I.

Hernyány György csikorgó deczemberi hidegben, este hét órakor sétál az

úri-utczában, egy eleven, didergő saison-anakronizmus. Elegáns, rövid

világossárga felöltő feszül erős termetén, melyet tüntetőleg nyitva

hord, nehogy ráfogják, hogy fázik és nincs téli kabátja. Gyönyörü

világos nyakkendője kifehérlik a szélesre kivágott fekete kabát alól,

mely akkori divat szerint tenyérnyire kilátszik a rövid felöltő alól,

fényes, vékonyka lakczipője alatt frissen ropog a frissen hullott hó.

Czilinderje hanyagul a feje bubjára vágva, monoklis szemével szemtelenül

kacsint a hazafelé siető masamód-lányok kalapja alá.

Aki Hernyány Györgyöt így látja végig ődöngeni az úri-utczán, azt hinné,

hogy a Hernyányok harminczezer holdnyi erdejéből még nem vágtak ki fát.

Pedig annak a harminczezer holdnak a javarészét már György apja

vesztette el kártyán, a fiára csak annyi maradt, hogy legyen jogczime

adósságokat csinálni és semmit se dolgozni.

A Hernyányok családjában sejtették, hogy valamikor ebek harminczadjára

kerülnek, de ez a sejtelem éppen csak egy mottót szült: amikor a Vágon

leuszik a Hernyányak utolsó tutaja, az utolsó Hernyány akkor lövi magát

főbe.

Nos, az utolsó tutaj már tavaly uszott le a Vágon és Hernyány György

most sétál az úri-utczán. A családi mottóra nem gondol, semmire sem

gondol. Teljes bambaságba merült. A nyomor üldöző mániája tölti el lázba

eső lelkületét: azt hiszi, mindenki kutatja rajta, hány nap óta nem

ebédelt s hogy hitelez-e neki még a kávéházi pinczér piccolókat, miket

ebéd helyett költött el. A végső nyomor az ősi nemesi gőgöt keltette föl

benne, kifeszíti a mellét, keményen összeszorítja fogait, hogy ne

vaczogjanak és nem tér ki senkinek. Azért, hogy neki nincs egy

krajczárja s hogy a pinczér ma délben már görbén nézett rá, mivel még

borravalót sem tudott adni, ő nemes ember, aki inkább éhen hal, semhogy

egy pugrisnak kitérjen az utjából.

Az úri-utczában sorra csukják a boltokat, ritkul az emberáradat.

Hernyány György megvetőleg nézi a boltos-embereket: nyomorult férgek

vacsorálni mennek. Vacsoráljatok: Hernyány György éhen hal!

Különös gyönyörüséget keltett benne ez a gondolat. Különálló, magában

való egyéniségnek érezte magát, az egész világot két részre osztotta:

vacsorálókra és éhenhalókra. A másik részt ő képviseli. Micsoda dicsőség

ez! Végigmenni büszkén az utczán, szilárd léptekkel, összeszorított

fogakkal, aztán szó nélkül elhullni és jajszó nélkül meghalni. A

jóllakottak körüle csoportosulnak és megbámulják…

De nem, nyomorult pugrisok mesélnék egymásnak: ni, Hernyány György

éhenhalt. Elhullott az utczán, mint kutya és eltakarítják közköltségen,

mint kutyát. Nem, nem, inkább neki megy a Dunának, elvész a habok között

nyom nélkül, ne tudja meg senki, mi lett Hernyány Györgyből.

A kigyó-tér sarkán megszédült, hogy kénytelen volt a sarokháznak

támaszkodni. Hideg veriték lepte el az arczát, viziók az agyát. Az éhség

megrészegítette. Enni, enni! Reszketett minden ízében és fölzaklatott

agyával egy terített asztalt képzelt maga elé, melyen ő dühösen pusztít

az ételek között, eszik és sült-darabokat hajigál a földre, a tükörre.

Enni, enni! a szája gépiesen mozgott, rágott és csámcsogott s beleit

szakgatta az éhség. Térdei megroskadtak, a háta megcsuszamlott a falon.

– Éhen halok, gondolta homályosodó agygyal… mint a kutya…

Néhány elkésett virágárusleány ment arra és csodálkozva nézegette a

hordár módjára falnak támaszkodó gavallért. Hunyorodó szemével

észrevette ezt s kétségbeesett erőlködéssel összeszedte magát. Ne

lássák. Ismét kiegyenesedett s kissé ingó léptekkel, de emelt fővel,

monokliját is reszkető szemére tolva, ment a hatvani-utczába. Azt hitte,

ismét tisztán lát. Ma éjszaka még meghal, de előbb vacsorál. Vigan,

gavallérosan megy a halálba, ahogy Hernyányhoz illik. Bemegy valamely

előkelő vendéglőbe, itt megvacsorál urimódra, osztrigán kezdi, pezsgőn

végzi és aztán megy, megy egyenesen a Dunának.

Igen, de nem egyedül megy vacsorálni, hanem társaságban. Hadd legyen a

mulatság teljes. Az utczán masamód-lányok, egy-egy elkésett

polgárasszony is siet tova, összeköti az utolsó vacsorát egy utolsó

szerelmi kalanddal. Ez ötlet egészen fölvillanyozta. Az éhség mardosó

érzete megszünt s lelkét eltöltötte szebb napok hepcziája. Megállt az

utczasarkon s várta a jövőket. A lompos kabátu masamód-lányok derogáltak

neki, kicsinylően fintorgatta az arczát. Valami különös, valami érdekes

kalandra vágyott, mely megérdemelje, hogy az utolsó legyen.

Megvan, ez az! Egy fejedelmi alaku nő haladt el mellette, rá sem nézve.

Mikor Hernyány György utána nézett, megcsapta őt a finom parfum illata,

mely a hölgy ruhájából áradt. Ez az! Az illat egészen elbódította már

bóduló agyát s teljesen elfelejtette állapotát. A régi vakmerőséggel

indult a hölgy után, aki hiába gyorsította meg a járását, Hernyány

György csökönyösen az oldala mellett maradt. Majd féllépésnyire elébe

kerülve szemtelenül feléje hajolt s megszólította:

– Hol lakik?

A hölgy rá se nézett, csak a fogai közül sziszegte:

– Szemtelen!

Hernyány Györgyöt ez nem riasztotta vissza. Belekapaszkodott a hölgy

karjába:

– Jőjjön velem vacsorálni.

Erre a hölgy megállott, kitépte karját a Hernyányéból s merően ránézve

szólt:

– Ha rögtön nem takarodik, akkor…

Nem folytatta. A gázlámpa fénye ráhullott Hernyány György halotti

arczára s mikor a hölgy erre az arczra nézett, megragadta a fiatal ember

karját:

– Hiszen ön éhes!

Erre a szóra eloszlott a gavallér hepcziája. A monokli kiesett a

szeméből s feje lecsuklott:

– Éhes vagyok, éhes vagyok, – dadogta, – enni akarok, enni!

A hölgy egészen kikelt magából:

– Az istenért, miért nem szólt! Jőjjön, jőjjön!

Ezzel megragadta Hernyány karját és vitte magával. Aki látta, valóban

szerelmes párnak nézhette őket, még pedig, ahol az asszony szerelmesebb

a férfinál. Hernyány György akarat nélkül követte az asszonyt, szinte

aludt az uton. A legközelebbi vendéglőbe tértek be, egy külön szobába,

ahol a hölgy cognacot rendelt és gazdag vacsorát. A cognacra Hernyány

valamiképen magához tért, de szó nélkül, alázatos elfogultsággal ült a

székén s nem mert az asszonyra nézni. Ez pedig rajta felejtette

tekintetét a fiatal ember sárgára vált arczán. Nagyobb ellentétet

kettőjüknél képzelni sem lehet. A hölgy egészséges, izmos szépsége

virult és illatozott, vonásai finomak, de csupa energia s szőke tömött

haja határozottan, akaratosan simult a halántékára.

Ahogy végig nézett a még mindig reszkető, magába roskadt férfin, megvető

mosoly játszott a szája körül.

– Milyen nyomorult jelenség s ez akart engem meghódítani!

Majd komolyan, hosszasan nézett reá s megcsóválta a fejét:

– Milyen férfi! Éhen hal és szerelmi kalandra gondol!

Mikor fölszolgálták a vacsorát, a hölgy egy háziasszony

szeretetreméltóságával biztatta vendégét, hogy egyék. Teletöltötte a

poharát gyöngyöző sárga borral és mosolyogva koczczintott vele. Hernyány

György a koldus alázatosságával és félszeg elfogultságával evett. Kése,

villája reszketve csördült a tányérhoz s alig tudta a falatot a szájához

vinni. A szép asszony pedig, hogy felbátorítsa, kezdett neki intim

hangon beszélni:

– Ismerem jól az éhség fiziognómiáját, – szólt, – tanulmányoztam a magam

arczán. A nyomor minden iszonyatossága hagyta rajta a nyomát, nem csoda,

hogy megismertem az ön arczán is. Ön ugy-e bár öngyilkos akart lenni?

– Öngyilkos, – dadogta Hernyány György, – most is az akarok lenni.

A hölgy sóhajtott.

– Az, az, a férfi, ha éhes, lop, vagy golyót röpít az agyába, a nő – azt

megváltják lelketlen jótevők.

Majd hosszan ránézve a férfi arczára, aki szemét, nyomorult helyzete

érzetében, lesütötte, hirtelen kérdezte:

– Mihez fog most?

Hernyány György csüggedten vállat vont s nem tudott felelni.

– Főbe fogja magát lőni, – folytatta az asszony, – s tudja-e mit érzek e

gondolatra ön iránt? Irigységet. Sárga irigységet! Hej, ha nekem is csak

az az utam lett volna! Istenem, milyen boldogok is a férfiak, hogy

főbelőhetik magukat.

Izgatottan fölhajtott egy pohár pezsgőt s kaczagva tette kezét Hernyány

vállára.

– Bocsásson meg, vannak ilyen bolondos ötleteim, amikor jókedvü vagyok.

S most nagyon jókedvü vagyok, önnek köszönhetem. S tudja, mi jutott

eszembe? Ha megfordítva állana a dolog s ön, a gazdag ember, talált

volna reám, az éhes leányra, milyen egészen máskép ülnénk most itt! Ön

akkor szerelmes volna belém s alkalmasint már be is bizonyította volna.

Hernyány György ekkor magához tért már. Egy pillanat alatt tisztában

volt a helyzettel. Az a sajátságos, erőteljes jellemtelenség volt meg

benne, hogy a pillanat követelményéhez illő magatartást tudott magára

parancsolni. Ugyanaz a képesség, melylyel a hamis kártyán kapott

gavallér megsértett becsületét emlegeti s pisztolya csöve elé állítja

leleplezőjét. Átérezte, hogy ebben a megalázó koldus-szerepben nem

szabad megmaradnia, nem szabad tűrnie, hogy ez az asszony játszék vele.

Egyetlen fogással fölébe kell kerekednie.

Fölkelt s hidegen meghajtván magát, reszkető, de önérzetes hangon szólt:

– Asszonyom, nem vagyok hálátlan, de ön tulbecsüli a szolgálatot, melyet

nekem tett s kissé kevésre az ellenszolgálatot, melyet rajtam megvesz.

Jusson eszébe, hogy gavallérral áll szemben s férfiúnak az asszonyi

jótett csak olyan becsületrabló, amilyen nőre nézve, ha szerelmét veszik

meg.

Ez hatott.

Az asszony meghökkent, egy pillanatig kereste a szavakat, aztán fölkelt

ő is és kezet nyujtott Hernyánynak.

– Bocsásson meg, átlátom, hogy helytelenül viselkedtem. Asszonytól ennyi

elég.

Hernyány még mindig hüvös nyugalommal hajtotta meg magát s állva maradt.

– Üljön le uram s ajándékozzon meg továbbra is társaságával. Teljes

elégtételt adok, ha megmagyarázom önnek lelki állapotomat, meg azt, hogy

voltaképpen ki vagyok. Hadd modjam önnek nyiltan, hogy mikor itt láttam

önt, éhesen, a halál szélén s táplálkozott abból, amivel én terítettem

asztalát, kaján káröröm izgatott fel. Mert én gyülölöm a férfiakat,

azokat a büszke, lelketlen teremtéseket, akiknek én csak a bestialitását

ismertem meg. Gyülölöm őket, mert a rabszolgájuk vagyok, mert becstelen

vagyok az ő lelketlenségük révén. Engem egy ember szedett föl az utczán,

úgy, mint én önt. Öt napja, hogy nem ettem, lázban voltam s akaratom

megtört. Addig védekeztem a bűn ellen, de mig ezelőtt ellent tudtam

állni a csillogó gyémántnak, most megtántorított egy szelet sonka.

Valami szegény ördög, egy orvosnövendék szedett föl. A lakására vitt és

sonkával etetett. S a nyomorult rögtön megvette rajtam jutalmát, rajtam,

a lázbetegen, aki azt se tudtam, mi történik már velem. Öt nem

bestialitás ez? S másnap ismét az utczán voltam s kérdeztem magamtól:

hát érdemes bevárni, míg ismét az éhenhaláshoz közel leszek? Hiszen

nekem már nincs veszteni valóm. A becsületemet megvették rajtam husz

krajczáron!

Megint megtöltötte a poharat s fölhajtotta. Szép arcza lángolt, a szeme

szikrázott.

– S most nézzen végig rajtam. Tetőtől-talpig nagyvilági nőt lát maga

előtt. Ez a gyürü itt az ujjamon, megér ezer forintot, ez a broche

ötezret. Van palotám, van fogatom. Ünnepelnek. S mind ebben a

gazdagságban nincs egy rongy sem, amit nem a becsületemmel fizettem

volna meg. Nyolcz évvel ezelőtt az utcza sarkáról integettem volna

önnek, hogy kövessen. Voltam a szeretője részeges mesterlegényeknek, s

maitresse-e voltam köszvényes nyugalmazott táblabiráknak s a maitrese-je

voltam minisztereknek is. Az életem olyan, mint a herczegnőé és soha sem

sajnáltam, hogy így történt. Jókedvü vagyok a szivem mélyéből. Csak

amikor iszom, amikor iszom, – szólt tompa hangon, a homlokát kezei közé

szorítva – akkor érzem, mintha valami fekete felhő szállna az agyamba s

a kezemmel kellene megfojtanom azt a nyomorultat, akinek életemet,

gazdagságomat köszönhetem. S szeretném tönkretenni mind a férfiakat,

akik szerelemmel közelednek hozzám. És – itt rekedten kaczagott – tönkre

is teszem, ahhoz a gazdagsághoz nemcsak a becsületem, hanem öngyilkos

kézzel ontott vér is tapad!

Nem tudom, a nő látta-e Hernyány György arcza kifejezését, de ha látja,

bizonyosan félremagyarázza. Tán egy sejtetlen tragédia lesujtó érzetének

nézte volna azt a félig rémült, félig csodáló kifejezést, ami a gavallér

arczán visszatükröződött. Pedig e kifejezés mást jelentett. Hernyány

György úgy érezte, mintha valami ütés érte volna a szivét, aztán nem

volt semmi érzete, sem gondolata. Nézte azt a hatalmas, lángoló

szépséget, amint magából kikelve, egy Semiramis kegyetlenségével vért

emleget. Milyen asszony! Milyen temperamentum!

Aztán a másik gondolat:

– Csak volna pénzem!

Majd a harmadik:

– Hátha nem is kell?

S ennél maradt.

Fölkelt és tiszteletteljesen meghajtotta magát.

– Asszonyom, ön le akarta magát alacsonyítani előttem, hogy közelebb

legyen hozzám. Akaratában is, rólam való itéletében is csalódott. Amikor

nem ismertem önt, úgy szólítottam meg, mint az aszfaltbetyár a festett

száju hölgyeket, most, hogy megismertetett magával, nem merek másképp

szólani önhöz, mint a legnagyobb tisztelet hangján. Ön megmentett egy

életet, melynek rám nézve semmi értéke nincs. Az öné, tehet vele, amit

akar. Ha megtartja, rabszolgája leszek, ha nem, holnap történik meg az,

ami ma történt volna.

A nő bizonytalan szemmel nézett rá, mintha nem értette volna, mintha még

valamit várt volna. A pezsgő mámora, nagy felindultsága sajátságos lázba

ejtette. Tétovázva, hirtelenül kérdezte:

– És egyebet nem mondhat? Egyebet nem szeretne mondani? Még egy csókot

sem kér tőlem?

Gőgös, némiképpen megvető mosoly kelt Hernyány ajkán.

– Ha pénzem volna, vagy a szivét birnám, a lábai előtt hevernék, de csak

koldusa vagyok, aki nem fogad el ajándékot. Nekem az élet nem kell,

kell-e önnek?

A nő mámoros agyában mintha egy ötlet fogamzott volna meg. Felpattant

ültéből s megragadta a férfi vállát.

– Elfogadom, az enyém. Mától fogva én rendelkezem önnel. S im hallja

első parancsomat: csókoljon meg!

Hernyány ezt nem mondatta magának kétszer. Karjaiba kapta a gyönyörü nőt

és éhes, forró csókot nyomott vonagló ajkára. Az szenvedélyesen

viszonozta a csókot, majd felkapván ujra poharát koczczintott

Hernyányval.

– Megboszulom magamat, szólt diadalmasan, jótevőmön. Engem egy férfi

szedett föl az utczán s megvett egy vacsora árán. Vissza akarom adni a

kölcsönt és a jótettet. Kvittek vagyunk!

*

Hernyány György másnap délben drága bundában, vastag szivarral a

szájában, állított be a rendes kávéházába, ahol tegnap még borravalót

sem tudott adni. Összegazemberezte a pinczért, aki neki piccolókat

hitelezett s henczegő, hányaveti hangon, csakúgy foghegyről beszélt

barátjaival. Szidta az időt, hogy olyan langyosra fordult s

veszélyezteti a jégpályát, unottan nézegette az ujságot, hogy mit adnak

az orfeumban. Olyan volt mint ezelőtt két hónappal, mikor egyetlen estén

verte el az utolsó uzsorakölcsönt. Barátjai kérdésére, hogy honnan e

hirtelen gazdagság, unottan válaszolt:

– Uri embernek mindig van módja az uri élethez.

Majd egyszerre, minden apropos nélkül, megjegyezte:

– Gyerekek pompás szeretőt csiptem magamnak. Sokba kerül ugyan, de

megéri. Valódi Vénusz.