Sokba kerül! Ezzel Hernyány György igazat mondott, anélkül, hogy érezte
volna. Ez az ember az naptól fogva boldog volt, mint a métely, mely
alkalmas talajba jutott, ahol fejlődhetik. Egy pillanatig sem érezte
magában élete, jómódja és szerelme szégyenletes voltát, csak ahogy
robogó fiakkeréről leszállt a jégpályán s jókedvü üdvözletet váltott
barátaival, úgy homályosan gondolta:
– Ha megtudnák, bizonyosan diszkvalifikálnának. De hát nem fogják
megtudni.
Hogy Szepesi Flórával viszonya van, különben nem titkolta, sőt nagy
henczegve hirdette is. Ez csak emelte poziczióját és hitelét is. Mert
akinek Szepesi Flórával viszonya van, annak, legalább amig a viszony
tart, vagyonosnak kell lennie. Hogy honnan lett Hernyány Györgynek
hirtelen vagyona, azt senki sem tudakolta. Minek is? Akár örökölt, akár
kártyán nyert, akár lopott: ez az ő privátdolga. A klubba ismét rendesen
eljárt és ha veszített, sohasem szorult a becsületbeli moratoriumra.
Ennyi elég.
Hogy Hernyány György e hatalmas demimonde kegyeiben erősen áll, az
nyilvánvaló volt. Szinházban, korzón sokat látták őket együtt s azt is
tudták, hogy Hernyány Györgynek külön kulcsa volt Szepesi Flóra második
előszobájához, melyen a bizalmas barátok szoktak érkezni. E bizalmas
barátok közt sürün emlegették Helley Antal grófot, a legnagyobb
idealistát, a legpuritánabb jellemet, aki évtizedeken át diadalmas
vezére volt az ellenzéknek, mignem egyszer megtudta, hogy egyhangu
megválasztása körülbelül tizezer forintjába kerül a pártkasszának.
Helleyt ez a tény, melyet hivei gondosan titkoltak előtte, teljesen
lesujtotta, mert amikor ő is csak korrupczió utján kaphat mandátumot,
ott az ő elvei mellett nem küzdhet. Letette a mandátumot és a
pártvezérséget s visszavonult főrendiházi székére, ahol függetlenül,
kevesebb hatással, de nagyobb erkölcsi sulylyal állhatott helyt
politikai puritanizmusa mellett.
Ennek a Helley Antal grófnak köszönhette – úgy mondják – Szepesi Flóra
vagyona alapját. Ő volt a gróf első és utolsó szerelme. Tudni vélik,
hogy feleségül is akarta venni s egyenesen a korona beavatkozására volt
szükség, hogy az ősi családi nevet ez a gyalázat nem érte. Helley
belenyugodott sorsába és úgy látszik, a későn ébredt szerelem hamar le
is higgult. Az őszbecsavarodó államférfiut immár csak a Flóra éles
gondolkodása és csapongó temperamentuma vonzotta s valami intim, tiszta
barátság fejlődött ki közöttük, melynek kölcsönösségében persze az
emberek hinni nem tudtak. Sőt a legtöbben a tisztaságában sem hittek.
Ezek a keringő hirek nem voltak merő pletyka, a valóságot karrikirozták
csak. Hogy Helley gróf nőül akarta venni Szepesi Flórát, arról
kettőjükön kívül nem tudhatott senki. A gróf jellemét azonban egybevetve
a külső tényekkel, – a pletykát helyes psichologiai érzése vitte a mese
portálására, hogy Helley grófot ad audiendum verbum a királyhoz
czitálták.
A valóság körülbelül ez:
Helley Antal ifjusága örömtelenül telt el tanulmányai és agg atyja
mellett, aki tiz esztendeig állt a sir szélén, mig végre beleszédült.
Rideg arisztokrata jellem volt az is, de fia e ridegségből éppen csak az
élet komoly és kérlelhetetlen felfogását, a kötelesség teljesítését, a
maga megtagadását minden körülmények között örökölte. A nyilvános
pályára lépett, nem becsvágyból, sem pedig hivatás érzetéből, hanem
kötelességből. Ötven évvel ezelőtt még katona lett volna belőle, száz
esztendővel ezelőtt pap és akkor is csak oly fényesen állotta volna meg
helyét, mint a mi világunkban a politika terén.
Amig a képviselőház izgató politikai légkörében mozgott s el volt telve
tiszta elveinek életrevalóságával, nem igen ért rá egyebekre, különösen
szerelemre gondolni. Nemcsak agglegénynek készült, hanem aszkétának is.
De aztán elérte a csalódás, a fölfedezés, hogy a szék, melyről ő a
korrupczió ellen dörgött, maga is korhad a korrupcziótól s hite, reménye
összeomlott, elveszítette bizalmát önmagában s a világban. S akkor állt
be nála az agglegények krizise, ez a sajátságos felpezsdülés, mikor
deresedő fejjel, fájdalmas mosolylyal az ajkunkon próbáljuk élvezni az
ifjuság örömeit.
Helley gróf világos fő volt, tudta, hová visz, miben végződik
rendszerint az ilyen krizis. Aki ilyenkor valami lelketlen szépség
kezébe jut, aki érti, mint kell az ötvenéves tapasztalatlansággal
visszaélni, az sülyed, sülyed az erkölcstelenség mocsarában s a szerelem
láza biztosabban teszi tönkre a testet, meg a lelket, mint az
alkoholizmus, mely ilyenkor már csak a romok eltakarítására van hivatva.
Ekkor került össze Szepesi Flórával. Jókedvü társaság középpontjának
találta, melynek mindenik tagjával a legbizalmasabban tegeződött. A
komoly grófot ez a könnyü hang, ez a szilaj jókedv lehangolta. A
szomoruságra nevelt, élvezéstől elszokott lélek ebben a neki idegen,
hangos hangulatban önmagában összezsugorodott s hiába volt minden
iparkodás, a nemes gróf nem tudta föllelni azt a könnyelmü érzést,
melyet e társaságban keresett.
Alig azonban, hogy Szepesi Flóra megtudta uj látogatója nevét, hirtelen
elkomolyodott s elébe lépve a deres haju férfinak, a legőszintébb
tisztelettel hajolt meg előtte.
– Gróf ur, ez a hely nem méltó önhöz. Ön az egyetlen férfi a föld
kerekségén, ki iránt tiszteletet érzek. Mentse meg ezt az érzést s ne
jőjjön többé ide.
A többi kaczagott és tapsolt. Különösen egy, dr. Bertalan Péter, a hires
nőorvos, egy utálatos, bibircsókos arczu vézna emberke, ritkás vörös
szakállal, teljesen kopasz, domboru homlokkal s arczán valami ördöngős,
csufondáros mosolylyal, vált ki a társaságból vérfagyasztó kaczagásával
s paródizáló gesztusaival:
– Ah, ah! kiáltotta tettetett szörnyüködéssel, Flórika fölcsapott
erénycsősznek.
Flóra lángoló arczczal, megvetően nézett rajta végig.
– A legnagyobb gazembernek is néhány lépést kell tennie, hogy téged
eltérjen. S nem a legtisztességesebb embernek kell lennie annak, akit
óvni érdemes, hogy veled kezet fogjon. Te, te, hiéna!
Majd rajta kapva magát, hogy izgatottsága elragadta, kaczagva fordult a
grófhoz:
– Ne akadjon fönn e tónuson, ezzel az urral a saját nyelvén kell
beszélni. Láthatja, mulat rajta.
Nemcsak ő, hanem a többi is. Helley Antal ámulva nézett körül. Ebben a
társaságban, úgy látta, csak ketten komolyak: Szepesi Flóra, a hirhedt
demimonde és ő, az erkölcsi puritán. S milyen emberek kaczagnak itt
körülötte egy érzésen, melynek forrása ugyan nem hitelt érdemlő, de
annál megbecsülendőbb, mivel váratlanul buzgott föl. Im, ez a rut
faun-arcz, aki röhögve állja egy demimondenak az utálatig éles
megvetését, ezt ő ismeri mint hazánk egyik legérdemesebb tudósát. Orvosi
lángész, aki meteorszerüen tünt fel s foglalt helyet az orvosi fakultás
büszkeségei között. Itt találta Alvinczy Gábort, a költőt, akit
rokonléleknek hitt, a tiszta idealizmus lágyszavu poétáját, aki finoman,
mint az illat, tudta az emberi lélek legmennyeibb érzését kifejezni s
úgy emlegette a szerelmet, mint az istenek csudabalzsamát, mely angyallá
váltja az embert. Itt egy kis teásasztal mellett ült, mosolyogva
szopogatva pezsgős poharát s a szemével ravaszul hunyorgott feléje és
Pallay Gedeon, a képviselőház mennydörgő Kátója felé, aki Helley
visszaléptével egymagában folytatta a politikai hitványság elleni
harczot. Itt ez az ember Szepesi Flóra háta megett állt s az általános
kaczagást arra használta föl, hogy kezét a nő vállára tegye, alattomos
kéjességgel, gyáván értetve hüvelykujját annak hófehér, husos nyakához.
Mint Ádám, mikor a Tower tornyáról Luczifer megmutatta neki a valódi
világot, minden élőnek sirba tántorodását, úgy állt ott Helley Antal
gróf csupa ismerősök között, akiket nem ismer meg. Lehetséges-e, hogy
ezek az emberek, kikről egykor a történelem is meg fog emlékezni, kik
mind a maguk utján a tiszta eszmét, az emberiség nagy czéljait
szolgálják, akik a fórumon úgy tesznek, mintha csak a nagy eszmék
hevítenék, melyeknek szószólói, tudjanak ugyanannak a napnak egy másik
órájában a becstelenség léhái lenni? Érezte, hogy ez emberek képviselik
a valódi embereket és fájt nagyon fájt neki, hogy ismét egy keserü
igazságot kell átlátnia; az emberek nem azonosak a világnak mutatott
mivoltukkal. Mit tartson most magáról, aki teljes életén keresztül
komolyan vette az eszmét, a tiszta czélt s hogy az ember élete kimerül
kitüzött czélja szolgálatában, mikor látja, hogy a legjobbak is a becses
munkájuk diján pezsgőznek s a legléhább mulatságban találják örömüket?
Első pillanatban magát szégyelte, mikor ide belépett, látván ezeket az
embereket, de aztán szégyelte az embereket, akik fönn sem akadtak azon,
hogy őt itt látják.
Szinte menedéket talált a lelke a Szepesi Flóra egyenes, öntudatos
léhaságában, mely olyannak adta magát, amilyen. Ez az asszony nem
kétéletü s a nagy mindenségben úgy érezte, ketten állanak csak,
kiemelkedve a sokaságból: ő, a tisztán puritán és ez a bukott nő,
őszinte ledérségében.
Azóta Helley Antal gyakran kereste föl Flórát, végül mindennapos lett
nála. Vonzotta őt ez az asszony, aki egy mélységes sebbel a lelkén tud
jóizüen nevetni, akiben a legszabadabb életmód mellet a legegészségesebb
erkölcsi érzet lakozott. Azt hitte, komolyan szerelmes is lett beléje. S
mint aki soha kalandokban nem járt, a legtiszteletteljesebben udvarolt
Flórának, olyan formán, ahogy egy rangjabeli kisasszonynak udvarolt
volna.
Szepesi Flóra jól látta, mi történik a gróf lelkében s elértette az
udvarlását is. A bünös asszony boszuvágygyal elegy szenvedélyessége
visszariadt ez őszinte tisztaság láttára, mely most be akarja magát
mocskolni. Amellett jól esett neki e tisztelet, melyben a gróf
részesítette s fölkeltette a háláját.
Egy délután, mikor Helley nála ült a kis diván sarkában, Szepesi Flóra
megragadta a kezét s nyiltan, becsületesen a szemébe nézett.
– Gróf ur, – szólt, – hadd legyünk tisztában egymással. Ha megvetném
magát, mint a többieket, önnek csak egy szavába kerülne, hogy a karjaiba
siessek. De önt tisztelem, többet mondok, szeretem. Első pillanattól
fogva, hogy láttam, egész valóm ön felé sietett. Úgy éreztem, ha a sors
kedvezése önt hozza utamba azon a végzetes estén s ön könyörül meg
rajtam, meg lettem volna mentve a becsületnek. Ezért az érzésért, ezért
a volnáért hálás vagyok önnek. S nem fogok visszaélni soha az ön
elhagyatottságával, az ön gyöngeségével s ha szerelmet vallana,
megszökném ebből az országból. Nem ön miatt, hanem magam miatt. Fájna
látnom önt, amint a többiek közé szédül, megcsókolva egy olyan nőt,
amilyen én vagyok. Hanem fogadjon el tőlem egy tanácsot: házasodjék meg.
Menjen tisztességes nők társaságába s válaszszon magának önhöz méltó
hites feleséget. Önnek nem való a léha szeretkezés, nincs tehetsége
hozzá, nincs gyarlósága hozzá. Engem pedig hagyjon el. Ugy gondolok
önre, mint a tisztaságnak a képmására, melynek érintésére nem vagyok
méltó.
A gróf szó nélkül, figyelmesen hallgatta végig, aztán elmosolyodott,
olyan különös búsan, hogy Flóra szive összefacsarodott.
– Köszönöm, gyermekem, a tanácsát, s ami önt illeti, követni fogom. De
hogy megházasodjam, arról kár beszélni. Nem vagyok én e világba való, s
így nem ékelhetem magamat beléje. Igaza van, a léhaságra nincs
tehetségem, mivel nem vagyok léha. Köszönöm azt is, hogy nem él vissza
gyöngeségemmel, mely – megvallom – már nagyon is uralkodik rajtam. De ez
már így van. Szerelmes vagyok önbe. Tán nem is önbe, hanem az egész
voltába. Az emberek, a lányok és asszonyok is mind felemások. Nem bizom
bennük. Ha látom őket, csak az egyik valójukat látom. Milyen a másik?
Nem tudom. Önt látom, egészen látom, s ez vonz önhöz. S tudja, mire
volna kedvem? Hogy beálljak a többiek sorába s kedvesemmé tegyem, erre
éppen csak az első pillanatban gondoltam. De aztán mind jobban erőt vett
rajtam a tudat, hogy ön ehhez sokkal jobb, s hogy nekem több kell.
Őszintén szólva, nekem kedvem volna önt feleségül venni.
Szepesi Flóra egy darabig mereven nézett Helleyre, aztán térdre hullott
előtte és megcsókolta a kezét. A gróf keze lágyan simította haját, s mig
gyengéden fölemelte, homlokára lehelte az első és utolsó csókot, amit
váltottak.
– Inkább ebben a pillanatban kést ütök a szivembe, semhogy erre
vetemedjem.
– Tudom, tudom, – szólt szelid mosolyával a gróf – nem is azért mondom,
hogy a feleségem legyen, hanem azért mondottam meg, mivel tudom, hogy ön
erősebb a hivságos csábításnál. Nem vehetem feleségül családom miatt,
noha minden büne mellett van olyan becsületes, mint akármelyik asszony.
– Nem, – szólt Flóra büszkén felegyenesedve, – ez az önérzetem tart
engem fönn: különb asszony a becsületes asszonyoknál! Irigyen, mint a
kutya, csatangolok a tisztességes társaság kerítésén kívül s cserélnék
az utolsó tót napszámosnéval, de csak ami a tisztesség elismerését
illeti, nem pedig a becsületet. Én, gróf ur, irigylem és megvetem azokat
az asszonyokat, akik sohasem állották ki a tisztesség próbakövét, akik
szeretetlenül adják el magukat egy akárkinek, noha nem éhesek az
éhenhalásig, mint én voltam. Én, uram, sohasem mentem volna férjhez, ha
nem találok valakit, akit szivemmel imádok. És hihetetlennek tarthatja
bár, de nekem elhiheti: én, aki akárkinek a karjába dőltem, aki
megfizetett, egyetlen mentséget ismerek: a mindenható szerelmet. S
tapasztalván a férfiak hitványságát, egyre kisért bennem az álom, hogy
virrad az én szivemben is, talán ráakadok a legjobbra, vagy a
leghitványabbra az emberek között s akkor legyen nekem isten irgalmas.
Boldog volnék s nem élném tul a boldogságot. Mert mit reméljek én attól,
akit szeretek?
Helley gróf félig csodáló, félig szánó pillantással nézett rá. A
szivében mintha egyre fakadnának a rózsák, hogy nyomban elhervadjanak.
– Mit tünődik? – kérdezte halkan Flóra.
– Elgondolkodtam a magam félszeg kis tragédiáján – felelt melancholikus
mosolylyal. – A fejem megderesedett s most uj világba kell tekintenem.
Mégis csak boldog ön, gyermekem, hogy remélni tudja azt, amiről nekem
ebben a pillanatban le kell mondanom. Ellenfeleim jól mondják: don
Quixote vagyok, aki eszmékért küzd, holott az élet valódi tartalmát egy
érzelem adja meg.
Flóra kaczagott.
– Ne beszéljünk többet erről, – szólt jókedvüen, – ne sirassa magát,
nincs mit siratnia. Amilyen bölcs, mégis csak taníthatom valamire.
Megtanítom nevetni. Ezt a fájdalmas mosolyt az ajkán ellenségemnek
tekintem s minden erőmből iparkodom megsemmisíteni. Önnek nevetésre van
szüksége. Ha fáradt, ha csüggedt, jőjjön hozzám, meg fogom nevettetni.
– Elfogadom, – szólt a gróf mosolyogva, de nem ingyen. Én is ajánlok
önnek valamit. A feleségem nem akar lenni, legyen a barátnőm. Vagy nem,
hadd beszéljek nyiltan: legyen a maitresse-em. Tekintse úgy, mintha egy
vén bolond ajánlaná önnek fel a vagyona egy részét, azzal a
különbséggel, hogy teljes szabadságot enged önnek s csak azt kivánja,
hogy néha egy félórácskát kaczagtassa. Ezzel ön engem boldoggá tenne,
mert nem állanék többé egy sorban – másokkal.
Flóra határozatlanul sütötte le a szemét.
– Eleve kijelentem, hogy a fölajánlott vagyonnak nem tulajdonítok
fontosságot, folytatta a gróf, ha elfogadja ajánlatomat, tudni fogom,
hogy nem a pénz kedveért fogadta el. De nekem több örömöm telnék önben,
ha függetlennek látnám, aztán jobb kedve is lesz, ha senki meg nem
rontja. Nos, mondja, hogy elfogadta.
– S ha jön idő, mikor visszakérném a szabadságomat?
– Ez az idő sohasem jöhet, mivel nem vesztette el a szabadságát.
Teljesen ura magának. S ha jön az az igazi érzelem, melyet vár, a
vigasza leszek, ha balul üt ki; együtt örülök pedig önnel, ha jóra
vezet.
– Elfogadom, – szólt Flóra – s adjon isten nekem erőt, hogy úgy legyen
minden, amint e peczben áhítom.
– Amen, mondotta Helley és megragadta Flóra kezét. Hosszan az arczába
nézett, s mig ajkára ismét rászállt tünődő, mélabús mosolya, hozzátette:
– Azért mégis csak úgy érzem, mintha ennek a tisztességes szövetségnek
volna valami keserü mellékize. Hiába, csak boldogok azok, akik a
tisztesség nevében élnek és a szerelem nevében élveznek.
*
Ebből a paktumból állt a Helley gróf regénye. Hűségesen megtartották
mind a ketten. Akkor is, mikor Flóra azt a másik paktumot kötötte –
Hernyány Györgygyel.