De aztán rémülten tapasztalta, hogy a szoba mind homályosabb lesz,
csakugyan beköszönt az este.
Mikor Hernyány reggel fölkelt, azt hallotta, hogy a nagyságos asszony
ismét kikocsizott. Ugyan, de korán kel az a nagyságos asszony! Mit
csináljon ő? Lusta volt ugyan az efféle testgyakorlatokhoz, de még is
rászánta magát, hogy lóra ül és fölkeresi. Megmagyaráztatta magának,
körülbelül merre ment Flóra és utána baktatott, kényelmesen jártatva a
lovát.
Alig egy félóra mulva az ut sürü porából kibontakozott a Flóra könnyü
kocsija. De nem volt egyedül. A kocsi mellett egy lovas léptetett,
élénken beszélgetve társnőjével. Hernyány szive megdobbant. A zömök,
erős termetben rögtön felismerte Vucseticset, a megye főispánját.
Véletlenül találkozott-e Flórával, avagy amúgy is erre tartott ő hozzá?
S ugyan mit beszélhettek egymással? Flóra neheztelésében csak nem tett
olyan nyilatkozatokat, mik neki árthatnak?
Nem volt sok érkezése a töprenkedésre, a kocsi és a lovas gyors
vágtatásban szembe jött vele s Vucsetics, messziről meglátván Hernyányt,
vigan a kalapját lengette felé. Öt percz mulva már hangos örömmel kezet
is fogtak.
– Isten hozott erre mifelénk – kiáltott vigan Vucsetics, egy körülbelül
negyven esztendős, zömök ember, sürű fekete szakállal s energikus,
szlávos sasorral. Ha erre felé nem lovagolok s nem találkozom a kedves
barátnőmmel, azt se tudom, hogy itt vagy. Hát ez a barátság?
– Kérlek, csak tegnap érkeztem.
– Tegnapelőtt, barátom, igazította helyre a főispán, amint kedves
barátnőmtől tudom, de hát persze, inkognitóban, s mikor egy olyan
pajtással vagyunk, mint kedves barátnőm, akkor persze ördögöt sem
gondolunk a régi czimborákkal.
– Tulzol, méltóságos uram – felelt Hernyány rezerváltan, voltaképpen azt
se tudhattam, hogy futólagos egynehány találkozásunk feljogosít-e engem,
az ellenzéki léhütőt az ilyen kitüntető barátság számontartására!
– Ugyan ne izélj, de erről még beszélünk. Szó ami szó, ez a mai reggel
fölér nekem egy nyert fogadással. Ha nincs kifogásod ellene, együtt
reggelizünk.
– Nagyon megtisztelsz. Jó reggelt Flóra, amint látom, kiheverted tegnapi
rosszullétedet?
– Teljesen – felelt Flóra tüntető jókedvvel. Az én Oszkár barátom azt
mondta, hogy nagyon szép vagyok, ez egészen fölvillanyozott. Mert ő
valamikor szakértő volt.
Flóra iparkodott a régi cocotte-stilusban beszélni. Erőszakosan
ragaszkodott a megpendített témához, kaczagva, frivolul frissítvén föl a
Vucseticscsal való közös emlékeket.
Mikor a kastélyt elérték, Flóra leugrott a kis kocsiról s fölsietett a
szobájába.
– Hová, hová, Flóra? kiáltott utána vigan Vucsetics.
– Átöltözködöm, még szebb akarok lenni, szólt le Flóra, egy ilyen régi
kedves barát kedvéért érdemes magamat oly széppé tenni, ahogy csak
birom.
– A régi vagy, kaczagott a főispán, hej, ha magamról is ugyanezt
mondhatnám!
Míg Flóra átöltözködött, a két férfi az ebédlőben összeült konyakozni.
– A szerencsés véletlen örömére, szólt a főispán koczintva.
– Ugyan méltóságos uram, félre a teketóriával. Tudom, hogy ezt a
szerencsés véletlent Budán rendezték.
Vucsetics meghökkent.
– Hol?
– Budán, szólt egykedvüen Hernyány, minek tagadnád? A gazdád küldött
ide. Vártalak.
– Hát ezt meg honnan tudod?
– A kisujjam sugta meg, vagy a saját titkos rendőrségem. Hát azt hiszed,
mi ellenzékiek a levegőből csinálunk politikát?
– Átkozott jó ez a titkos rendőrséged, mert erről a levélről nem tudott
senki, rajtam és az öregen kívül. De ha tudod, annál jobb. Magam is jobb
szeretem az egyenes beszédet, mint a diplomatizálást. Hát röviden –
lehet veled okosan beszélni?
– Témája válogatja. Lovakról és politikáról igen. Asszonyról és
mértékletességről nem.
– Emberem vagy, erre már koczczintunk. Tehát azt is tudod, hogy mi
járatban vagyok?
– Ezt, kérlek, mond meg csak magad. Tudom ugyan, de hát teneked van
beszélni valód, nem nekem.
A főispán hümmögött, fölhajtott még egy pohárka konyakot, aztán
belefogott a mondókájába:
– Hát röviden és velősen, arról van szó, hogy cserélj velem.
– Már mint a szakállunkkal?
– Azt hiszem, ugyanannyit nyernél, barátom, mert politikai értelemben is
– nincs többé szakállad, le vagy beretválva.
– Hogy-hogy?
– Úgy, hogy ha cserélsz velem, én lépek föl a kerületedben, ha nem
cserélsz, maga az öreg lép föl. Érted?
– Értem, felelt Hernyány közömbösen, csak hogy az én kerületemben nagy
kutya ám a kis biró is.
– Csalódol, kedvesem, kiszedik a fogát, a felől alhatol. De hát egyre
megy. Látod, az ügylet olyan világos. Beülsz a főispáni székembe, arany
dolgod és kevés munkád lesz és…
– Megbocsáss, barátom, ahhoz nem vagyok sem elég gazdag, sem elég öreg.
Én még egy kicsit szeretem az életet s a méltóság falun nem ér föl a
nimbuszszal, ami az orfeumban környékez.
– Ugyan, kérlek, hiszen ha akarod, portád elé építenek neked vasutat,
nyolcz óra alatt fönn vagy az orfeumban.
– Köszönöm, barátom, nem szeretek sokat vasuton ülni. Aztán meg,
ismétlem, nem vagyok elég gazdag, hogy méltóságomra ráfizessek.
Vucsetics összeránczolta a homlokát s egy darabig gondolkozott.
– Ez ugyan már nincs az utasításban, de megteszem a te kedvedért. Mondok
egyet, kettő lesz belőle: házasodj meg és lesz pénz is, meg mulatság is.
– Ugyan!
Hernyány szive megdobbant. Ez okos gondolat, erről lehet beszélni. Egy
fényes partie és ő egészen meglett ember.
– Jól van – szólt, majd beigtatom, a kishirdetésekbe, hogy egy főispán
megfelelő hozományt keres és ha akad kedvemre való pályázó, akkor…
– Ugyan, ugyan, ne viczczelj! Szorulsz is te arra? Akad minden ujjadra
kettő is, de hogy mindenben szolgálatodra legyek, keresek én számodra
egy szép, fiatal és gazdag leányt, akár innen a szomszédságból is.
– Ah! talán már találtál is?
– Ha előre is komolyan beleegyezésedet nyilvánítod, akkor már találtam
is.
– Itt a kezem. Szép és még fiatal is?
– Mint a friss baraczk és magja is van, vagy egy milliót érő.
– Akkor csak mutass be neki. Rendben vagyunk. Hogy hivják?
– Vucsetics Ilona, az unokahugom.
– Igazán? És nekem adjátok?
– Két kézzel.
– Szervusz, sógor!
– Szervusz, szervusz!
És a két derék férfi elérzékenyedve ölelkezett össze, aztán melegen
megrázták mind a két kezüket.
Ezek után pedig Hernyány végig simította a homlokát.
– Igaz is, most jut csak eszembe. Hát a politikai elveimből mi lesz? Oda
fönn fölfalnak és az öreg Helley mennyköveket szór rám.
– Nem ér idáig a mennyköve, aztán meg mi közöd is a politikai elveidhez,
mi?
– Az igaz, kaczagott Hernyány, majd csak elleszek nélkülök, ahogy el
lehettem nélkülök az előtt is.
– Tehát megsürgönyözhetem az öregnek?
– Meg, akár expressz. Aztán mikor is láthatom menyasszonyomat?
– Magammal viszlek, nálam vannak vendégségben.
– Szüret… azaz… még sem szüret.
– Mi baj?
– Nem vagyok egyedül.
Vucsetics kaczagott.
– Flóra? Adj neki tisztességes végkielégítést, ő ugyan nem fog sirni
utánad.
– Igazad van; szólt. Csak nem mondhatta meg, hogy nála nem úgy áll, mint
másnál!
– Hanem egyelőre arra kérlek, szót sem Flóra előtt a megállapodásunkról.
Nem szabad semmit sem tudnia, az öreg Helley miatt. Hadd tudják meg csak
a befejezett tényt.
– Tiszta dolog, helyeselte Vucsetics, megirom a lemondásomat és három
hét mulva instellálnak. Négy hét mulva akár mindjárt nászutra is
mehetsz.
Mikor Flóra közéjök lépett, már lovakról folyt a beszélgetésük. Úgy
intézték el a dolgot, minden nagyobb emóczió nélkül, mintha egy zsák
kukoriczáról lett volna szó. Flórának halvány sejtelme sem volt arról,
ami történt, mindössze emeltebb kedvben találta Hernyányt és azon
tünődött: vajjon hogy fogja magát ma viselni.
Reggelihez ültek, vigan beszélgettek, a főispán belemerült kedves
visszaemlékezéseibe és Flóra iparkodott megmaradni a frivol hangnál,
melyet megpendített. De csakhamar elhallgatott, mert megriadva
tapasztalta, hogy Hernyányt ezek a visszaemlékezések szerfölött
mulattatják és kaczagva tudakolta a részleteket.
Tiz óra tájt Vucsetics fölemelkedett.
– Most, barátom, induljunk, mert a hölgyek már nagyon várnak.
– Hogyan, – kérdezte Flóra hüledezve, – magával viszi?
– Szives engedelmével, kedves barátnőm s nagyon sajnálom, hogy magát is
nem vihetem el, de hiszen tudja, lányok, asszonyok között…
– Elmegy? – kérdezte Flóra, Györgyre emelve remegő tekintetét.
– Ha megengeded, édes; udvariatlanság volna a főispán ur meghivását
visszautasítani. De estére visszatérek. Addig majd csak elmulatsz
magadban.
Flóra nem válaszolt, kezét a szivére szorítva, úgy fordult az ablak
felé.
– Haragszik a kedves barátnőm? – tréfálkozott a főispán.
– Én?! Dehogy.
Hirtelen visszafordult és kaczagva nézett szembe a férfiakkal. Mintha
kések járnák át a szivét, oly metsző fájdalmat érzett, de minden
igyekezete arra terjedt, hogy ne láttassa velök. Érezte, mint kavarog
benne a vér, mint hevül és mint tér belé vissza a régi elaltatott
keserüség az emberek iránt. Ne lássák, hogy neki fáj ez az ujabb halálos
sértés. Leányok, asszonyok közé! Hát természetes, hogy őt nem viheti
oda! Balga, buta asszony, hiszen még mindig ki vagy lökve, hogy
gondolhattad csak egy perczre is, ezt a gátat le nem rontja többé semmi!
Hernyányt az uj perspektiva mindent felejtető izgalmában is egy
pillanatra mintha megszállta volna valami könyörületféle, vagy gyávaság
volt csak? Egy őrizetlen pillanatban odahajolt Flórához és suttogta:
– Megbocsáss, drágám, mennem kell, Helley miatt is. Fontos ügyekről van
szó.
Mintha balzsamot csöppentett volna Flóra nyilt sebére. Különösen a
Helley neve hatott rá.
– De visszajön este?
– Vissza, egész bizonynyal.
S míg elfordult tőle, megszorította a kezét s úgy sugta:
– Nagyon szeretlek.
S vigan lóra ültek. Az urak vissza-vissza fordultak s kalapjaikat
lengették Flóra felé, aki kiállt az erkélyre és követte őket szemmel,
amíg csak láthatta.
– Kellemetlen, hogy a nyakamon van ez a teremtés, boszankodott Hernyány.
Estére vissza kell mennem.
– Abból ugyan nem lesz semmi. Mit gondolsz? Csak nem hagyod ott a
menyasszonyodat, a szeretőd miatt? Küldj neki egy stafétát, hogy nem
jösz, majd ha megunta a várakozást, pakol és hazazónázik.
Hernyány nem felelt, egy kicsit bántotta a lelkiismerete, meg félt is,
nagyon félt. Csinyján kell még bánni vele, különben két szék között a
pad alá esik. Hitegetni, biztatni kell, míg az esküvőn tul van, akkor
aztán fizet neki, amennyit csak akar s bánja is, akármit csinál.