Flóra ezalatt csak ült, ült az erkélyen és mondogatta magának:
– Tehát megint egyedül vagy!
És ráért bőven gondolkozni a jövendőn. Most állt csak tisztán előtte a
helyzet képe. Hiába, mint a Hernyány felesége sem szünik meg az lenni,
ami volt. Ez a leghőbb vágya, ez a jövő képe, mely immár oly kedves lett
neki, a szomoru és kegyetlen napok sorozatát mutatta. Rejtőzködnie kell
ez után is, mint most és Hernyányt is egyre dilemma elé állítja, mert
szégyelnie kell a feleségét. Társaságba nem viheti, vendégeket sem
fogadhat, csak azokat, akik eddig látogatták s akiket ő utált.
Képtelenség, lehetetlenség, hogy a Hernyány nyilvános szereplése mellett
boldogok lehessenek. De miért is lépett ő erre az utra, miért nem
mondott le oly szereplésről, mely megrontója várt boldogságuknak?
Majd egyet fordult a gondolata iránya. Hernyány nagyra született, a
képessége kötelezi a nyilvános szereplésre. Ezt Helleytől hallotta, ez
így van. És ha így van, akkor halálos bűn volna, hogy koloncznak a
nyakába varrja magát. Ezt nem szabad tennie. Neki is kötelessége van:
megóvni a szeretett férfit minden bajtól. És bűne, hogy csak magára
gondolt, hogy a mutatkozó megváltástól megvakítva, nem gondolt eléggé
Hernyányra. Nem, nem szabad tőle ezt az áldozatot elfogadni, hiszen mind
a ketten szenvednének tőle. Lám a Hernyány kedvetlensége, sajátságos
tompultsága s amit eddig szeretetlenségnek, kegyetlenségnek vélt, tán
már e szenvedés jelenségei. El kell türnie, hogy akárki bizalmasan,
trágárul beszéljen a menyasszonyával, kezet kell szorítani emberekkel,
akiknek karjaiból került ki. Lehet-e férfitól ily áldozatot kivánni?
Nem és százszor nem. Hernyány este visszajön. Le fog borulni előtte és
bocsánatot kér tőle balgatag álmáért. Feloldja adott szava alól és
inkább meghal, sem hogy engedne neki. A szerelmük marad a régi és a régi
maradjon a viszonyuk is. Elvégre mi egyebet akar ő? A társaságba menni?
Semmi sem vonzza oda, ha Hernyány vele van. Az egész csak egy
megfoghatatlan álom volt, valami ösztönszerü vágyódás ki az eddigi
életéből, nem annyira be az uj életbe. A lelke sugja neki, hogy
megérdemel most már oly tiszteletet, mint akármely asszony, de hát nem
elég az önérzet?
Le fog mondani, kell lemondania és akar is lemondani.
Ha tudta volna, hogy Hernyány most, ebben a pillanatban áll szemben a
lánynyal, akit el fog venni! Ha Hernyány tudta volna, mily határozat
fogamzott meg most a Flóra lelkében! Be máskép cselekedett volna akkor!
Avagy ha szavának áll és estére visszatér elhagyott kedveséhez, hogy ez
határozatát tettre változtassa!
De Hernyány nem tudott róla és kemény harczra készülődött, mikor
egyszerü lemondást talált volna. És Flóra nem sokáig áltathatta magát, a
valóság, az ijesztő, vérfagylaló valóság közeledett feléje és láthatta,
hogy olyanról mond le, ami sohasem volt az övé és amikor igazán, először
szeretett, akkor csalatkozott meg a legkegyetlenebbül.
Este kilencz óra tájt lódobogás hallatszott. Ő az, ő az! Gyászszal elegy
örömmel köszöntötte jöttét. Lesietett a lépcsőn; egy lovas hajdu állt a
tornácz előtt és tudakolta a nagyságos asszonyt. A szolgálóleány feléje
mutatott. A hajdu, lovát kantárszáron fogva, elébe ment és sarkantyuit
összeütve, átadta neki a levelet, amit hozott. A nagyságos ur küldte.
Flóra remegve vette át a levelet, a Hernyány sebtiben odavetett vonásait
ismerte meg rajta. Akaratlanul, nem is gondolva mellette semmit,
kérdezte:
– Sokan vannak?
– Nem, nagyságos asszony, csak a nagyságos ur, a méltóságos asszony, meg
a méltóságos kisasszony.
– Köszönöm.
A hajdu szalutált és nyeregbe vetette magát.
– Nem vár választ?
– Megkövetem alássan, nem szól róla a parancsolat. Megvárjam?
– Várjon.
Fölsietett a szobájába és remegve bontotta föl a levélkét.
– Nem jön, gondolta homályosan, nem jön.
Aztán olvasta:
»Drága Flórám, vigasztalhatatlan vagyok, hogy nem siethetek hozzád.
Fogva vagyok. Vucsetics becsukta a lovamat és engem is őriztet. Aztán
nem is igen erőszakoskodhatom, mert nagy társaság van együtt, a legjobb
akarattal sem szökhetem meg. Aztán meg fontos, igen fontos politikai
ügyekről van szó, Helley jól volt értesülve. Bővebbet szóval. A
viszontlátásra, drágám, a mielőbbi viszontlátásra.