Hát bizony eszembe jutott, hogy feleségem is van.
Mikor kidobtak a hajóból, mint fölösleges terhet, akkor gondoltam rá,
hogy van valahol az oczeánon egy csöndes kis zöld sziget, a mit úgy
hinak, hogy «itthon».
Két délutánt már otthon töltöttem, este sem mentem föl a klubba.
Találtam elég dolgot odahaza. A regénycsinálás mellett nagy volt a
hátralék a hivatalos ügyekben. Annál buzgóbban igyekeztem a mulasztást
helyrehozni. A kalandozás nem jogtanácsosnak való.
Otthon vacsoráltam s aztán ott maradtam még egy óráig a feleségem
szobájában; ott eldiskurálgattunk kettecskén. Volt théma a közéletben
elég. Tisza Kálmán miniszterelnökké lett. Ezzel a hírrel egy egész estén
elhárítottam a fejem fölött lógó zivatart.
Mert, hogy ott lógott, azt, mint tapasztalt meteorolog, előre sejtettem.
Pálma oltárszőnyeget hímzett.
Aztán panaszkodott, hogy fájnak a szemei.
– Minek hímezel lámpavilágnál?
– El kell vele készülnöm október 16-ára.
Az volt a házasságunk évfordulója.
Aztán fölkelt, azt mondta, hogy aludni megy; jó éjszakát kivánt; neki
korán kell fölkelni.
Tudtam, hogy mindennap öt órakor fölkel s még lámpavilágnál elmegy,
akármilyen rossz idő van, a templomba, hajnali misére.
Szóba hoztam a dolgot.
– Te nagyon is szigoruan veszed az ájtatosságot.
– Hát uram, bizonyos korban egyedüli menedékünk a vallás. Az áhitatosság
megnyugtatja a lelket.
– Hiszen én is nagyra becsülöm az áhitatosságot s egész tisztelettel
gondolok a te hithűségedre.
– Szükségem van rá. Gyermekkorom óta a hitben nőttem föl. A szent képek,
szobrok az én ismerőseim, akik előtt kitárhatom a lelkemet:
meghallgatják. A liturgiának minden szava, az ének minden hangja átjár a
szivemen, hazajön velem, visszhangzik az agyamban. A keresztre feszített
Jézus, a szűz anya, tőröktől átszúrt szivével itt van előttem, a
szobámban; éjjel-nappal velük beszélek. Ez az én üdvöm itt a földön.
Hiszen tudtam én azt jól. A feleségem épen olyan buzgó katholikus, mint
amilyen skeptikus protestáns vagyok én.
Ekkor hirtelen szembe fordúlt velem az asszony s egészen átváltozott
arczkifejezéssel, fölemelt hangon szólt hozzám, kezével megragadva
vállamon az öltönyt:
– És én, uram, kész vagyok lemondani az én idvezítő hitemről, elfutni a
templomom küszöbéről, megtagadni a szenteimet, eltávolítani a fekhelyem
fölül a feszületet és a Mária-szobrot, áttérni az unitárius vallásra: –
azért, hogy öntül elválhassak.
Meg voltam dermedve.
Ez nem az a Pálma volt, akit én ismerek: a szelid, jóságos, hidegvérű
hitvestárs; ez egy boszúálló, harczoló ellenség!
– Ön engem megcsal! – kiáltá, mutatóujjával eltolva magától. – Évek óta
megcsal és meggyaláz, következetesen, tervszerüen.
Én valamit akartam mondani.
– Ne szóljon ön. Ne alázza meg magát. Férfinak nem áll jól a hazugság.
Ön engem nem szeret, nem becsül. Ön más nőnek adta szerelmét és
becsülését.
– Ezt tagadom! (Ezt már egész bona fide mondhattam.)
Erre Pálma fölkaczagott.
– Ön azt hiszi, hogy az egész világ süket és vak, hogy ön bírja azt a
varázssüveget, ami az embert láthatatlanná teszi. Én nem kémkedtem ön
után soha. Járhatott, kelhetett a világban, utazhatott hivatalos
ügyekben, nem kisértem önt. De helyembe küldtek minden adatot. Nézzen
ebbe a szekrénykébe. Ez tele van tudósításokkal a világ minden
városából, hol járt ön? hol szállt meg? hol tartott pihenőt? hová
rándult ki? Mindenütt ott találkozott ön ezzel a leánynyal. Még az
álneveiket is tudatták velem, amik alatt a vendéglői lajstromba beirták
magukat. Grosz Sámuel, Bermini Salvator, Viardot Klemens! Nem az ön
álnevei voltak Bernben, Brüsszelben, Prágában? A leányé pedig Amelotti
Klára?
A világ forogni kezdett körülöttem, amint ezeket az adatokat magamra
olvasni hallottam. Hisz én a legrettenetesebb módon vagyok elárulva!
Engem egy detektivhálózat vesz körül. Hol a revolver? hadd lövöm magamat
főbe.
Pálma megszánt. Látta az arczomon a fölháborodásomat. Elnevette magát.
– Ne jőjj zavarba, kedvesem. (Tegezésre fogta a megszólítást.) Látod,
hogy mindent tudok. Évek óta értesülve vagyok minden titkos lépésedről.
Ugy-e, nem vetted észre az arczomon, a magamviseletén soha? Mindig
csöndesen tűrő voltam. Azt mondtam magamban, hogy hiszen megjósoltam én
azt előre. Én már asszonynak vén vagyok, te még férfinak fiatal. Én már
csak imádkozni tudok, te még élvezni tudsz. Nem csináltam neked házi
jeleneteket, a hogy száz asszony közül kilenczvenkilencz teszi. Nevettem
rajta, ha mások dühösködtek. De most már mi rajtunk kezdenek el nevetni.
Ezt nem tudom elviselni. Ez lehetetlen. Elviselheti az ember a
vagyonvesztést, nagy szerencsétlenségeket; de azt, hogy nevetségessé
legyen, arra nincs elég lélekerő. Bajból, nyomorból, gyalázatból ki
lehet épülni; de a nevetségessé lételből soha. Seprőzzenek meg inkább,
minthogy karikaturát csináljanak rólam. Ennek a helyzetnek véget kell
vetni. – Más módját nem tudom, mint hogy váljunk el, becsületesen,
törvényszabta szokás szerint, kölcsönös gyülöletet vallva, de nem érezve
(inkább, mint érezve és eltitkolva) s akkor aztán vedd el azt a leányt,
akit szeretsz, csinálj belőle becsületes asszonyt, légy neki becsületes
férje. Én nem féltek mást, csak a te becsületedet. Hogy azt megmentsem,
kidobom érte a hajóból a házi szenteimet.
Olyan puha lettem, mint az a gyurma, amivel a fogorvos mértéket vesz a
machoirhoz.
Megfogtam Pálmának a kezét s végig czirógattam.
– Kedves Pálmám. Te azt mondád, hogy ennek a helyzetnek véget kell
vetni. Én már véget vetettem. De más módon, mint te mondád. Én azt a
leányt már férjhez adtam: tegnapelőtt történt meg az eljegyzése.
Most már Pálmán volt a meglepetés sora. Nagy szemeket mereszte rám.
– Igaz ez?
– Úgy éljek.
– Ki a vőlegénye?
– Egy katonatiszt a rendes hadseregtől.
– A neve?
– Entenfusz hadnagy.
Pálma összecsapta a kezeit.
– Te ahoz adtad a Violát, akit mint csalót kidobtál a házadból?
– Akkor imprezárió volt; de most hadnagy, szép vagyon örököse, és derék,
jellemes ember. Vessünk fátyolt a multakra.
Pálma gyanakodóan rázta a fejét.
– Te! Ez az Entenfuszszal való házasság nekem gyanus dolog.
– Te azt hiszed úgy-e, hogy ez csak olyan takaróköpönyeg-féle férj akar
lenni, – aminőre vannak példák. No hát megnyugtatásodra mondhatom, hogy
a néhány nap múlva bekövetkezendő egybekelése után rögtön átteszik
Entenfusz hadnagyot az ezredével együtt Budapestről Dalmácziába s viszi
magával a feleségét. Egyébiránt akármi történik is: én többet Violának a
küszöbét át nem lépem, s vele többet nem találkozom. S erre
becsületszavamat adom.
Pálma a tenyerét a szájam elé nyomta.
– Nem! Nem! Nem! Ne mondd ki azt a szót! Ne fogadj semmit a
becsületedre! Az nekem drága! Hát ha nem tartod meg?
– Arra meg már az összes bűneimnek az utálatára esküszöm, hogy meg fogom
tartani.
Erre aztán szent lett a béke. Szegény jó Pálma odaborult a keblemre és
kisírta magát. Én olyan büszke voltam, mintha valami hódítást követtem
volna el.
Aztán ott maradtam késő éjjelig az ő szobájában s segítettem neki az
oltárszőnyeget hímezni. Nem jutott eszembe az eretnek voltom.
Hanem arra gondoltam, hogy ugyancsak ez időben Viola is együtt himez,
egy és ugyanazon rámán valamit a hadnagyával.
… No hát «birja békével».
(Ezt szokta mondani az én tarokkpartnerem, a főispán, mikor a játékvivő
a talonból a hármas királya mellé még a dámát is megkapja.)
«Habeat sibi.» Diákul így mondják.
Hát bizony, ha huszonöt esztendővel fiatalabb lettem volna, ez a
fordulat nem végződött volna ilyen polgáriasan. Viola szenvedélyem volt.
S a szivem szív maradt. Hanem hát az életkor még az indulatokat is
megváltoztatja. Az a szürke szakáll azt beszéli, hogy egy cserepár
hadnagy többet ér, mint akárminő jogtanácsos túl a hetedik klimakterikus
éven. Nem fogom festeni a szakállamat.