– Fölkeltek már az urak? – kérdezte, reszketve a felelettől, a cselédet,
aki a lépcsőről feléje sietett és üdvözölte.
– Föl, nagyságos asszony és az egyik nagyságos úr a konyhában van és
maga főzi a reggelit, a másik kettő fönn van a nagy szobában.
Flóra biczczentett a fejével és felhaladt a lépcsőn. A pamlag két
sarkában ült a költő meg Hernyány és aludt. A költőnek zsebkendővel be
volt kötve a feje.
Flóra lábujjhegyen lépett oda Hernyányhoz, akinek arcza elvesztette már
puffadt vörösségét és most bágyadt, szenvedően halvány volt. Kezével a
vállát érintette, Hernyány felriadt. Flóra hirtelen lehajolt hozzá:
– Csitt! fel ne keltsd ezt a másikat.
Hernyány az ajkához vonta Flóra kezét, nesztelenül felkelt és
félkarjával átfogva a nőt, óvatosan a szomszédos szobába nyitottak. Ott
mind a két karjával átkarolta, magához szorította. Flóra erejét
vesztetten feküdt karjaiban és lelkét elnyomta a bú.
– Szégyenlem magamat – szólt Hernyány és a szeme megnedvesedett. Olyan
nyomorult voltam a nyomorultak között s nem is merem bocsánatodat kérni.
Flóra nem tudott szólani. Nagy erőlködése folytán kínos zokogás szakadt
ki melléből, de két keze közé kapta a Hernyány fejét s odaszorította a
vállához. Hernyány féltérdre ereszkedett előtte s a másik térdére vonta
őt, úgy csókolta le könyeit. Bevárta szépen, míg az ügyet Flóra maga
fejezi be.
– Nem teszed többé, ugy-e, nem teszed többé? – szólt végre Flóra és
megcsókolta a férfi kezét.
– Soha többet, édes szerelmem, – fogadkozott amaz, – magam sem tudom,
hogy mehettem annyira. De látod, te vagy az oka, ha hirtelen vissza nem
vonulsz, könnyen módját ejthettem volna a dorbézolás beszüntetésének, de
így, tudod, férfiak, ha maguk között vannak, a házigazda nem adhat jelt
az asztalbontáshoz.
– Ha tudnád, mennyire utálom őket! – szólt Flóra.
– Magam is, drágám és ha jól emlékszem, tegnap oly galádul viselkedtek,
hogy szerettem volna megfojtani mind a kettőt. De légy nyugodt, drágám,
intézkedtem, hogy a déli vonatról le ne késsenek.
– Igazán? – kiáltott édes örömmel Flóra és szeme könyein keresztül
ragyogott a boldogsága. Igazán? És egyedül leszünk?
– Egymásé leszünk – ömlengett Hernyány.
– Nagyon boldoggá tettél, édes, most már egészen boldog vagyok.
– Turbékoltok? hangzott az ajtó előtt a doktor szava s nyomban be is
nyitott. Szétrebbentetek? Kár volt, előttem nem kellene magatokat
zseniroznotok. Láttam már ilyesmit és áldásom rajtatok. Csak jelenteni
akartam, hogy a század legzamatosabb és legjobbizü korhelylevesét
elkészítettem s vigyen el engem az ördög, ha az a gombóczképü
cselédleány, akit a konyhában hiába ostromoltam tiszteletlen
ajánlatokkal, már föl nem ért vele.
A doktoron nyoma sem látszott az éjszakai mértéktelen ivásnak. A szeme
olyan tisztán, okosan és egykedvüen nézett, mint rendesen, az arcza mit
sem változott meg. Ez az ember elemében volt, mikor ivott és saját
kijelentése szerint, akkor volna csak csömöre, ha egy éjszakát szolidan
átaludna.
Az ebédlőben csakugyan terítve volt már és középütt párolgott a tál
Hiéna Péter főzte káposztalevessel. A költő még egyre a diván sarkában
aludt, rettenetesen beesett, fehér arczczal, fekete karikákkal a szeme
körül. A doktor csufosan mosolyogva nézegette, majd vállát vonogatva
szólt:
– Ez patkol el közöttünk elsőnek, ocsmány, hitvány féreg biz ez, méltó
minden ember megvetésére. A gazember, hát minek lumpol, amikor nem
birja?
Majd megfogta a vállánál és istenesen megrázta:
– Nagy költője hazámnak, kelj föl és ülj az asztalhoz. Egy tányérral
ebből a léből többet ér ugyan, mint te, mégis rád pazarlom.
Alvinczy a megcsömörlött emberek dünnyögő rosszkedvével ült az asztalhoz
s amint belekóstolt, mohón kanalazta magába a levest. Hernyánynak is
kitünően izlett s néhányszor unszolta Flórát, lásson hozzá ő is. Flóra
határozott nem-mel utasította vissza. Egyetlen kanállal, – úgy érezte –
ha ebből venne, meghalna, mintha mérget vett volna. Undorodott
mindentől, amihez annak az embernek a keze nyult.
A doktor vizsgálva, mosolyogva nézte Flórát, akinek két lágy tojást
hoztak, aztán megrázta a fejét és egészen komolyra vált hangon szólt:
– Hallod-e, Flóra, amint így nézegetlek, őszintén sajnállak. Hiszen te,
szerencsétlen gyermek, megjavultál!
– És aztán! kérdezte Flóra daczosan.
– És aztán? Fogadd mély részvétemet, szegény gyermekem, mert jobb sorsot
érdemeltél volna. Az olyan teremtés, mint te, megérdemelte volna, hogy
holtig pezsgőben fürödjék.
– Huhogj, bagoly, szólt Flóra megvetően.
– Most az egyszer sajnállak, drágám, folytatta a doktor egészen
komolyan. – Igazán, sajnállak. Mert jaj a magunkfajta embernek,
különösen a nőnemünek, ha az úgynevezett jobb utra tér. Megváltozott
lélekkel köztünk maradni: irtózatos sor. És ezért, lelkem Flórikám, nem
is fogom soha többé elébe tolni a pofámat és kivánnám, ha ennek a másik
két léhűtőnek is volna ugyanannyi becsülete, mint nekem.
– Köszönöm szépen, nevetett Hernyány, ebből a becsületből nem kérek.
– Pedig rád férne, folytatta teljes komolysággal a doktor. Én mondom,
Bertalan Péter, avagy Hiéna Péter, hogy hármunk közül csak nekem van
jussom ehhez az élethez, melyet ti is folytattok. Mert ti hitványságból
éltek így, én pedig meggyőződésből s mivel a fizikumom ráutal. Ti
gyatraságból, mulatni vágyásból lumpoltok és üresfejüségből vagytok
lelkiismeretlenek. Én nálam ez kultusz, az egyéniségem, a gondolkodásom
következménye. És mondhatom kedves fiam, ha holnap a szemétdombon, vagy
az akasztófán pusztultok el, én egy csöppet sem fogom csodálni.
– Te, úgy látszik, akkor rugsz be, amikor korhelylevest eszel,
viczczelődött a költő.
– Majd erről mi ketten beszélünk még a vasuton. Bájos háziasszonyom,
tiszteletem jeléül rögtön kérem a szeretetreméltó házi urat, hogy
fogasson be és rakassa kocsira a pakkomat.
– Tetszéstek szerint, szólt Hernyány, kivánod, hogy elkisérjelek?
– A világért sem. Bár – tette hozzá, Flórát nézve, azt hiszem, az
uristen megveregetné a vállamat, ha úgy vinnélek el e szegény
teremtéstől, hogy vissza se találjad az utat hozzá.
Azon túl nem szólt egy szót sem. A szivarja füstjét fujva, bámult ki az
ablakon, míg a kocsi előállt és a szolga rátette a kevés podgyászt.
Mikor az ablaktól visszafordult s kalappal, bottal a kezében bucsuzott
Hernyánytól, ismét a régi volt, a csufondáros, lelketlen Hiéna Péter.
– Szervusz, drága öregem, ne kérj bocsánatot, egy pillanatig sem
haragszom rád, amiért ide bolondítottál. Különben a pezsgő egészen jó
volt, csak a szobalány s egy konyhalány nem hajlott eléggé szavamra.
Pedig inni és leányt nem csókolni ilyesmi csak csuhás barát koromban fog
velem másodszor megesni.
Flórától gúnyos, udvarias, mély meghajlással bucsuzott:
– Nagyságos asszonyom, ha már jobb utra tért, jól tenné, ha velem jönne.
Biztosítom, a zárda kapujáig meg sem állanánk. Mert maga csak zárdába
való, drága Ophelia.
Flóra a fejével biczczentett és befordult a másik szobába. Hernyány
lekisérte vendégeit a kocsiig.
– Egészen megbolondultál? – támadt a doktorra, miközben a lépcsőn
lementek.
– Hagyjuk azt, barátom, – felelt amaz, – mindig megesik a szivem,
valahányszor egy bárányka – no, mondjuk, bárányhimlőbe esik. Aztán csak
vigyázz, pajtás, nagyon vigyázz – nem a bárányra, azt úgy se tennéd,
hanem magadra.
– Ugyan miért? – kérdezte elváltozott hangon Hernyány.
– Azt hiszem, azt jobban tudhatod te, mint én. Mert én a kettőtök
dolgáról voltaképen csak azt tudom, ami minden valószinüség szerint nem
is igaz. De vigyázz, pajtás, mert a megtért báránykák rendesen széttépik
a farkasokat. Ezt én mondom neked, aki ért az ilyesfélékhez. Isten
veled.
– Vigyen az ördög, – dörmögte utána Hernyány, félő indulattal. A doktor
szava fölkavarta egész valóját. Úgy látszik, ez az ember sejt valamit s
talán igaza is van. Őrizkedni kell. A Flóra szobája előtt megállt és
elébb összeszedte magát. Mikor benyitott hozzá, sunyi tekintettel, mint
az iskolás gyerek, aki elkésett s a tanítója jó vagy rossz kedvét lesi,
nézte Flórát. Az pedig, mint a félő gyermek, úgy repült feléje és
görcsösen átölelte.
– Elmentek már? – kérdezte fuldokolva. Olyan rettenetes volt ez a
doktor.
– Légy nyugodt, drágám – szólt Hernyány, maga is most nyugodva meg – nem
alkalmatlankodik többet. Egyedül vagyunk és egymásé. Tekintsd úgy,
mintha csak most érkeztünk volna meg.
– Oly rettenetes volt ez az ember, – szólt még mindig az elmult jelenet
hatása alatt iszonyodva Flóra, – olyan rettenetes volt ez az ember,
mikor komolynak látszott. Szinte szerettem volna kérni, hogy gunyolódjék
tovább.
– Rosszaság volt a komolysága is, mint a gunyja. Csak nem hajolsz a
szavára? a Hiéna Péterére?
– Nem, nem! – kiáltott rajongva Flóra. – Mond, hogy szeretsz és egészen
megszabadultam a lidércznyomástól.
– Nézd, – szólt Hernyány és az ablakhoz vonta Flórát. – Látod azt a
gyenge porfelhőt? Ott van a mi rossz szellemünk, távozik. Ami itt
maradt, az én végtelen, igaz szerelmem!
– Te drága, te mindenem!
És csókra csók. Oly bizva, oly hivőn csüggött az asszony azon az
emberen, aki forró csókrohamok között azon tünődött: voltaképpen mért is
féltem tőle? Szive ha el is fordul tőlem, az csak kedvem szerint volna,
megszabadulnék!
A nap forrón tüzött be az ablakon, leeresztették a kárpitját. Úgy bujtak
össze, kellemes félhomályban a kis pamlagon, az asszony elolvadva nagy
érzelmében, a boldogság könyeit hullatva, a férfi képmutatóan, fásultan,
másfelé kalandozó gondolatokkal, mignem az asszonyi test érintése és az
asszonyi csók heve föl nem korbácsolta petyhüdt vérét és akkor ő is
szilajon magához kapta Flórát és megcsókolta ép oly szenvedélylyel,
ahogy az elmult éjszaka magába döntötte a pezsgőt.
Poéták versben, irók prózában föstögetik a szerelem mélységeit és
magasságait. Szerelmes ifjak, mikor ágyukban hánykolódva, az imádott
leány képével álmadoznak, úgy érzik, hogy megcsókolni őt és meghalni!
Avagy kéz kezet fogva, átváltoztatni az egész életet egy szerelmes
vasárnapi délutánná, mely alatt bele nem fáradni szerelmi dadogásba, a
drága teremtés ölelésébe, csókolásába – ez volna a szerelem
mennyországa. A föld milliónyi szerelmes férfiát hivom perbe és kérdem:
van-e köztük csak egy is, akit a valóság ki nem gyógyított e
mennyországban való hitéből? aki ki nem bontakozott a szerelmes asszony
karjaiból, fáradtan, tán unottan is és azután be nem érte volna a
megszokott hitvesi csókok időben szüken kimért langyosságával. Örök
szerelem és az örökké tartó csók üdvössége, az csak a nőknek jutott
osztályrészül. A szerelmes nő nem ábrándul ki és nem szokja meg a
csókot, az ő szerelmével nem vész el az édessége, a heve, az erkölcsi
tartalma a megszokás és kielégülés folytán. A poéták verse, az ifjak
álma hazugság, ha férfiról szól, de szép, de magasztos és gyötrő valóság
az asszonyoknál.
Flóra úgy borult a Hernyány mellére és a perczek és az órák röpültek s ő
nem nyitotta ki a szemét, nem ocsudott föl a mámorból. De Hernyány, aki
nem is volt szerelmes, akiben egy-egy perczre csak föllobbant az állati
indulat, haj, be szenvedett azon a szerelmes pünkösdi napon!
– Nem lesz ennek vége? – gondolta a Flóra legforróbb csókjai mellett.
– Végét kell szakítanom, mert szétvet az unalom, gondolta, mikor a Flóra
édes szerelmes kérdésére erőltetett szenvedélyességgel válaszolta:
– Imádlak, drágám, imádlak!
És szeme a nő vállán keresztül sóvárogva nézte a nyilt rónát, hová, mint
a leczkecsinálásra fogott iskolásgyerek, vágyódott. De nem mert szólani.
Tudta, hogy kárpótlással tartozik ez asszonynak s a történtek után
óvakodnia kell mindentől, ami szerelmében való hitét megingatná.
Mélyen föllélegzett Hernyány, mikor az ajtón kopogtak s szétrebbentek. A
szolgáló kérdezte, hogy már két óra van, hogy nem méltóztatnak-e
ebédelni. Aztán levelet is hozott a postás.
– Igen, igen, szólt Hernyány, mohón kapván az alkalmon. Tálaljanak,
tüstént asztalhoz ülünk.
Mikor a cseléd távozott, Flóra sajnálkozva bujt ujra a karjaiba.
– Milyen kár, olyan jó lett volna egész nap együtt maradni.
– Igazán kár, – hagyta rá Hernyány, – de hát, édes lelkem, enni is csak
muszáj. Én legalább éhes vagyok.
– Éhes? Soha se lennék éhes, ha veled vagyok.
– Azt csak úgy gondolod.
Flórát egy kicsit megdöbbentette a Hernyány száraz, józan hangja, de kis
szünet multán felsóhajtott:
– Igazad van, különben, lásd, oly ritkán vagyunk boldogok s egészen
gyerekes lettem.
A tányérja mellett találta a levelet, melyről a cseléd szólt. Fölismerte
rajta a Helley gróf irását.
– Ezt Helley irta – szólt Flóra mohó örömmel, – vajjon, miről irhat?
– Magam sem tudom – felelt Hernyány – és tétovázva bontotta föl a
levelet. Csakugyan nem tudta, miről irhat neki Helley és azért remegett.
Hátha olyas valami, amit Flórának nem szabad tudnia?
Flóra azonban kisegítette zavarából.
– Csak olvasd magad – szólt – hátha valami politikai diszkrét ügy.
– Előtted nincs titkom, politikai titkom sem – szólt most Hernyány, az
első sorokból megnyugodva látván, hogy csakugyan politikáról van szó.
»Tisztelt barátom!
Teljesen megbizható forrásból megtudtam, hogy a kormány ellened erős
akczióra készül. Nagyon terhükre vagy a te hatalmas, becsületes
működéseddel s elhatározták, hogy egyik vagy másik módon eltesznek láb
alól. Az egyik módtól ép oly kevéssé féltelek, mint a másiktól. De
helyénvalónak tartom, hogy informálva légy. A kerületedben maga a
miniszterelnök szándékozik ellened föllépni és már megbizta a főispánt,
hogy a talajt készítse elő. Egyben azonban Vucsetics Oszkár megyédbeli
főispánhoz is ment levél, mely reádvonatkozó utasításokat tartalmaz.
Hogy miről szól ez az utasítás, nem sikerült megtudnom. De Vucsetics
valószinüleg fel fogja használni bácsligeti tartózkodásodat, hogy mint
szomszéd, meglátogasson. Ebben az esetben tudni fogod, hogy e látogatás
politikai természetü és résen leszel. Többet mondanom fölösleges. Azt
hiszem sem a fenyegetés, sem az igéret nem téríthet el téged a
tisztességes politika azon utjáról, melyen szerencsém volt veled
találkozni. Flórát köszöntöm, örülök a boldogságtoknak, melynek
tartóssága iránt szintén megtalálom a garancziát a kettőtök kiváló
szellemében. Öreg barátod és szerető hived
_gróf Helley_.«
– Vucsetics? – kiáltott föl Flóra – most ismerek csak rá arra az urra,
aki reggel köszönt.
– Ismered?
– Flóra belepirult a feleletébe.
– Ismerem, – szólt halkan s a Hernyány keblére fektette arczát, három
évvel ezelőtt sokat járt hozzám.
– A barátod volt?
– Az, suttogta Flóra, mély szégyenérzettel, ó ha kitörölhetném ezt a
multat életemből!
– Kellemetlen, nagyon kellemetlen, – szólt Hernyány, az asztalon
dobolva.
– Haragszol?
– Nem reád, édes, hiszen nem tehetsz róla, hogy Vucsetics főispán is ide
fog jönni, csak kellemetlen, nagyon kellemetlen.
Flóra elképedve nézett reá. A legnagyobb megalázás foglaltatott e
szavakban. Nem bánja, hogy más is birta őt, csak kellemetlen, hogy
együtt találják vele s tudják majd, kivel van együtt.
– Ne félj, – szólt reszkető hangon, nem fogok a szeme elé kerülni, ha
jön.
– Ugyan, ez már nem használ semmit, hiszen magad mondod, hogy
találkoztál vele, hogy köszönt. Hát tudja, hogy itt vagy?
– Nem tehetek róla, – rebegte Flóra megsemmisülten. Mit kivánsz?
Hernyány csak ekkor vette észre, hogy elszólta magát.
– Bocsáss meg, drágám, félreértettél, voltaképen mi köze is neki
mihozzánk? A minisztere küldte, ha elvégezte a dolgát, menni fog. Ne is
gondoljunk többé vele.
És odalépett hozzá és forró csókokkal iparkodott felejtetni vele
baklövését. Csakhogy a fullánk már benne volt a Flóra sebzett
önérzetében. Mélyen megalázva érezte magát s szeretett volna fölkelni az
asztaltól, mert nem akarja Hernyányt lealacsonyítani azzal, hogy egy
asztalnál ül vele.
Hernyány kisérlete sikertelenségét látva, szintén visszaült és az ebéd a
legkinosabb szótlanságban ért véget. Fölkeltek, kezet szorítottak
egymással.
– Nem pihennél egy kicsit le? – kérdezte Hernyány, vélvén, hogy ezzel
gyöngédségét tanusitja.
– De igen, – felelt szárazon Flóra, – lefekszem, aludni fogok, soká
fogok aludni, amíg csak tetszik neked.
A szemében czikkázott valami bizonytalan fény, félig a köny csillogása,
félig a harag villanása. Hernyány ujból megfogta a kezét:
– De édes kincsem, hogy érted ezt?
Flóra nem tudott ránézni, a szivére szorította a kezét, odanyujtotta
homlokát Hernyánynak:
– Fáradt vagyok, igazán fáradt vagyok.
– Nem haragszol?
– Nem.
– Akkor jól van. Én is lepihenek.
S mikor Flóra mögött becsukódott az ajtó azt gondolta:
– Be jó volna, ha ez a Vucsetics most jönne.
És Flóra, mikor ledőlt a pamlagra, azt gondolta:
– Csak jönne most ez a Vucsetics, hogy nagyobb megalázásnak ne legyek
kitéve.
És kezdte szőni annak a gondolatnak a fonalát, mely további életére
elhatározó lett.