És aztán igen meglepő dolgok következtek benne.
… hogy az a hadnagygyal kötendő házasság tiszta-puszta komédia volt… a
hadnagynak soha eszébe sem volt Violát nőül kérni… nem is tartott ama
látogatása órákig, ahogy a háromszori visszatérésem alatt elhitették
velem; mert utánam rögtön eltávozott: egy udvariassági vizit volt az
egész, semmi más… az egész ember haszontalan baba, ha egyedül volna a
világon, akkor sem kellene neki.
… azért volt pedig ez a komédia eként szerezve Viola által, hogy engemet
«egy időre» alaposan magára haragítson.
… mivelhogy az egész világ irigykedik rá és kémkedik ellene.
… az volt a czélja, hogy engem magától elriaszszon, s hogy azután a
feleségemmel kibéküljek, a pletykázás, kémkedés megszűnjék.
… ez mind eléretett; a városi mende-monda új irányt kapott. A legújabb
karikatura az, hogy az Ariadne alól kiszaladt mándrucz hazafutott a
mándrucznéjához.
… Violának a szive azonban most is változatlanul az, ami volt, amiről
meggyőződhetem a legelső viszontlátásnál.
… ő tudja nagyon jól, hogy erre az alkalom igen meg van nehezítve. Az ő
szállását éjjel-nappal éber szemekkel őrzik, ablakokból, boltajtókból,
házmester fülkéjéből. Azt hiszi, hogy a cselédje, a hű Magda is meg van
vesztegetve. De még nagyobb kémkedésnek vagyok én áldozatul hozva. Az
egész világ egy nagy pókháló rám nézve. Akárhol ütődöm egy fonalszálába,
a szögletben ülő pókok értesülnek róla.
… azért ő ezt a furfangos tervet fundálta ki ellenőrizhetlen
találkozásunk számára.
… van Budapesten egy vendéglő, amit nagyon ritkán emlegetnek, a budai
rakóparton van, ablakai a Dunára néznek. Ezt az átellenes pesti paloták
ablakaiból nem lehet kémszemlélni. Ott fog ő ma délután három órakor
reám várni az első emeleti 7-ik számú szobában. Hogy pedig én teljesen
észrevétlenül jöhessek oda, ezt a fortélyt ajánlja. Ma lesz az árverése
az erzsébetfalvai pusztatelkeknek, melyeket házhelyeknek parczelláztak.
Én otthon azt mondom, hogy délután odamegyek árverezni. Az egész
délutánom szabad, mivelhogy épen ma tartja a jótékony nőegylet a
Margit-szigeten a népünnepélyt, melyen a feleségem valamennyi
hozzátartozó hölgyekkel együtt tevékeny részt fog venni.
… én tehát a kocsisomat a város határáról visszabocsátom, magam pedig,
ahelyett, hogy homokot vásárolni mennék, lekerülök gyalog a Dunához, ott
fölfogadok egy révészt, aki átszállít Budára. Ott azután nem lát meg
senki. Este aztán, a konczert idejére az ó-budai gőzössel szépen
fölrándulhatok a Margitszigetre. Ha kérdik, mit vettem? – azt mondom,
drága volt a homok, s inkább a jótékony bazárban vesztegetem el a
pénzemet.
… tárt karokkal vár – a «hajdani».
Erre a fordulatra csakugyan nem voltam készen.
Ez a levél egész lelkemet fölzavarta.
Rossz az ember, kedves barátom, nagyon rossz!
Nem jól mondjuk azt: «homo sum!» Adjuk alább! «Animal sum!» Nem az, hogy
«ember vagyok»; «állat vagyok».
A kutyát megverik azért, mert kilopta a húst a fazékból; a jövő órában
megint ki fogja lopni, ha nem látják.
«Canis sum!»
Hogy becsületszavamat adtam? Az igaz. De hiszen titokban marad! Ez a
fődolog. Minden kutyaság szabad, – ha titokban maradhat.
Eszembe jutott minden vérfölforraló, agyszédítő emléke a multnak.
Hát fölér-e egy órájával a gyönyörnek minden túlvilági üdvösség?
Blaszfémia!
Tudom, hogy blaszfémia; de nem merném szavazatra bocsátani a kérdést.
Most tudtam meg, hogy milyen közel van hozzánk a pokol. A hátunkon
hordjuk. Álmunkban rátalálunk s benne ébredünk föl. És aztán ott
maradunk.
Hogy elfelejtettem egyszerre a bölcs életnézeteimet, nem csak a
becsületszavamat, de még a megszégyenülésemet is. Két hétig úgy jártam a
világban, mint az a kutya, akit a szomszéd konyhájában leforráztak; most
egyszerre visszanyerte a kedélyem a ruganyosságát. Ejh hiszen te még
kapós vagy! Nézd, hogy bolondul utánad a világ szépe!
Nehéz küzdelem volt saját magammal; őszintén megvallom.
Nem mertem a tükörbe nézni; attul féltem, hogy az a másik magam
összegazemberez, vagy legalább is a szemem közé nevet: «hát nem
megmondtam már neked egyszer, hogy szürke a szakállad? Festeni fogod?
Aztán parádés napokon fölveszed a hadnagyi uniformisodat, s pályázol a
szekondlájtinántokkal? Fűzöd magadat, hogy karcsu légy? Parókát viselsz?
A szarvaid kilátszanak alóla! Vén szamár!
Az ebédnél csak ketten voltunk a feleségemmel. A mi hölgyeink már
délelőtt kimentek a Margitszigetre. Pálmának egy kis változása volt, (az
okát is megtudtam később).
Ha csak egy szóval mondja azt a feleségem, hogy gyöngélkedik, a feje
fáj; én bizonyára azt mondom neki: «no hát maradj itthon; az a
népünnepély végbemegy nálad nélkül is; aztán én is itthon maradok,
előveszszük a kártyát s elpikétezünk estig; akkor majd együtt átmegyünk
a szigetre, vagy itthon maradunk, ahogy neked jobban esik».
De hát Pálma erőltette a jó kedvet; nagyon mutatta, hogy a rokokó
ruháját milyen szörnyen szeretné bemutatni a társaságnak. Ebéd után egy
kissé majd ledül szunyókálni, három óra tájon aztán megy a gőzhajóhoz, s
ki a szigetre.
– Sajnálom, hogy nem kisérhetlek el; de ma van az erzsébetvárosi
parczelláknak az árverezése, oda kell mennem. (Volt pofám azt
elmondani.)
– No csak valami drágán ne hagyj rád veretni valamit.
– Eszemen járok. (Hol van az?)
Aztán megint azt mondta Pálma, hogy még sem fekszik le ebéd után; inkább
rögtön kikocsikázik a gőzhajóhoz; a friss lég a Dunán jót fog tenni a
fejének.
– Aztán majd kérlek küldd vissza a kocsit, hogy elvigyen
Erzsébetfalvára.
Azzal megcsókoltam. És ő nem viszonozta azt egy megérdemlett pofonnal, s
nem vágta a szemem közé ezt a szót: «te Judás!»
Utána néztem a hintónak az ablakból; Pálma a napernyőjével intett
üdvözletet.
Már most hol van az én napernyőm? Az a bizonyos. Az a fehér.
Két óra volt délután.
Még egy órát kell várnom.
Gyerekkorom óta még így nem környékezett félelem, mint e perczben.
Az inasom bejött jelenteni, hogy itt van Nachtigallné asszonyság,
valamit akar nekem mutatni.
Ejh, de jókor hozza ide a – fátum! Jöjjön be! Megveszem, akármit hozott.
A kis fürge zsidó asszony bependeredett az ajtómon, jónapot kivánt és
szokás szerint nyájasan mosolygott. Ezeknek a házalónőknek már oda van
fagyva a mosolygás az arczukhoz.
– Nos, Nachtigallné, hát mit hozott?
– Egészen önnek való dolgokat. Legelőször iz ezt.
Azzal kivett a kézi táskájából egy kis nyeles tükröt, elefántcsont
rámája volt; de egészen egyszerű. Azt mondta, ez a Cagliostro tükör.
– Hát mi különöset látok én ezen a tükrön?
– Nézzen csak bele.
– Magamat látom benne.
– Egy holt embert lát ön benne, akit maholnap el fognak temetni, –
suttogá, de erősen hallhatólag.
– Madame!
– Ön útban van, hogy magát semmivé tegye. Én azért jöttem, hogy önnek a
kezét megkapjam, mielőtt az örvénybe lezuhanna.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy a Violával való dolga mind tudva van. Tudja a felesége. S
tudják ezek az asszonyok valamennyien.
– Ezek mind túlhaladott álláspontok. Multak dolga, a mi ki van
egyenlítve, – mondám én, leülve a karszékembe anélkül, hogy az
asszonyságot megkinálnám, hogy foglaljon helyet.
– Értem. Az üzletvilágban úgy hivják azt, hogy «Kiegyenlítési eljárás».
A hitelezők beérték a kinált perczenttel: a kridát megszüntették! ujra
lehet kezdeni az üzletet. De ugyan nem ütött önnek szeget a fejébe, hogy
ki lehetett az a kém, aki mint az árnyék követte önt mindenüvé s a
legpontosabb értesítéseket küldözé a világ minden részéből az ön
nejének?
– Nem értem rá ezeken törni a fejemet.
– Most pedig még kevésbbé ér ön rá, mert az idő drága. Két óra már
elmult s önnek három órakor új légyottja van Violával! Budán, a
Széchenyi hotelben.
De már erre a szóra fölugrottam a székemből.
– Ki mondja azt?
– Egy levél, melyben az ön nejét előre értesítik erről a légyottról, s
amit nekem is megmutattak.
Elállt a szavam.
– Nem akar ön nekem hinni? Hát győződjék meg róla a saját szemeivel. Az
ön neje vett tőlem egy antik kasszettet bösztörzárral, amihez nem
szolgál kulcs; fortélylyal nyilik föl. A szekrényke itt áll a neje
szobájában; én tudom a nyitját. Ott vannak e bizonyos levelek.
Azzal megfogta a kezemet Mirrha s áthurczolt a nőm szobájába. Percz
alatt kinyitotta a ládikó tetejét s a legfelső levelet kivette a
halmazból.
– Itt van, olvassa ön,
A levél görög irásjegyekkel volt irva, ami a kézvonást fölismerhetlenné
teszi. Ez állt benne.
«Önnek férje ma délután 3 órakor találkozni fog Violával Budán a
Széchenyi vendéglőben a 7. számu szobában.»
Meg voltam dermedve.
Honnan jön ez az árulás?
Nem mondtam ki, de az arczomról lehetett olvasni.
Mirrha összecsapta a kezeit.
– És ön még most sem találja ki, hogy ki az a rejtélyes detektiv, a ki
önnek minden lépését a tilalmasban elárulja?
A fejemet ráztam. Fogalmam sincs róla.
– No már igaz az, hogy a jogtudósoknak nincsen fantáziájuk. Hát ugyan ki
irhatta volna ezeket a tudósításokat más, mint maga Viola?
– Viola? Badarság! Hogy ő maga magát rágalmazza? Miért tenné ezt?
– Azért, hogy önt elválaszsza a nejétől, s aztán felegül vétesse magát
önnel.
Ez megint egyszerre olyan világosságot gyujtott körülöttem, hogy egészen
elvakultam bele. Hisz ez egyszerű és világos dolog!
– Hallja csak, mi van ön ellen mai nap készülőben? Az ön neje nem ment a
Margitszigetre, hanem kiszállt a gőzösrűl a várbazárnál s fölment a
vendéglőbe. A 8-as számú szobában már ott vár rá a két tanuja: az egyik
Angiolina D’Istria, a másik Nikkelné asszonyság. A pásztoróra közepén,
amit az ön számára rendeztek, fölnyilik az oldalajtó, s önnek a vétke
két tanu által hitelesen bizonyítva lesz. Nyilvános botrány lesz belőle;
a válóperhez kész az alap. Nem lesz nagy baj. Ön is jól jár vele, a
felesége is, meg Viola is. Már addig, a meddig. Csakhogy egy olyan
alakra nézve, mint ön, a kinek az állása a renomméjával együtt
emelkedik, vagy elbukik: egy ilyen botrány egyértelmű az
eltemettetéssel. Hát nem jól mondtam-e, hogy egy holt embert lát ön
abban a tükörben, akit ma temetni visznek? A nevetséggé lett ember:
mumia, ön pedig az fog lenni: egy bácsi, aki fiatal feleséget vesz – a
hadnagyoknak.
Nekem a veríték csorgott a homlokomról. Lázban voltam a fölháborodástól.
Hát azok mind, a kikről azt hittem, hogy szeretnek, összeesküdtek-e
ellenem, hogy elbuktassanak? – De hát nem megcsaltam-e valamennyit? –
Csak ez az egyetlen lény, ez a Mirrha, ez a házaló zsidóasszony volt
hozzám könyörületes. – Igaz, hogy azt nem csaltam meg soha.
Letörültem az arczomról a verítéket, keserűn fölkaczagva.
– De hát én nem fogok odamenni.
Erre aztán a Mirrha diadalmasan nevetett fel.
– Dehogy nem fog ön odamenni? Ezt tudva, fog ön csak igazán elmenni a
légyottra. Nézzen csak ide. Én a régiségeimből nem csak azt a
Cagliostro-tükröt hoztam el az ön számára, hanem ezt a tárczát is.
Azzal a kézitáskájából kihúzott egy kopott pénztárczát.
– Ismeri ezt?
– Igen. Ez az én katonakorombeli bugyillárisom.
– Ezt ott hagyta ön nálam emlékül. És még holmi apró-cseprő ereklyéket,
amikről ön rég megfeledkezett, de a miket én gondosan megtakargattam.
Tudja, az ilyen régiségkufár mindent megtartogat, míg eljő rá a kedvező
idő. Most itt van. Nézzen ön csak abba a tárczába. Találni fog benne
valamit. S abból a valamiből kitalálja, hogy mi módon vágja ki magát
ebből a kelepczéből?
Én fölnyitottam a tárczát. Láttam, mi van benne. Azzal elkezdtem
nevetni, mint aki az eszét vesztette. Azzal végeztem, hogy kezet
csókoltam a Mirrhának. Még soha kézcsók jobban meg nem volt érdemelve.
– El fogok menni a légyottra!
S azzal zsebembe dugtam azt a kopott tárczát. Kincsek voltak abban rám
nézve!
A kocsim visszaérkezett a gőzhajótól. Dehogy csináltam én azt a nagy
teketóriás útat, ki a Rákosra, aztán csónakkal át Budára! Egyenesen
áthajtattam a lánczhidon, a budai vendéglőig. Lásson meg akárki! A
kocsisnak azt hagytam meg, hogy várjon rám, amíg visszatérek, a
szögleten. Rátaláltam a 7. számu ajtóra.
Viola előre sietett azt kinyitni előttem. Hüledezve kérdezé:
– Ön egyenesen jött ide a saját kocsiján? Láttam az ablakból.
– Láthatta más is.
És aztán figyelmeztettem rá, hogy ne igen közelítsen hozzám, mert
borzasztó náthám van: ráragad.
– Félek, hogy elárulnak bennünket.
– Bánom is én.
– A világ nyelve rossz.
– Majd teszek róla, hogy megjavítsam. Nem fogok titkolózni többé.
Viola összeborzadt.
– De én félek a botránytól.
Úgy tettem, mintha elhinném. Aztán rátértem a tulajdonképeni érdemleges
tárgyára az idejövetelemnek. Mert, hogy nem enyelegni jöttem ide, azt az
első rámtekintésből megértette. Mi volt az a komédia azzal az
Entenfuszszal? Ez a kérdés.
Ő aztán a karomba fogózott s elkezdte mesélni a dolgot, alá s föl
sétálva velem a hosszú szobában; tele volt a kompozicziója
ellenmondásokkal, képtelenségekkel. A vége az a megnyugtató adat volt,
hogy a hadnagyot tranzferálták már Kninbe, valahová a morlákok közé,
ahová csak gyalogút vezet. De hogyha tele volna is Budapest házasulandó
hadnagyokkal, s azok mind ő érte epednének is, ő engem föl nem cserélne
egygyel is közülök, mert én vagyok ránézve minden: mult, jelen és
jövendő.
Ezt olyan hangosan mondá, hogy a szomszéd szobában is meg lehetett
hallani. Én gondosan megóvtam a számat attól, hogy valamit közbeszóljak.
Nekem éles hallásom van. Észleltem, hogy a szomszédban suttogás,
tipegés, selyemruhák ismeretes frufruja kisért.
A két ellenséges asszony azt akarta, hogy be kell várni, míg egy
gyöngédebb természetű jelenet fejlődik ki közöttünk; de Pálma nem
egyezett bele; neki elég volt az is, hogy én, a becsületszavamat
megszegve, eljöttem a Viola találkozójára. Sietteté a katasztrófát.
A két szobát összekötő ajtó zárjában egyszerre csak kulcsnyikorgás
hangzott.
– Szent atyám! – sikolta föl Viola. – El vagyok árulva! Ránk törnek! – S
azzal a két kezével a szivéhez kapott s odaájult a karjaim közé. Az ajtó
ki volt már nyitva; de még egy pamlag állt az útjában.
Én szépen elhelyezém az alélt hölgyet egy karszékba s aztán elhúztam a
pamlagot az ajtó elől, hadd táruljon az föl egészen.
A három hölgyalak ott állt egy csoportban. A wallkürök!
Passiflora büszkén, fölemelt fővel, karjait mellén összefonva,
lehunyorított szempillákkal, Brünhildi pózban állt előttem; Hesperis
ellenben kárörvendő vigyorgással mutatott az elalélt leányzóra, a
szemének a fehérét lehetett látni, amint lefelé forogtak, maga volt a
boszuálló Erynnis. Csak Pálma tartotta meg szelid, méltóságos nyugalmát.
– Uram! – szólt hozzám reszkető hangon. – Ön nekem azt mondta, hogy ezt
a hölgyet férjhez adta és soha többet vele találkozni nem fog.
Becsületszavára mondta.
– Úgy van – szóltam én teljes nyugalommal. – De ez egyszer mégis kellett
vele találkoznom, hogy tudassam vele a szülőinek a nevét, amire szüksége
van – az egybekelésnél.
– No! És hát kik a szülői Viola kisasszonynak? – kérdé Pálma.
Én szépen kihúztam a zsebemből azt a kopott pénztárczát s kiszedtem
belőle a Mirrha által megőrzött ereklyéket.
– Az anyja Viola kisasszonynak ez az asszonyság itt: (Passiflorára
mutattam) – az atyja pedig én vagyok; – ahogy meggyőződhetel róla ebből
a hozzám irt levélből, ebből a kettős arczképből s ebből a
keresztlevélből, melyben az üres rubrikába e tisztelt hölgy sajátkezüleg
irta be az én nevemet.
De nem a feleségem arczára voltam én kiváncsi, amíg az ereklyéket
átnyujtottam neki; hanem a Passifloráéra. Az egy percz alatt hétféle
szint és kifejezést váltott; elsápadt, elvörösödött, ijedtség, boszuság,
szégyen és düh váltakoztak rajta; egyszer csak kitört az ajkain ez a
mondás:
– De hiszen nem…
De mielőtt tovább mondhatta volna, összetalálkozott a tekintete
Nikkelnéével s a torkába fagyott tőle a folytatás. Az a Meduza ábrázatja
volt.
Nikkelné odaugrott hozzá s megkapta a kezét.
– Mit akar ön azzal mondani, hogy «de hiszen nem…?»
Hesperisnek nagy ösztöne volt a találgatáshoz.
Pálmának az arcza pedig egészen kiderült a három ereklyének a
megszemlélése után. Mind a hármat a keblébe dugta s aztán felém nyujtá a
jobbját, e rövid szóval: «jól van!»
Erre a fordulatra Viola is egyszerre magához tért az elájulásból. A
szerepe megváltozott.
Pálma odajárult hozzá, megcsókolá a leánynak a homlokát s megfogta a
kezét.
– Hát te az én uramnak a leánya vagy, akkor ott van mellettem a helyed.
Ezentul az én házamnál fogsz lakni.
Viola térdre esett és csókolta Pálmát, ahol érte.
– Itt van a kocsim! Mehetünk együtt, – mondám én.
Mikor Violának föladtam a vállára a lebernyeget, azt súgta:
– Nekem így még jobban tetszik. – Szépen kezet csókolt – nekem.
S aztán kocsikáztunk végig a városon együtt hárman. A leány a szemközti
ülésen, ahogy a családi regula elészabja.
A két, tanunak hozott, hölgyet ott hagytuk; azoknak még nagy vitájuk
volt egymással azon kérdés fölött, hogy «mit akart ön azzal mondani, de
hiszen nem…?»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Néhány nap mulva nagy családi ünnepet ültünk.
Ott voltak valamennyien.
A toasztoknál még Iringót is behivtuk, ő is koczintson velünk. A Mirrhát
extra én magam sajátkezüleg irt levélben hivtam meg.
Mikor aztán a jókedvű asztaltársaság szétoszlott, magam is a szobámba
mentem, utánam jött Adelphe Philine: az áldását rám adni.
– Nos uram, hát most már van önnek nyolcz hölgy a házánál; azok között
egy felesége, egy leánya, hét szeretője és hat Swiegermuttere.[8] Hát
meg van ön velem elégedve?
E szerint ezt a regényt Amarillis csinálta nekem!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Kérek minden fő- és felelős és segédszerkesztőt, korrektort
és revizort, inkluzive metrompázsot, ki ne korrigálják ezt a szót
«sóvinistának»: mert Chauvin tulajdonnév, s azoknál meg kell tartanunk
az idegen betürakást: nem irhatjuk Cassagnacot Kasszanyaknak, Lady
Macbethet lédi Mekbesznek.]
[Footnote 2: Igy hivják tréfásan a lábakat.]
[Footnote 3: Máig is nevethetném rajta, mikor ezt a szót leirom. A
magyar lapok egy akkoriban megjelent katonai brochuret, melynek az volt
a czíme «Arkolay», kegyetlenül leszidtak. Egy magyar nevű ember! Ilyen
schwarzgelb munka szerzője. Pedig hát ez a név Arkolay nem egy
tekintetes úrnak a neve, hanem egy minden tüzérségi tudományt magában
foglaló kollektiv czím.]
[Footnote 4: Ceres és Bacchus nélkül fázik Venus.]
[Footnote 5: (Betüszedő úrnak: Kérem a felkiáltójelet lefelé fordítani,
hogy suttogó jel legyen belőle.)]
[Footnote 6: Én mind ezt nem fantázia után diktálom; nekem (később) úgy
pipaszónál, kedélyes ebéd után maga a septemvir mondta el az egész
történetet minden párbeszédestől.]
[Footnote 7: «Lepedő» = 1000 frtos bankó.]
[Footnote 8: Van erre magyar szó kettő is, de egyik sem csikorog ilyen
szépen.]