Ki volt boldogabb Flóránál?
Az az igaz, mély boldogság töltötte el, melyet csak valaki másnak, akit
szeretünk, a szerencséje kelthet. Anya így örvend a fia dicsőségének,
mely elragadja csöndes köréből. A Flóra boldogsága is ilyen önzetlen
volt, mert hiszen belevegyült az aggódó kétség is, mely már-már
lelkifurdalásnak is bevált. Magához kösse ezt a ragyogó tehetséget, ezt
az ifju lelket, mely büszkén, sasszárnyakon emelkedik a magasba? Szabad
ezt tenni? Nem követeli-e tőle a becsület, a tisztesség, melyet Hernyány
említett, hogy kezet nyujtva neki, mondja: nincs jussom teherül
nehezülni lelkedre s utját szegni dicsőségednek.
Teljes odaadással szeretvén Hernyányt, észre sem vette, hogy hónap mulik
hónap után és Hernyány György egy szóval sem emlékszik meg
jegyességükről, annál kevésbé esküvőjükről. A képviselő úr különben is
nagyon el volt foglalva, kevesebb időt szentelt most szerelmének, mint
azelőtt. De mindennap mégis csak beállított hozzá, többnyire este és
éjfél után távozott. Ilyenkor szeretetreméltó volt és jókedvü és
hűségesen elmesélt Flórának mindent, amit az nap végzett.
Bizony sokat kellett végeznie. Az országgyűlés bezárása a küszöbön volt,
lázas izgalom uralkodott a Házban is, az országban is. Az ellenzék sokat
várt az uj választásoktól s biztosra vette, hogy megbuktatja a kormányt.
Hernyány a legbuzgóbban vett részt pártja agitácziójában. Ő is bizott az
ellenzék győzelmében s mindenképen azon volt, hogy az első sorban
lássák. Ki tudja? Miniszterség is nézhet ki számára ebből a
forrongásból. Minden kérdésben felszólalt s a szakismeretek hiányát
ügyesen tudta az ujságokból szerzett informácziókkal leplezni. Azt
hitték, hogy ez a fiatal ember mindenhez ért. A mellett egyre csak a
tisztesség szempontját feszegette a kormány minden ténykedésével szemben
és gyakori interpellácziókkal kiterjesztette figyelmét a Házon kivül
történő visszaélésekre is. Bizony, a minisztereknek sok dolguk volt vele
s kényelmetlennek érezték, ami a jelentőségnek első, fontos stádiuma.
Ami a Flórával való házasságot illeti, Hernyány annyira sem gondolt
vele, hogy nem akarta volna megkötni. Egyáltalán nem törődött vele, mint
a könnyelmü adós az adósságával, melynek határozott lejárata nincs.
Néha, amikor együtt ültek, eszébe jutott, álomszerüen:
– A feleségem lesz? Ugyan, ugyan, szinte hihetetlen.
Majd olykor, amikor Flóra mosolyogva, odaadóan elébe sietett, valami
unalom félét érzett. A csókjaival jóllakott már, lanyhán viszonozta
ölelését s ilyenkor gondolta:
– Nőül vegyem, mikor már most is meguntam?
Majd utána gondolta:
– Elvégre is, egyre megy.
Flóra háza már régebben megszünt találkozója lenni a mulatni szerető
társaságnak. Visszavonultan élt és barátai, akik eleinte még
föl-fölkeresték, lassanként teljesen elmaradoztak. Úgy tudták, hogy
Hernyány teljesen magának foglalta le, persze busás pénzen, szeretőjének
s csak azon csodálkoztak, hogyan győzi egyre pénzzel ezt a költséges
mulatságot. Egyik-másik még fönnakadt a vastag barátságon is, mely közte
és Helley között beállott. Mert bár a nagy tömeg előtt Hernyány mint a
legtisztességesebb politikus szerepelt, szükebb körben nagyon is
tisztában voltak, hogy politikai magatartása csak komédia, de mivel a
politikában mindenki komédiázik, nem akadtak fönn rajta, sőt teljes
elismeréssel voltak irányában, választván ő valamenyi között a
legháládatosabb szerepet.
A nemzet fiatal Catója különben hűséges látogatója maradt az orfeumnak s
zártkörü asztaltársaságot alapított Hiéna Péterrel és Alvinczy Gáborral,
az idealista költővel, aki, mint tudva vagyon, Petrarca-szerü verseit
Mizi Mimihez, az orfeum fiatal bécsi kuplé-énekesnőjéhez intézte, akivel
– úgyszólván – vadházasságban élt. Ez a trifolium majd minden éjszaka
együtt volt lefoglalt páholyában. Alvinczy és Hernyány néha el is
maradtak, de az orvosi fakultás dísze rendületlenül kitartott est-est
után s ha Alvinczy vagy Hernyány jöttek, ott találták három nagy pezsgős
palaczk s vagy ugyanannyi orfeum-hölgy társaságában.
A pénzügyi helyzet a lehető legfényesebb volt, legalább reá nézve.
Flóra, hogy ne legyen közöttük sohasem szó pénzről, százezer forint
erejéig nyilt hitelt nyitott neki bankárjánál. Igaz, hogy ehhez képest
kénytelen volt a házát is jelzáloggal terhelni s a maga szükségleteit is
vagy felére redukálni. A százezer forint rohamosan olvadt s csak akkor
állt be némi stagnáczió, mikor Hernyány a kaszinóban vagy két héten
keresztül állandóan nyert s vagy huszezer forintot harácsolt össze. A
bácsligeti termése is már az ő kasszájába foly. Flórának nem maradt más
jövedelme, mint a házbérösszeg, melyet háza felső emeletei után kapott,
de ezzel tisztességgel beérhette, a zajos estélyek beszüntetése után.
Így történt, hogy közöttük pénzről szó soha sem volt s Flóra boldog
könnyelmüségben élt, nem is tudván róla, hogy ha a Hernyány költekezése
így tart, alig két esztendő mulva úgy elolvad a vagyona, hogy betevő
falatja sem marad.
Hernyány pedig, a könnyelmü emberek szokása szerint, egyáltalán nem
gondolt a pénzzel, a míg tartott. Azonkívül meg nem is mérhette a Flóra
vagyoni erejét és különben is, mi köze neki ahhoz? Ha sülyed a hajó, a
patkány ott hagyja és Flóra neki csak egy hajó volt, mely megmentette a
vizbefulástól. Az ilyen hajót az ember otthagyja, mihelyt partot ér és
Hernyány – hála istennek – mind a két lábát megvetette már a szilárd
anyaföldön.
Május volt és a Flóra szobája tele volt orgonavirágokkal. A tavasz
minden bűbája vette körül, erős virágillat a szobájában, virágzó
szerelem a szivében, dal az ajkán. Órák hosszat ült az ablak mellett és
himezgetett, nehéz aranyhimzést a Hernyány szobája számára.
Ki-kitekintett az ablakon, majd behunyta a szemét, kéjesen
meg-megremegve egész testében, midőn a Hernyány csókjaira gondolt.
Akkor, ezen a tavaszon volt ő igazán boldog s érezte úgy, hogy
megmenekült a boldogság révébe egy egész örökkévalóságra.
S ekkor Hernyány még fokozta is boldogságát.
– Kedvesem – szólt – a pünkösdi szünetet felhasználhatnók egy kis
kirándulásra. Nem mennénk le Bácsligetre?
Képzelhető-e nagyobb gyönyörüség? Van-e nagyobb üdvösség a
paradicsomban, mint a szerelmes együttlét vele, a szeretett bálványnyal?
Mily lázas izgalommal leste a napokat, mik elválasztották a pünkösdi
ünnepektől, mily boldogan készülődött erre az utra, az előzetes
nászutra, mint Hernyány tréfásan nevezte. Milyen lassan multak a napok s
mikor bekövetkezett az utolsó, milyen lassan multak az órák, míg végre
együtt kihajtattak a pályaudvarra és elfoglalták a kupéjukat!
Csak ott ütődött meg kinosan, kellemetlenül: nem mentek egyedül,
Hernyány vendégeket is hivott magával a birtokára. S még milyen
embereket? Hiéna Pétert és Alvinczyt, a költőt, két élő emlékét az ő
szégyenletes multjának. Az egyik pláne a mult gyűlölt okozója, Hiéna
Péter, az a gyalázatos ember, aki visszaélt nyomorult helyzetével s az
éhhalállal küzködőt belelökte a bűn fertőjébe. A szive kinosan
vonaglott, mikor a pályaudvaron fogadnia kellett ennek az undok embernek
csufondáros üdvözletét s látnia, milyen kaczagós bizalmassággal
érintkezik vele Hernyány György, aki pedig tudja, mije neki ez a doktor,
ez a hiéna s tud vele kezet szorítani s meghivja vele együtt, hogy
boldog együttlétüknek minden perczét megkeserítse gunyolódó, vérfagylaló
kaczagásával.
– Minek hivtad? – szólt mély fájdalommal.
– Ne légy gyermek – sugta vissza könnyedén Hernyány – ki nem állhatom,
de mulatságos ficzkó. Aztán szükségem is van reá. Majd meglátod.
Szüksége ugyan nem volt reá, de volt benne még valami az éhes jogász
pökhendiségéből, szükségét érezte, hogy barátainak megmutassa
jövedelmének forrását, hadd lássák a birtokát. Ez az érzet késztette
reá, hogy pezsgőzés közben, mikor utazását emlegette, könnyedén
odavesse:
– Jertek ti is velem, oda lent is lehet jól mulatni.
– Helyes – szólt a doktor – s vigyük magunkkal ezeket a báránykákat is.
– Az fölösleges – nevetett Hernyány – magammal viszem Flórát.
– Éljen! – kiáltották lelkesülten – ha Flóra is ott lesz, minden
szükségletünkről gondoskodtál.
Képzelhető, hogy érezte magát Flóra, aki már teljesen elidegenedett
előbbi környezetétől, mikor ujból együtt kellett lennie velük és türni
az ő szabadszáju viselkedésüket, melyet most már teljes förtelmességében
ismert fel. A doktor csufos mosolygásával egészen közel hajlott az
arczához s tekintetét iparkodott belefurni az övébe, mikor mondta:
– Báránykám, de soká birtad ki ezzel. Reménylem, Bácsligeten szükségét
érzed már a változatosságnak.
Flóra nem felelt, csak a szemével segítségért esdve nézett Hernyányra.
Ez mélységesen elröstelte magát, mert a kétszinü játékot egyszerre
kétfelé kell most játszania s átkozta könnyelmüségét, hogy erre hamarább
nem gondolt. Nem merte észrevenni a Flóra esdő tekintetét s azzal
hárította el egyelőre a kellemetlenséget, hogy kivett a zsebéből egy
csomó kártyát, indítványozva:
– Barátaim, okosabb lesz most, ha ez után látunk.
– Helyes – röhögött a doktor.
– Helyes – szólt a költő is s mig leült, félkarjával átölelte Flórát s
meg akarta csókolni. Ez ellökte s egész testében reszketve, szólt:
– György!
– Ugyan ne gyerekeskedjetek – szólt amaz szörnyü zavarban – és osztott.
Játszol te is, Flóra?
– Nem – szólt ez kurtán s megvonult az ablaknál s a táj nézésével
iparkodott fölzaklatott lelkületét csillapítani.
– Flórika csak a szerelemnek él, a szerencsét ránk bizza – szólt Hiéna
Péter – s mondhatom, mikor Flórikáról van szó, mindnyájan mondhatjuk,
hogy részünkről a szerencse.
– Ugyan hagyd el, – fakadt ki György – vagy kártyázunk, vagy nem.
– Jó, jó, már csupa ándung vagyok, – csitította a doktor, – de mikor az
ember szeretetreméltó, hát nem igen tagadhatja meg magát. Ugy-e, édes
báránykám?
Ezzel belefogtak a játékba, a bankók csakúgy röpültek és Flóra egy
negyedóra lefolytával rémülten tapasztalta, hogy nemcsak ez a két ripők,
hanem Hernyány is teljesen megfeledkezett róla, kidülledt szemében csak
a játék szenvedélye lobogott. Mikor kártya van a férfi kezében, a nő
hiába versenyez a szines lapokkal.
Ugyan miben nem talál egy szerelmes nő megnyugvást, amikor megnyugvást
keres! Egy óra leforgása alatt már azon is vigasztalódott, hogy Hernyány
szó nélkül türte barátjai részéről azt a trágár magaviseletet vele
szemben. Hiszen egyelőre még titok, még nem tudja senki, hogy ők
jegyesek, egyenesen botorság lett volna tehát Györgytől, ha
rendreutasítja ezeket az embereket, akik nálánál régibb ismerősei. Sőt
sajnálta is Györgyöt: szegény, bizonyára jobban szenved még nálánál, de
szó nélkül tűrnie kell, mivel ő, Flóra, nem olyan nő, mint a többi, akit
a vőlegénye megvédhet a tolakodók ellenében.
Mikor egészen megnyugodott már akkor végtelen hálát érzett Hernyány
irányában, amiért a kártyázást proponálta. Most már – úgy vélte – érti.
El akarta vonni ez emberek figyelmét tőle s így nyugalmat szerezni neki
az egész utra. Lám, nem is tudják már, hogy rajtuk kívül van még valaki
a kupéban. A doktor, aki örökké gunyolódik és röhög, amikor kártyát
szorongat a kezében, rettenetesen komoly, a szeme kidülled és homlokáról
szakad a hideg verejték. Az a másik pedig reszket, mint a nyárfalevél s
amikor szól, rekedten üvöltve szakad melléből a hang, mint a fenevadé.
Eddig is utálta őket, most megborzadt tőlük. S valósággal másodszor
szeretett bele Hernyányba, aki elegáns könnyüséggel játszott, mintha
babba menne s csak a szeme csillogott – nem annyira a sovárgástól, mint
az élvezettől. Az is igaz, hogy ő lehetett leginkább jókedvü, mert
halomba gyült előtte a pénz s mikor Szabadkára ért a vonat, a költő már
hozomra játszott, Hiéna Péter pedig káromkodva csapta le a kártyát:
– Ha hazamegyek, kénytelen leszek egy pár páczienst megnyúzni, különben
az Adolf hitelére szorulok ebben a hónapban.
– Kérlek, szólt Hernyány nevetve, szivesen rendelkezésedre állok.
– Nem, nem, tiltakozott a doktor, nem akarom Flórikát megkárosítani.
– Hogyan?
– Hiszen úgy is ő szedi el tőled, amit te tőlünk szedtél. Ó a Flórika
zsebe olyan tág, mint a… no, de nem akarok többet mondani. Az ebédet te
fizeted.
– Az természetes.
Flóra vérpirosan, reszketve fogta meg a doktor karját:
– Hogy érti ezt?
– Semmi, semmi, szólt közbe Hernyány, hiszen ismered ezt a bolondot.
Majd rátámadt Hiéna Péterre.
– Ugyan, kiméld már meg rossz viczczeidtől.
– Pardon, nem tudtam, hogy rossznak tartja. Majd keresek jobbakat. De
ugyan mióta lett Flórika olyan válogatós a viczczekben? Tán a te
elmésséged kényeztette el?
Mig kiszálltak s Alvinczy Flórával előre ment az étterem felé,
Hernyánynak egy ötlete támadt a kínos helyzet tisztázására.
– Ugyan, legyen eszed, Péter; szólt, csak átlátod, hogy Flórát, akitől a
birtokot megvettem…
– Háromszoros áron bizonynyal, vetette közbe a doktor.
– Eltaláltad, de ez most mindegy, tehát a dominium volt urnőjét csak nem
vezethetem be mint a szeretőmet! Hát úgy beszéltem meg vele, hogy ő itt
tartózkodásunk alatt a feleségemképen fog szerepelni. Hát légy szives,
tégy úgy, mintha annak tisztelnéd.
Hiéna Péter harsogó kaczagásban tört ki.
– Ember vagy Gyurikám, röhögött, no igazán, most már nem csodálom, ha
Flórika el van kényeztetve viczczek dolgában.
– Jó, jó, csak ne nevesd ki szemtől szembe. Hadd legyen meg szegénynek
az öröme.
– Meg lesz, meg lesz, öregem; kaczagott egyre és Flórika már most tart
főpróbát a nagyságos asszonyságból. És milyen komolyan, milyen
ambiczióval! Lelkemre mondom, hálás vagyok ezért a tréfáért. Kitünően
fogunk mulatni.
S az egész ebéd alatt egyre csak kaczagott, nézte Flórát és ujra
kaczagott, majd sugott valamit Alvinczynek, aki csodálkozva nézett
Flórára, aztán mind a ketten kaczagtak.