Ha Szepesi Flóra rendes látogatásait csak a léha és hitvány oldalukról
ismerte, Hernyány György gondoskodott róla, hogy őt csak a
megközelíthetetlen férfi-öntudat szempontjából ismerje meg. Ez a
gavallér, anélkül, hogy tudatosan képmutató lett volna, Flórával szemben
olyan magatartást tanusított, ami tévedésbe ejtette volna az asszonyt
akkor is, ha egészen közömbösen viseltetett volna vele szemben. Ahogy a
gondviselés minden kreaturáját ellátja oly tulajdonságokkal, melyek
kirendelt milieujében fegyverzetét teszik az élet küzdelmében, úgy ennek
a tökéletesen üres, jelentéktelen embernek megadta a viaszkos
lelkületet, a simulhatóságot, amely mindig a körülményekhez képest
változik. Szepesi Flóra egy embert vélt megvásárolni magának, kinek
személyében a férfinemet úgy megalázza, mint őt alázták meg a férfiak s
ime büszke, rideg visszautasítást talált benne, kemény, hajthatatlan
urat s észre sem vette, hogy mikor az az ur nem adja el magát, az árát
mégis csak zsebre rakja.
Az első találkozás mámora után Hernyány György olyannak mutatkozott,
mint aki keservesen megbánta gyöngeségét, de mártirja adott szavának.
Úgy rakta zsebre a Szepesi Flóra pénzét, mintha jajszó nélkül türné az
inkviziczió minden torturáját. A mellett láthatóan rejtegette a Flóra
iránt benne kelt szerelmet, melyet mintha iparkodnék magába fojtani,
félvén a gyanutól, hogy érzelme csak tettetett.
Szepesi Flóra is az első est keserü mámora után mintha szégyenlette és
esztelennek találta volna ötletét. Nagyon, de nagyon szivesen visszaadta
volna Hernyány-nak adott szavát, de hát meg volt fogva a saját
hálójában. Mit csináljon? Ha azt mondja neki: uram, én tegnap nem
tudtam, mit beszélek, tekintse úgy, mintha nem egyeztünk volna meg
semmiben – akkor Hernyány-t voltaképen az utczára teszi, a nyomor kellő
közepébe s halálba kergeti. Arra gondolt, amit Hernyány neki mondott:
»Az életem nem az enyém, hanem az öné, tehet vele, amit akar.« Ezzel a
kijelentéssel Flórára hárította át a maga életéért való felelősséget s
az asszony természetesen nem mondhatta ki a szót, mely egy életnek véget
vetne.
Hernyány György jött, komolyan üdvözölte és szembeült vele. A homlokán
borus redő, az arcza beesve (nem a bútól, hanem a dorbézolástól) s nézte
Flórát, elnyelő szemmel, néhol a csodálat villant meg benne, de nyomban
visszasülyedt konok apátiájába, valahányszor Flóra fölfogta tekintetét.
Ez izgatta az asszonyt. Látta, hogy Hernyány szereti s imponált neki a
rideg önuralom, az a mérhetetlen büszkeség, mely a legmélyebb
megalázáson keresztülcsillámlott. A legképtelenebb helyzetben volt. Azon
kapta magát rajta, hogy neki kell a rabszolgája kedvét keresni, ahogy
egy fogoly mókust iparkodunk az első időben fölvidítani. Mulattatta, nem
sikerült. Lelkifurdalást is érzett, hogy ebbe a helyzetbe sodorta ezt a
szegény fiut, aki viselkedése után nem volt arra való. Ha Hernyány a
való voltát mutatta volna, mint első találkozásukkor, harmadnapra
valószinüleg undorral kilökte volna. Csakhogy Hernyány az életét rakta
erre a koczkára, neki nem muló kaland volt Szepesi Flórával való
találkozása, hanem arra építette egész exisztencziáját.
És jól épített.
Szepesi Flóra lelkülete különösen megváltozott irányában. Szánta és félt
tőle. Imponált neki a béketürés, melylyel szavának állt s tartásában az
a visszautasító méltóság, melylyel a megkötözött óriás a gyermekeknek
kinzását türi. A szive fölgerjedt, félelemből, tiszteletből heves
vonzódás bontakozott ki s örömteli ijedtséggel mondta magának: ez a
szerelem! A szerelem, melynek eljövetelében hitt, melyet mindig a
legmélységesebb boldogtalanságnak vélt, mert akit ő szeret, az érzelmét
nem viszonozhatja, mivel nem tisztelheti szerelme tárgyát. Most itt van
az a végzetes érzelem s incselkedő reménység biztatóan mutatta neki a
jövőt. Mert ime, épen olyan férfiut szeret, aki minden férfiui kiválóság
mellett a sors mostohaságának az áldozata, mint ő maga. Úgy szólván,
mind a ketten kívül állanak az emberi tisztesség törvényein.
Kívül és talán fölöttük. És Hernyány szereti őt, látja érzi, hogy
szereti. De természetesen nem szólhat, mivel a meglánczoltnak
magamegadása nem tünhetik föl másnak, mint meglapulásnak. Hogy adja
értésére, hogy hinne a szavának? Hogy tegye, hogy Hernyány higyjen neki?
Mert ő mélyen lent érzi magát vele szemben: hogy tegye azt, hogy még is
leereszkedjék hozzá?
Komor, magába zárkózott lett. Hernyány látta, hogy virul a vetése és
ujjongott magában. A szemeit behunyta, úgy gondolta el a gyöngyéletet,
mikor ez a gyönyörü, hatalmas teremtés teljesen az eszköze lesz. Ó, mert
Hernyány György nem csak jóllakni akart s nem csak a legkivánatosabb
szeretőre vágyott, neki becsvágya is volt. Ez a bolondos, szép teremtés
egyengeti majd neki az utat a hatalom és dicsőség felé is. Csak okosan
kell megfogni a dolgot, György! menni fog, menni kell mindennek úgy,
mint a karikacsapás.
Helley Antal gróf ezalatt csak szemlélte figyelte Flórát s csöndben
eltünődött, mi történhetik voltaképen véle. Valamit sejtett is. Hernyány
Györgygyel az előszobában találkozott egyszer, udvariasan kitértek
egymásnak. Flóra pedig nem említette a grófnak ezt a látogatást. Innen
gondolta, hogy ez a fiatal ember többet jelent a többinél, akik Flóránál
bejáratosak voltak, de most már csak hiába való udvarlással s egy kis
könnyü kedvü mulatsággal töltvén az idejüket. Ezekről Flóra egyre mesélt
Helleynek jókedvü, találó szatirával. Az uj jövevényről azonban nem
szólott s különösen nyomott hangulatu volt. A kérdés izgatta a grófot,
de hogy szóvá tegye, azt nem engedte finom, kiméletes érzése. Ha akarna
beszélni, úgy is beszélne.
Egy hete mult annak a nevezetes találkozásnak. Flóra az ablaknál ül és
ujjával az üveg párájába irta a György nevet. Mikor a komornája
meggyujtotta a gázlámpát s kérdezte:
– Elmegy ma a nagysága?
Odaszaladt az asztalhoz s mintegy ragaszkodva a barátságos, meleg
otthonhoz, azt mondta:
– Nem, Kata, ma itthon maradok s együtt vacsorálunk.
– Ejha! – szólt jólelkü, széles mosolygással a kövér, vén cseléd, – ez
jót jelent.
– Hogyan?
– Valahányszor a nagyságos asszony egyedül van, mindig jól érzi magát.
Azért is sokszor gondoltam már, minek is jár ide az a sok kinyalt,
kifalt tolvaja az isten szép napjának.
Flóra jókedvüen kaczagott. Ez az öreg cseléd, a maga tudatlan
egyszerüségében, bamba hűségével kimondhatatlanul vonzotta.
– Majd ha öreg leszek, Kata, akkor a pokolba kergetem őket. De most még
fiatal vagyok s szeretem a férfiakat. Hát maga, Kata, nem szerette őket
leánykorában?
– Verte volna meg az isten valamennyit, – szólt egykedvüen Kata, – vagy
legalább azt az egyet, – tette hozzá halkan s kiment.
Flóra utána nézett mereven, elkomorodva. Azt az egyet! Lám, itt is
tragédiára bukkant. A jó öreg, kövér Kata, a buta Kata, annak is volt
egyje és isten csapását kivánja reá. Arra, akit bizonyára szeretett.
Megborzongott és Hernyányra gondolt. Mindenki átkozza-e azt, akit
szeretett?
Egy óra mulva visszajött a cseléd.
– Meg van terítve, – szólt egyszerü jókedvvel, ha éhes a nagysága,
leülhetünk.
– Éhes vagyok, nagyon éhes, Kata, gyerünk.
Átmentek az ebédlőbe s a cseléd minden elfogultság nélkül leült urnője
oldalán az asztalhoz. Bátran belenyult a tálba s urnőjének is, magának
is töltögetett a boros palaczkból.
– Aztán mondja csak, Kata, nagyon haragszik maga a férfiakra?
– Én nagyságos asszony? Csak addig haragudhatik az ember, amig
szerethet. Én végzem a dolgomat, s ha nagyon össze nem szidnak, elég
vagyok én magamnak.
– Aztán hogy is volt az, azzal az egygyel?
– Édes nagysága, hát hogy lett volna? Baka volt az ulánusoknál, szép,
tollbóbitás sisakot viselt, a bajuszát meg hegyesre pödörgette. Ennyi
volt az egész.
– Ennyi?
– Igen, aztán míg én is a parasztviganómban mentem vasárnap a ligetbe és
egyszer a tenyerembe csapott és azt mondta: szeretsz-e engem holtig,
vagy holnaputánig? És én azt mondtam neki: holnaputánig nem érek rá, de
holtig, az már más. Szegény volt az istenadta, a lénungján kívül nem
volt semmije. Így aztán az én megkuporgatott bérem mind kikerült a
spórkasszából, a szép fehérnemüm meg a zálogházba került. Aztán mikor a
kórházból üzentem neki, nézné meg a kis fiát, ha hasonlít-e rája, azt
üzente vissza, hogy mindjárt jön, elébb hadd térjen magához a nagy
örömtől. Máig se tért magához. Beteg voltam, nyomorogtam. Szolgálatba se
állhattam. Hát mit keressen még rajtam?
– Aztán nem látta azóta?
– Egyszer, mikor a fiam két hónapos volt, a promenádéra vittem az
uraságom gyermekét, mert hát jó tejem volt, beálltam dajkának. Egy másik
fehérszemélylyel volt. Mikor meglátott, el akart inalni, de
rákiáltottam: álljon meg egy szóra, valami mondani valóm van még.
Hetykén, mintha nem félne tőlem, elémbe állt és kérdezte: hát mi? – Ez
ni, szóltam, és az arczába köptem.
– Szent isten, nem aprította össze a kardjával?
– Letörülte az arczát és röhögve odébb állott. Hej, ha legalább
összekaszabolt volna! De ennyi se voltam már neki. Verje meg az isten.
– És a gyereke?
– Elpusztult, mint minden gyermek, akinek nincs igaz apja, igaz anyja.
– Aztán nem boldogtalan, Kata?
A kövér cseléd nevetett.
– Nem én, lelkem nagysága, megáldott az isten jó egészséggel s ahol
egészség van, ott megvan minden. A nagyságos asszony is hálistennek
nagyon egészséges.
– Mit akar ezzel mondani?
– Hát csak azt, ha rajta is megesnék… azaz mit is beszélek? A
nagyságának nincs dolga szegény ulánus bakákkal, a finom nagy urak nem
ejtik meg a szegény nőt a pénze kedvéért, van nekik maguknak is.
– Elég, Kata, – szólt elhalványodva Flóra – nagyon melegem van,
lefekszem.
– Főzök egy kis téát, – ajánlta jó lélekkel Kata, – hevülés ez,
nagysága, egészséges asszonyoknak szokott csak lenni. Egy kis forró téa
megteszi.
– Jól van, jól Kata, csak menjen!
Betámolygott a szobájába s leborult arczczal a divánra. Iszonyuan
szenvedett. Az ömlengő reménykedés egyszerre csak széjjelfoszlott a Kata
együgyü czélzására. Olyan világos, olyan rettenetesen világos volt
minden. Ez az ember rászorult az ő pénzére, mint a baka a cselédére s
amig rászorul, addig szereti, amikor már nem várhat tőle semmit,
otthagyja.
Lökd ki, lökd ki, mondogatta benne valami s a szive oly nehéz lett
haragba fuló fájdalmától, hogy a homloka égett s úgy érezte, a szeme
kidülled a nagy forróságtól.
Az ajtó halkan megnyikordult, egy czipő ropogását is hallotta. Mintha
villámos ütés érte volna, fölpattant. Hernyány György állt előtte,
kalappal a kezében, komoran, alázatosan megszegve a fejét. A szobában
nem égett lámpa. Az utczai fény épen csak két fekete árnyékot engedett
látni, egy magas, hatalmas női árnyékot energikusan fölemelt fejjel,
aztán nézi, nézi azt a másikat, aki mintha görnyedne a fejedelmi árnyék
közelsége miatt.
– Hernyány György, – szólt Flóra forró, reszkető hangon, – a lelkébe
akarnék látni.
– A lelkembe? – ismételte keserü hangon a férfi, s feje büszkén
fölegyenesedett. – Gyönyörködni akar a vonaglásában?
– Hernyány György, – ismételte forró hangon Flóra, – a lelkébe akarok
látni, hogy meg ne őrüljek. A szivemet ezer ördög tépi és nem tudom,
hogy mit higyjek. A gondolat fojtogatja az érzésemet, tudni akarom,
melyiknek van igaza, mi vagyok én magának és ön tulajdonképen micsodám
nekem!
Most már a férfi árnyéka teljesen kiegyenesedett, magasan parancsoló,
szinte ijesztő arányokat öltött. Egy lépéssel közelebb lépett az
asztalhoz s az öklével rátámaszkodott, úgy beszélt az asszonyhoz.
– Mit akar tőlem? Ámítottam én magát? Nem állok-e hűségesen adott
szavamnak? Nagyon hidegnek talál? Leszek melegebb. Ha parancsolja leszek
szerelmes is. De ha megunt volna, ha szabadulni akarna, akkor mondja meg
és boldog leszek. Mert nagyon olcsó ár egy élet ennyi megalázásért.
Mig e szavakat mondta, szinte érezte a lenyügöző hatást, amit Flórára
gyakorolt. Az asszonyárnyék összegörnyedt, végre leroskadt a székre.
– Mit tegyek? Mit higyjek? – rebegett tehetetlenül. Majd ismét
fölpattant. – Mondja meg, mit érez irányomban?
Hernyány egy pillanatig mintha küzködött volna magában. Nagyon vigyázott
mindenik szavára, óvatosan kémlelte a hatást, s lelke egész ébersége e
pillanatra fordult, mert érezte, hogy ez a döntő.
– Hogy mit érzek? – szólt rekedten, durván, – akarja tudni? Megmondom.
Egyetlen vágyat, egy őrületes, veszedelmes vágyat, mely ellen küzdök az
első naptól fogva, hogy a vad mámorból magamhoz tértem. Szeretném
megragadni és az arczába harapva, megfojtani a két kezemmel. Mert
gyülölöm, a meghalásig gyülölöm magát, mivel nem szabad megmondanom,
hogy szeretem.
– György, György! – sikoltott Flóra és térdre borulva a férfi előtt,
elkapta a kezét és csókolta. – Én uram és parancsolóm!
– Flóra, Flóra!
Hernyány magához ragadta az asszonyt és ajkát odanyomta az övéhez.
Fuldokló, hosszan tartó csókban forrtak össze s mig ez a csók tartott,
az asszony lelke teljesen felolvadt az édes, önfeledt boldogságban,
Hernyány pedig megelégelve ezt, gondolta:
– Szüret!
Boldogan suttogva ültek a divánon, magukról megfeledkezve, nem is
hallották, hogy az ajtó nyilt. Csak a Kata hangjára riadtak föl:
– Itt a tea, nagysága, – szólt, – vagy alszik?
A szoba teljes sötétben volt, Kata nem láthatta őket.
– Nem, Kata, – szólt kaczagva Flóra, – gyujtsa meg a lámpát és hozzon
még egy csészével.
– Csókolom a kezét, – szólt Kata meghökkenve, – nincs egyedül a
nagysága?
Mikor meggyujtotta a lámpát s észrevette Hernyányt asszonya mellett,
akinek a szeme csillogva szegződött a magában mosolygó fiatal emberre,
egy pillanatra rajtuk felejtette a szemét, majd vállát vonogatva,
tisztességtudóan ismételte köszönését:
– Csókolom a kezét, nagyságos ur. Mindjárt hozom a másik teát is. Pedig,
– tette hozzá, gyanakodva nézve a fiatal embert, – jobb lett volna a
nagyságának lefeküdni. Az ilyen hevülésre, amilyen volt neki, egyet
aludni kell.