Most már én is kezdtem a csodatevő vizekben hinni.
Engem csak egyszer öntöttek nyakon egy ilyen zuhanynyal, s ime, milyen
szépen kigyógyultam tőle.
Eddig nem tudtam a lábamnak egyéb hasznát venni, mint tilos útakon járni
vele. Nagyon rossz volt a lábam: mindig görbe útakra vitt. Folyvást
botlottam vele. Nagyokat estem. És ime, most milyen szépen járok az
egyenes úton! Ezt mind az a gyógyerős zuhany idézte elő.
Milyen nagy boldogság az embernek megpihenni – a vétkezésből.
Nem kell többé azon törnöm a fejemet, hogy mit hazudjam?
Nem kell azt a fehér napernyőt mindig magammal hordanom.
A hivatalnokaim nem győzik lemásolni a sok firkát, amit egész nap
halomra szaporítok. Még ilyen munkaszezón nem volt.
Amellett az étvágyam is megjött. Milyen jó az a házi koszt! Most még a
pénteki ebédeket is otthon költöm el. A kedvemért extra rántott csirke
jön az asztalra. De a hal is nagyon jó, úgy ahogy itthon csinálják.
Fogas ajókával: ez a feleségem reczeptje után készül. Csak hiába, olyan
konyhája, mint a feleségemnek, nincs senkinek a világon.
– Elmegyünk az idén, galambom, Sorrentoba; csak a dolgaimat befejezzem.
Az őszt, meg a tél elejét Olaszországban töltjük. – Ezt mondtam a
feleségemnek s egészen boldoggá tettem vele.
Violáról semmi hírt sem hallottam: nem is vártam. Nem voltam rá
kiváncsi. Annyi büszkeséget tartottam meg magamnak, hogy mint a
leskártolt kártya, ne törődjem a játék folyamával. Engem el nem ütnek.
Egy levelet még kell kapnom Violától: azt, a melyben tudtul adja, hogy a
mai napon egybekelt Entenfusz csácsári királyi hadnagy úrral. Ezt
megkivánja az etikett.
Mintegy két hét múlhatott el így szép csöndesen lemorzsolgatva, amidőn
egy délelőtt, a hivatalomba kullogva, a házam mögött valami mazurka
lépésben siető lábkopogás tesz figyelmessé. Hátranézek, hát a kis sánta
hordár igyekezik utólérni, egyre piszszegetve. Nekem szól ez a titkolózó
sziszegés? A sánta hordár kétfelé nézett óvakodva s azzal a sipkája
belsejéből egy levelet vett elő s azt titkolózva a kezembe nyomta.
A zsebembe nyúltam, «várjon a dijáért!» De az én sántám úgy elsietett
erre, hogy utól nem értem. Hátrafelé még jobban tudott futni. Talán a
«pitts-pátts» jutott az eszébe.
A levél czímzéséről ráismertem az irójára.
Violától jön.
Ezért ugyan kár volt ez a titkolózó kézbesítés; a postával is lehetett
volna küldeni. Nem voltam a tartalmára kiváncsi. Értesítés a végbement
esküvőről. Felöltőm zsebébe dugtam a levelet. Rendes ember külömben sem
szokott utczán jártában levelet olvasni.
Ott is felejtettem aztán a levelet.
Csak amidőn a hivatalból, a póstát aláírva, hazatértem, gondoltam rá,
hogy elővegyem a Viola levelét s elolvassam a banális tartalmát.
Hát biz az a tartalom nem volt banális.