– Ez ugyan kemény szczéna volt, – szólt a homlokát törölve Vucsetics, de
sohse hittem volna ettől a Flórától, hogy ilyen piszkosan eszeveszett
tudna lenni.
– És milyen vakmerő! toldotta meg Hernyány, aki nyugalmat erőszakolt
magára. Még azt mondja, hogy én voltam az ő kitartott szeretője. Én, én,
aki annyit költöttem rá, hogy szinte belebukom, ha még soká tart.
– A földjét is megvetted, hiszen képzelem, hogy busásan megfizetted.
– Erről jobb nem is beszélni s még ilyen arczátlanul rám támad. De
becsukatom, becsukatom.
– Hagyd szaladni.
– Nem, a tisztesség kedvéért be kell csukatnom. Nem te vagy az utolsó,
akinek ezt a mesét kitálalta s akadhat őrült, aki el is hiszi.
– Attól ugyan ne tarts, különben hagyjuk ezt már, készülj inkább, mert a
hölgyek már fönn vannak s tán már a reggelivel várnak.
– Csak észre ne vették volna, – aggodalmaskodott Hernyány.
– Amiatt ne fájjon a fejed, Ilona úgy is tudja, hogy a szeretőd s amint
láttad, igen természetesnek találta. Azt is természetesnek találja majd,
hogy most már kidobtad.
– Ilona valóságos angyal, – rajongott Hernyány, – igazán nem is tudom,
hogy érdemlem meg ennyi jóságodat.
– Hagyd el öreg, ez a politika, aztán – mi tagadás? – ez a családi
politika is. Jó partie vagy, fiu és ezzel kvittek vagyunk.
Át kellett menniök a kastély másik szárnyába, ahol a hölgyek csakugyan
már utra készen várakoztak.
– Jó reggelt, Hernyány, – szólt Vucsetics Ilona, – angol módra kezet
szorítva Hernyánynyal és kutatva nézve a szemébe. Nos, nincs semmi
mondani valója?
– Hogy szebb, mint tegnap és holnap szebb lesz, mint ma.
– Ez minden? Menjen, maga tulságosan szerény. Feláldozta nekem a
szeretőjét s még csak el sem dicsekszik vele?
– Látta?
– Láttam kocsin jönni és gyalog távozni. Egy kicsit fel volt indulva,
csak nem fukarkodott?
– Fölteszi rólam? Jól meg van fizetve. De Ilonka, el vagyok ragadtatva
az okosságától. Oly helyesen, oly sikkesen itél az efféle dolgokban.
Ilona fölbiggyesztette az ajkát.
– Nem vagyok liba! S határozottan hizeleg nekem, hogy olyan szép a
szeretője.
– Csak volt, de már nem az s nem is lesz többé!
– Ne legyen izetlen, Hernyány, csak nem akar fogadkozni, hogy nem lesz
többé szeretője? Ez már nem olyan sikk.
A reggeli mellett folyt ez a beszélgetés. Vucsetics Ilona csakugyan szép
lány volt. Egy kicsit tul már az eladó lány fiatal korán, mintegy
huszonöt esztendős, erős, barna szépség, hidegen néző barna szemekkel és
a szája szegletén az érzékiség leselkedő mosolyával. Az édes anyja egy
könyörtelenül száraz, rideg asszonyság, kinek arczán meg lehetett
ismerni a lánya vonásait és Hernyány, mikor először látta őket, titkos
rémülettel konstatálta, hogy tizenöt-husz esztendő mulva ilyen lesz az ő
felesége is. Most ez a dáma hallgatagon ült, alig hogy a hozzáintett
beszédre nehány szóval válaszolt, de a leánya neveléséből látnivaló,
milyen volt ő is ifjukorában. A Bácska leghirhedtebb asszonya, mint
ahogy Ilonának is ilyen volt a hire, s ha eljegyzésének hire megy majd a
megyében, Hernyányt kaján részvét fogja környékezni.
Bár oktalanul. Ilona tetszett magának a legridegebb őszinteség
fitogtatásában. Első találkozásukkor, mikor magukra maradtak, így kezdte
a beszélgetést:
– Tehát maga lesz a vőlegényem?!
– Boldog leszek, ha annak elfogad.
– Hogyne fogadnám. Elég csinos ember s mint hallom, nagy karrierje van.
Hát én, tetszem magának?
– Elragadóan, kisasszony.
– Akkor rendben vagyunk. Remélem, békességben fogunk élni.
– Mint két galamb.
– Az egy kicsit unalmas volna. Tud inni?
– Tudok.
– Akkor együtt iszunk. Szeret lumpolni?
– Hogyne.
– Akkor együtt lumpolunk. Aztán még egyet. Én nem vagyok féltékeny
természetü.
– Én sem.
– Remekül összeillünk. Maga lesz a ciceronem, remélem, nem szorulok majd
másra.
Ezek után látni való, hogy Flórával való viszonyát Hernyánynak nem volt
oka rejtegetni. Hogy annyira megijedt, Flórát a kastélyban látva,
tisztán csak aljas viszonya tudatának tulajdonítandó, mely nem volt
képes kimérni, mennyi jut belőle nyilvánosságra, mennyi nem. Ilona, aki
pünkösd vasárnap futólag látta Flórát és nagybátyjától kilétét megtudta,
szivből gratulált Hernyánynak pompás izléséhez s most igaz, mély
gyönyörüséget érzett, hogy ezt a szép teremtést az ő utjából a
legszégyenletesebb módon söpörték el. A főispán reggeli közben elég
hiven elmondotta a jelenetet, melyen Ilona halálra kaczagta magát s csak
egyre biztatta Hernyányt, hogy igenis, jelentse föl és csukassa be
Flórát zsarolás miatt.
– Mert, – tette hozzá, – azt ugyan nem bánnám, ha szeretője lesz, de ne
legyen ez régi szeretője. Ezt sértésnek tekinteném. Éntőlem ugyan ne
térjen vissza a régi szerelméhez.
Mikor elindultak, Ilonának az a bolond ötlete támadt, hogy a Flóra
kocsiján menjen. Hernyány tapsolt az ötletnek s fölszállt mögötte az
inasülésre, míg Vucsetics Ilona anyjával a nagy Landauerban követte
őket. S tán ugyanakkor értek a Hernyány portájára, mikor Flóra erőtlenül
összerogyott az árok szélén.