Öt óra tájt érkeztek meg a kis állomásra. A tisztartó várt reájok két
kocsival. Szivességgel köszöntötte Flórát, alázattal az uj földes urát
és utólag fejezte ki szerencsekivánatait a boldog házassághoz, melyről
csak most értesült. Hernyány nagyuri kurtasággal hallgattatta el a
becsületes embert, Hiéna Péter, meg Alvinczy majd hogy meg nem pukkadtak
nevettükben.
– Erre, nagyságos asszonyom, – szólt a doktor – földig hajolva.
– Szabad ahhoz a kocsihoz vezetnem, nagyságos asszonyom? –
alázatoskodott a költő.
S a »nagyságos asszony« járta egyre, vérlázító gúnynyal és
pökhendiséggel. Flóra összeszorította a fogait és nem szólt semmit. Csak
nézett Hernyányra, villogó szemekkel, majd kérdve, majd esdve. Hernyány
is vasvilla szemeket meresztett a gúnyolódó emberekre, de csak nem
használt semmi. Keservesen megbánta, hogy meghivta őket, hogy egyáltalán
eszébe jutott neki ez a kirándulás. Kezdett komolyan félni, hogy még baj
lesz, de aztán könnyelmüen tuladott aggodalmain: hát aztán? Voltaképen
nem is szorul már Flórára.
Mégis, mikor végül elhelyezkedtek a kocsiban, mig két barátja a másikon
előttük hajtatott, szenvedélyesen az ajkához szorította Flóra kezét s
azon a meleg, rezgő hangon, melynek hallatára az asszony boldogító
mámorba esett, rebegte:
– Édes drágám, ha tudtam volna, hogy ezek ilyen durva fajankók, nem
hivtam volna meg őket. De biztosítlak, hogy az első szóra, mely ujból
sért, felrugom őket, mint a veszett kutyát.
– Nem, ne bántsd, szólt Flóra mosolyogva. Lásd, most már nyugodt vagyok
s nem bánok semmit, nevetem őket, hiszen voltaképen mi járatjuk velük a
bolondját. Nem tudják, hogy mi milyen viszonyban vagyunk.
– Az igaz, szólt szintén nevetve Hernyány, de magában elfanyalodva
gondolta:
– Magam sem tudom, milyen viszonyban vagyunk egymással. Ez a hölgy, úgy
látszik, erősen ragaszkodik a jegyességhez.
Megnyugodott azonban, mert nem kellett többé tartania a Flóra és a
doktor összetüzésétől.
Egy óra alatt elérték a birtokot, további tiz percz mulva a kocsik
megállottak a kis kastély előtt. Gyönyörű gazdaság volt ez a bácsligeti,
nem nagyszabásu, de minden a legnagyobb rendben. A földeken rengett a
kalásztenger, mindenütt barátságosan fehérlettek a tanyai épületek. Egy
óriási kutya csaholva rohant a kocsik elé s majd rávetette magát a
doktorra, aki nagyokat káromkodott.
– Tisza! – kiáltott rá Flóra, mire az állat meghökkent s eszeveszett
örömmel, farkcsóválva rohant Flóra felé s felugrott hozzá és arczát
akarta nyalni.
– Fékomadta, – csodálkozott a doktor, – ezzel is csókolódzol? Akkor én
is remélhetek, nemde?
Flóra megvetőleg nézett rajta végig, aztán könnyedén odavetette:
– Majd, ha megjavulsz, hogy már annyira becsüljelek, mint a kutyát.
A Hernyány meleg hangja vértezte őt a guny nyilai ellen. Most már föl
sem vette, hanem derekasan riposztozott.
A kastélynak három földszinti és két emeleti szobája volt. A doktor a
költővel a földszinten szállt meg, Flóra és Hernyány az emeleten,
melynek nagyobbik terme ebédlőnek volt berendezve. A konyha a pinczében
volt, ott sürgött-forgott a cselédség és készítette a gazdag magyaros
vacsorát. Addig is, miután a hosszu ut után toilette-et csináltak, a
tiszttartó vezetése mellett megtekintették a gazdaságot.
– Nem is tudom, minek néztem meg, – szólt ezután a doktor, – zöldség és
sárgaság, mint minden a természetben. A természetet én csak a
telekkönyvben imádom, azután az asszonyokban. Ugy-e Flórika, rajtad
minden természetes?
– Nagyságos asszonyom! – figyelmeztette őt a költő.
– Vagy úgy, igaz is. Szerencsére nem hallotta senki. Hanem mondd csak,
Flórika, azaz mondja csak, nagyságos asszonyom, hogy romolhatott maga
annyira, hogy ilyen komédiára adja magát. Hisz milyen máskép festett
maga azelőtt, amikor ördögöt sem törődött volna azzal, hogy milyen
czimen látogassa meg a szeretőjével ezt az ütött-kopott tanyát.
– Változunk, uram, – felelt Flóra, – épen csak a maga feneketlen
állatiassága marad a régiben.
– Köszönöm a szives bizonyítványt. Amíg a szép szemek megundorodnak a
rut pofámtól, addig nem kell félnem a haláltól. De szeretetreméltó
háziasszonyom, nem kötnénk most fegyverszünetet, míg néhány pohár
cognacot megittunk?
Ilyen tónusban folyt a diskurzus a vacsora alatt is.
Mikor fölébredt, magasan állt az égen a nap. Az óráját nézte: hat óra
volt. Össze kellett előbb szedni a gondolatait, míg ráeszmélt, hol van ő
tulajdonképen. Hamar magára kapta pongyoláját és benyitott az ebédlőbe.
Szinte visszaborzadt. Az éjjeli tivornya sivár képe tárult eléje, az
asztal tele pezsgős-üvegekkel, tört poharak, a tükör is betörve s a
szoba levegője nehéz a fojtó szivarfüsttől. A tivornyázók között a hires
költő, a karjaira borulva, aludt az asztal mellett, míg az orvosi
fakultás dísze, a legideálisabb honatyával szerelmesen összeölelkezve
hortyogott az asztal alatt.
A szive görcsösen összeszorult s undor fogta el e siralmas kép láttára.
Undorodott Hernyánytól is, amint ott feküdt, félkarral átölelve Hiéna
Pétert, puffadt vörös arczczal s ajkán a részeg emberek édeskés
mosolyával. A mellét fojtogatta a füstös, büzös levegő – hamarosan
kinyitotta az ablakot s tele tüdővel szivta magába a friss, langyos
levegőt. Ott lent a zsellérház ajtaja előtt ült egy paraszt asszony és
krumplit hámozott. Előtte a porban két maszatos gyerek játszott, egy fiu
kaczagtatóan czifra lajbiban, széles gatyában s egy kis ötesztendős
leány, a kin egy szál ing volt. Krumplikkal golyóztak s az asszony
dalolva válogatta a krumplikat, miközben félszeme mindig a gyerekeken
függött. Flóra elfordult e képtől s a földön elterülő Györgyre nézett:
ez lesz apja az ő gyermekeinek! S miközben köny szökött a szemébe,
hirtelen szégyen érzete fogta el: ne lássa senki Györgyöt ebben az
állapotban.
Visszafordult a szobájába és sebtiben felöltözött. Aztán lement s
meghagyta a cselédeknek, hogy ne zavarják az urakat, amíg nem hivják
őket. Befogatott a kis szandläuferbe, kezébe kapta a gyeplőt és
kihajtott a mezőre.
A gyönyörü tavaszi tájon nem volt sehol sem ember. Pünkösd vasárnapja
van. Messziről hallja a falu harangjának ünnepi csengését, olyan édesen,
olyan áhitatosan repülnek lelkébe az ezüstös hangok és beszélnek hozzá
egy jobb időről, szebb világról, mikor neki is joga lett volna együtt
menni a többiekkel a templomba, pántlikát fonva a hajába, kopogós
csizmában. Miért is nem született parasztlánynak! Ime, a boldog,
egyszerü emberek örülnek a tavasz szép ünnepének, melyből neki csak a
doktor gunyja jutott: pünkösdi királyné!
A pünkösdi királyné végigszáguld a mezei utakon, könnyü kocsiján, zöld
vetések között és megfüröszti lelkét a tiszta levegőben. Ó, ha a lelke
is olyan tiszta volna! Ha nem egyedül kellene neki ez ünnepi csöndes
tájon átrepülnie, ha mellette volna az, akit szive megváltó erővel
szeret s rajtok kívül senki a kerek világon. Ó, hogy követnék ők akkor
az ezüstös harangszó hivó szavát, hogy repülnének elébe és hogy vegyülne
belé és a tiszta levegőbe az ő buzgó hálálkodó imája!
Most rácsap a lovakra, az ut csak úgy porzik a patkók alatt; üzi, hogy
utól ne érje a gyanu, a rettenetes közel jövendő balsejtelme. Ime, egy
kis paradicsomba sietett vele és egyedül kell most bolyongania. Ő
ezalatt alszik, undorító, boros álomban összeölelkezve valakivel, akiről
tudja, hogy jegyese halálosan gyülöli és iszonyodik tőle, mint a
varangyos békától. Hogy ihatik együtt azzal az emberrel, ha őt szereti!
S ugyan mi értelme van a szónak: szeretni, ha el kell némulnia minden
más tekintet előtt, ha bele nem kiálthatja a reggelbe s szembe nem
mondhatja akárkinek. Milyen megalázó az ő helyzete! Azt hiszik róla,
hogy megfizetett szeretője Hernyánynak s neki ezt el kell hallgatnia,
mivel elhallgatja Hernyány is. És ha volna a férfinak bátorsága
bevallani a valóságot, nem épen ő volna-e az, aki kezét a szájára tenné,
mondván: ne szólj? Mert e szó nyomában gunykaczaj kél, megszólás és
megvetés.
E tépelődések mellett ragadta könnyü kocsija magával, keresztül-kasul a
viruló vetések között, majd rátért az országutra, mely birtoka határa is
volt. Vig muzsikaszó mellett ünneplő fiatal parasztlegények, leányok
csoportja jött vele szemben, a kocsiban ülő hölgynek tisztességtudóan
köszöntek s dalolva, nevetve vonultak odébb. A falusi harangszó egyre
csendült, most már vigan hirdetve az élet örömét, a tavasz boldogságát,
a verőfény csak úgy szikrázott s az ut mentén a jegenyefák kalandos
árnyékképeket szórtak az ut ragyogó porára.
Milyen szép az élet, istenem, milyen szép! És neki ne virulna tavasz,
neki nem nyilna virág, neki nem hirdetne a harangszó egy csöppnyi
boldogságot? Óh, hálátlan, ostoba teremtés, hát nem szeretsz? Kivánsz-e
egyebet is a boldogsághoz? Hiszen ha elveszítenél mindent, akkor is
megmaradna az érzelem, melyben megtisztultál büneidtől s melyet
szivedben ápolva, emelt fővel léphetsz majdan a mindenható biró elé. De
nemcsak ez a te szerelmed van meg, megvan az övé is. Ő szeret és itt van
veled. És szenved úgy, mint te, a nyügző viszonyok mellett s le fogja
rázni őket és akkor, te boldog teremtés, rózsát tüzhetsz a kebledre s
dalra nyithatod ajkad: a kerek világon nincs boldogabb pünkösdi királyné
náladnál!
Ragyogó szemmel nézett körül s lelkében most már ujjongott a tavaszi
érzés. A szél kicsipte az arczát, pirosan, üdén ragyogott át könnyü,
fehér fátyolán keresztül. Jókedvüen legyintette ostorával a lovakat s
vigan repült a könnyü kocsi. A fordulónál nyilsebesen repült el egy
nyitott landauer mellett, melyben hamarosan nehány virágos női kalapkát
látott. Ügyet sem vetett rájuk, a kocsi nyomában pedig egy lovas járt,
aki futtában lekapta a kalapját. Flórának nem is volt ideje viszonozni a
köszönését. Meghuzta a gyeplőt és hátratekintett. Látta, hogy a lovas a
kocsi mellett van és szintén visszanéz ő rá is, de hirtelen, mikor
szembenézett Flórával, elkapta a fejét.
Amikor a visszatérésre gondolt, borult el ismét a lelke. A tivornya
utáni kép merült fel előtte, a részegen alvó Hernyány, de csakhamar
elüzte ezt az árnyékot is: hát ivott és nem tudja, mi történt vele.
Ennyi az egész. A legderekabb ember is csunya, mikor kelleténél többet
iszik.
Így változtatta meg kedvét és gondolatait is a pünkösdi tavaszi levegő.