Ezzel Hernyány megnyerte a partiet, a többit úgyszólván Flóra csinálta
meg. A theánál tervelgették a jövőt. Hernyánynak még csak ennyit kellett
mondania:
– Még holnap megszerzem a szükséges papirokat.
– Miféle papirokat?
Hernyány édes, szerelmes pillantással nyujtotta kezét a kis asztal
fölött Flórának:
– Hát, ami kell – az esküvőnkhöz.
Flóra fölugrott, kezét a szivéhez szorítva.
– El akar venni?
Hernyány csodálkozó, ártatlan arczot vágott.
– Hiszen szeretem!
– Nem, nem, lehetetlen! – kiáltott Flóra, inkább a maga édes gerjedelmét
akarván lebirni, mint a férfival ellenkezni, – lehetetlen, lehetetlen.
Hernyány büszkén emelte föl fejét.
– S ugyan ki tilthatná? A rokonaimnak semmi közük hozzám, a világgal
szemben meg tudok tisztességet szerezni a feleségemnek.
– A feleségemnek! – ismételte elbűvölve Flóra.
Hernyány megmaradt a büszkeség poseja mellett.
– Avagy azt gondolta, hogy szerelmem megtürné az eddigi viszonyt? A
szeretője legyek, avagy ön a kedvesem! Soha! S bár értem habozását, mely
becsületére válik, nekem nem szabad haboznom.
A felesége! Ime, most itt a válságos pillanat s Flóra emlékezett ugyan
reá, hogy az ilyen ajánlatot ő csak a szerelem bizonyságának tekintené,
de soha el nem fogadná, ám annyira csábos volt az a boldogság, hogy nem
volt ereje ellentállani. Forró, édes könyek között, szó nélkül engedte
át magát Hernyány csókjainak, aki nem nyomhatott el egészen egy fanyar
mosolyt, mert biztosan számított a Flóra ellentállására.
– Meg vagyok fogva, – gondolta, – de hiszen majd csak kivágom magamat.
S hirtelenében eltalálta, hogy kell a játékot a változott körülményekhez
képest folytatni.
– Egyelőre azonban, – szólt »menyasszonyához« – mély titoktartást kérek.
Ki kell várnom még azt a pozicziót, amelyről hathatósan meg tudjam
védeni a világ ellen.
– Menjünk innen, idegen országba, vagy vidékre, ahol nem ismernek. Van
egy szép birtokom Bácsligeten, zavartalanul megélhetünk ottan.
– Szökjem? Szégyeljem önt? Ohó, nem ismered akkor Hernyány Györgyöt. Itt
maradunk és büszkélkedni akarok nőmmel. Azt se mondhassák, hogy csak a
feleségem férje vagyok. Sohasem bántott a nagyravágyás, de te érted
akarok valaki lenni. Még pedig a legközelebbi időben.
– És mi? – kérdezte Flóra feszülten.
Hernyány könnyedén nevetett.
– Volnék is valami, ha volnék, negyedéves jogász. Nincs diplomám s nem
értek semmihez. E szerint nem marad más hátra, mint hogy képviselő
legyek.
– Ez igaz, pompás eszme, – szólt Flóra és rejtelmesen mosolygott. –
Tökéletesen igaza van.
Hernyány meg nem is akart egyebet. Tudta már, hogy a többivel neki nincs
dolga, elvégzi azt Flóra, hogy a mandátumot tálcán prezentálják neki.
Sőt több is történt, amire nem is gondolt.
– Mondjad csak, édes, a képviselőséghez választói jogosultság is kell.
Fizettél valaha adót?
– Amióta nagykoru vagyok, bizony egy krajczárt sem, erre nem is
gondoltam. De majd gondolkodom rajta, mint lehetne ezen segíteni. Azt
hiszem, egy fél esztendő mulva lesznek a választások, addig
egyengethetem az utamat.
– Minden bizonynyal – szólt Flóra és ismét ajkán volt az a rejtelmes
mosolygás.
– Hisz ez az asszony valóságos csudakincs! – gondolta Hernyány, mikor
éjfél után elbucsuzván Flórától, az orfeumba ment. – Ki se kell mondanom
kivánságomat, már teljesíti. Alig telik le egy pár hónap s Flórika
lelkem azzal lep majd meg, hogy minden megtörtént, csak tessék elmondani
a programmbeszédet. Természetesen, nagyon meg leszek lepve. Hiszen csak
nem rontom el szegénynek az örömét!
Az orfeum nagy nézőtere félig homályban volt már, de a másik
kivilágított részén, egymástól némi távolságban, ültek az asztal körül
Budapest élni tudó urai, művésznők társaságában. Itt is volt _tout
Budapest_, a modern élet előkelősége és salakja. Fiatal mágnások és öreg
kitünőségek, egysorban a sikkasztó magánhivatalnokkal s a börze
hiénáival, emberekkel, akik sietnek vad orgiákban tuladni a pénzükön,
mely holnap talán már nem az övék. »Csak az van, amit elköltünk.« Ez a
börze-bonvivantok jelszava, mely szerint élnek, mig meg nem perdül
fölöttük a dob s lesz belőlük börziánerből börze-galoppin, vagy
Amerikába igyekvő kéjutazó.
Itt találta meg Hernyány is az ő kis eliziumát.
Adolf, a pinczér, horgas orra alatt mézédes, alázatos mosolylyal,
tartásában azzal a szemtelen meghittséggel, amely csak orfeumi
pinczérnél lehetséges, sietett elébe s a szalvétát lengetve, üdvözölte.
– Nagyságos ur, egy uj excentrique, vörös és tüzes, gyönyörü szép.
– Jóllaktam már, – szólt Hernyány, – csak inni akarok.
Valaki a legszélsőbb páholyból integetett neki.
– Szervusz Péter.
– Hozott az isten, Gyurikám, e szende báránykák tanyájára, – szólt
Péter, aki nem volt más, mint dr. Bertalan Péter, az orvosi fakultás
disze, két kifestett szépség közé szorulva, kiket egy-egy karjával
átölelve tartott, mig az egyik pezsgőt öntött a szájába.
– Az egyiket átengedem, – szólt Hernyányhoz, – ha mind a kettőt
elvállalod, fizetem a pezsgődet is.
– Csak tartsd meg magadnak, – szólt Hernyány nevetve, – ki vagyok
facsarva, mint a czitrom.
– Aztán ki facsart ki, hé? Az a Flóra, nemde?
– Szerénységem tiltja, hogy erre igennel feleljek. Remek egy állat és
milyen szerelmes tud lenni, milyen szerelmes!
A lányok röhögtek s ocsmányságokkal kommentálták a Hernyány szavait.
Bertalan Péter hátradőlt a székén és behunyta a szemét, majd a nyelvével
csettintett:
– Hej, ha ismerted volna – leánykorában.
– Hogyan, te már akkor ismerted?
A doctor bibircsókos orra szederjessé vált, vigyorgó orczája eltorzult a
visszaemlékezés izgalmas hatása alatt. Majd csufos röhögéssel ellökte
magától az egyik rátehénkedő leányt.
– Menjetek a pokolba, olyan csókot sohase kapok többé, mint az, amit
akkor neki adtam.
– Leánykorában? – ismételte Hernyány lihegve.
– Hej – sóhajtott a doctor, mintha valami szép álomra emlékeznék vissza
– szép idő volt ez! A pofám akkor is olyan csuf volt s akkor is
hátborsózva csókoltak a leányok. Szobalányok voltak akkor, tette hozzá
csúfosan, mert nem voltam még a hires doktor s a zsebemben sohse
csörgött több husz krajczárnál. No, de Flóra megérte akkor az utolsó
husz krajczárt.
– Hogyan, te voltál az az orvosnövendék, aki fölszedte az utczáról?
– Te is tudod? Én voltam, lelkemre mondom, ez volt egyetlen nemes
cselekedetem, amit nem bántam meg.
– Meghiszem – nevetett Hernyány – szegény még most is megemlegeti a
jóságodat. Hanem mondd csak, szebb volt akkor, mint most?
A doktor kéjesen hunyorgott a szemével.
– Tudod, arra bajos felelni. Szereted-e a félig ért baraczkot? A husa
kemény és egy kicsit fanyar, megcsipi a nyelvet, de aki szereti, épen
azt az érdességet szereti. Nohát egy olyan félig ért baraczk volt akkor
Flóra és egy kicsit lázas is volt, isteni állapot. Nero egy ilyen
lényért felgyujtotta volna a világot. Most pedig, de hiszen arról, hogy
milyen mostan, te szólhatsz, te, te szerencsés utód!
– Ma érett baraczk, – röhögött Hernyány – és én szeretem az érett
baraczkokat.
– Mint mi vagyunk, – szólt az egyik lány.
– Vaczkor vagytok, – szólt a doktor, – még pedig férges vaczkor, épen
arra jók, hogy az ember, amikor disznónak érzi magát, legyen megfelelő
társaságban.
Közben az egyik pezsgős üveg után kiürült a másik s az egyik trágár szót
követte a másik. Hernyány neki hevült s a harmadik üvegnél már ölében
ült az uj excentrique, a vöröshaju Anna Thomson, mogyorónyi, pirosra
festett szájával szürcsölve a poharát s közbe-közbe csókolván a Hernyány
arczát. Ez pedig mind egyre Flóráról beszélt, éktelen henczegéssel
leföstvén, ez asszony mennyire belébolondult s hogy harapdálja ölelés
közben az ajkát, hogy belevérzik.
– Hiszen láthatjátok, – szólt, kicserepesedett ajkára mutatva, – sokszor
úgy fáj, hogy el is lököm. Nagyszerü asszony, remek.
– Sok pénzed van? – kérdezte a doktor.
– Telik, – szólt büszkén Hernyány.
– No, azt ne mondd, a Flóra csókja forró és a keze mélyen nyul a
szeretője zsebébe. Vigyázz, hogy maradjon benne annyi, amennyiből a mai
költségedet megfizethessed. Revolverre valót majd ő ad, elég nagylelkü
hozzá.
– Az igaz, hogy nem olcsó, henczegett Hernyány. De eb, aki bánja! Az
őseim mind asszonyokért mentek tönkre. Nem akarok különb lenni náluk.
– Nem is leszel, szólt a doktor röhögve, – a viszontlátásra, a
bonczoló-asztalon.
Hernyány kaczagott.
– Nem bánom, ha ugyan meg nem előzöl.
– No, no, szólt a doktor és szeme az italtól fátyolosan, mint a bagolyé,
szegződött rá. Sok ember és sok kedves lányka a ti sorotokból,
báránykáim, akikkel együtt mulattam, került már a késem alá és én
tulélek mindenkit. Nem hiába neveznek Hiéna Péternek.
– Veszsz meg! kiáltott Hernyány, addig azonban igyunk a szép Flóra
egészségére.
*
Ugyanakkor Flóra nyugtalan hánykolódás után egyszer csak fölkelt ágyából
és gyertyát gyujtott. A szive olyan tele volt, ujjászületettnek, másnak,
nemesnek érezte magát és belső indulata hajtotta rá: letérdelt a puszta
földre és sok, sok év után először imádkozott – a vőlegényeért.