett utána.
– Most pedig, kedves barátnőm, én, a főispán tanácsolom, hogy a házam
tájékán hagyjon föl a botránycsinálással, mert kénytelen volnék, a
kedves emlékeknek daczára is úgy bánni önnel, mit aki idegen ház
békességére tör.
– Úgy, úgy, uram – szólt Flóra keserüen, nem a fenyegetésétől ijedtem
meg, de már csillapodtam. Egykor meg fogja bánni, hogy nem hallgatott
rám, de ahhoz semmi közöm. Hanem veled, Hernyány György, veled még
találkozom.
És elrohant, le a keskeny lépcsőn, végig a hosszu folyosón, melynek
falairól az ősök képei egykedvü komolysággal néztek reá. A parkba érve,
ott állt a kis kocsija, lovát egy szolgafiu tartotta, aki észrevéve az
urnőt, feléje vezette a kocsit.
– Hagyd, nem az enyém! – kiáltott felé Flóra és gyalog sietett tova.