Ettől kezdve nagyon megváltozott Violának a társadalmi helyzete. A
rendőri rovatban nem szerepelt többé, mint «zeneiskolai növendék», hanem
mint «háztulajdonosnő». S ezzel meg volt előtte nyitva a világ.
Fogadhatott látogatókat, köthetett ismeretségeket, adhatott estélyeket s
maga is eljárhatott a barátnői estélyeire. Férfi ismeretségét képezték
fiatal államhivatalnokok, orvosok, mérnökök, szinészek, rám nézve nem
veszélyes emberek.
Eszemben sem volt, hogy ezek közül valamelyikre féltékeny legyek. Már
egy vén szerelmes is nevetséges egy figura, hát még egy vén
szerelemféltő. Csak az kellene még! Aztán teljesen megbizhattam Viola
szilárd elveiben. Az az ő kettős ambicziója!
Otthon azt mondtam, hogy Violának az édes atyja csinált egy fényes
üzletet, a miből annyit nyert, hogy a leányának azt a házat vehette
ajándékba. (Szegény Nikkelnek még a mindennapi szivarpénzt is úgy
adogatták ki piczulánként; váltig alkudozott a feleségével, hogy irni
fog neki szerelmes leveleket két forintért, de Hesperis nem állt rá.)
Most már fényes délben is ellátogathattam Violához. Mint jogtanácsos.
Minthogy Violának volt egy örökösödési pöre, a melynek vitelével engemet
bizott meg. A boldogult édes anyjának az apja után maradt egy temesvári
ház, földekkel együtt; a nagyapa végrendelet nélkül halt meg, az
oldalrokonok igénypört támasztottak a hagyatékhoz, minthogy a nagyapa
állítólag kitagadta a leányát az örökségből s holta napjáig nem is vonta
vissza az átkát a fejéről.
(Hohohohó! Hiszen Viola megboldogult mamája még mindig ott énekel az
operában.)
– Hiszen nem neked beszélem én ezt, hanem az asszonyoknak! Tehát ezzel
az örökösödési pörrel paszpartum volt Violához minden órában.
Szállásának két kijárata volt, egyik a lépcsőre, másik az udvari
folyosóra, amaz az előszobán, emez a konyhán vezetett keresztül.
Hölgylátogatók rendesen a konyhaajtóra kerültek, a jó Magdán keresztül,
férfilátogatók ellenben csöngettek a főajtón. Az én jelzésem volt a
háromszoros csöngetés. Azt persze a Magda nem hallotta meg, annálfogva
Viola maga jött kinyitni az ajtót. Ott mindjárt megkérdeztem, van-e nála
valaki? Megmondta őszintén. Ha volt odabenn valaki, vagy megfordultam a
sarkamon, majd később jövök, vagy pedig bementem; nagyon örültem a
szerencsének, s a látogató jelenlétében rögtön hozzákezdtem az
örökösödési pör jelen fejlődményeinek ismertetéséhez, hivatkozva
referádákra, tanuvallomásokra, semmiségi beadványokra,
felülvizsgálatokra, míg a látogató megunta a dolgot és elkotródott.
Akkor aztán azt a bizonyos bartvist a csöngetyü alá tettük a szakállas
felével, több csöngetés nem volt hallható.
Eközben egy névtelen levelet kaptam, melyben egy jóakaróm arra
figyelmeztetett, hogy a Viola házával átelleni lakások egyik ablakában
egész délutánonkint fölváltva ül egyike az én házi barátnőimnek, a ki
ott én rám spekulál. (Hát hiszen én abból nem csinálok titkot, hogy
Violát meglátogatom: az az örökösödési pör!) Igen ám, de a ki spekulál,
egyuttal kalkulál is. Azt is kiszámítja, hogy meddig maradok ott? Mert
nincs az az örökösödési pör, aminek az előadására két-három óra volna
szükséges.
Ez ellen én azt találtam ki, hogy vettem egy olyan divatos fehér nyári
napernyőt, a mi esernyőnek is megjárja, a mit a szibarita férfiak a
napsütés ellen használnak, annak a födözete alatt szépen elsurrantam a
kémszemlélő ablak előtt. Nem jó gondolat?
Egy nagy pártlakoma után, mely délután öt órakor végződött, erősen
fölpezsgőzve siettem Viola lakására (a fehér napernyő alatt), három
lépcsőt ugorva egy lépéssel. A frakkom zsebében hoztam a számára a
bankettről egy bonboniért, Sarazáte arczképével.
A hármas csöngetésre jött Viola az ajtót kinyitni.
– Nincs látogatója? – kérdezém.
– Van. – Olyan furcsán mosolygott hozzá.
– Kicsoda?
– Mosziő Antanfü…
– Micsoda? Az Entenfusz? No annak én kitöröm a nyakát!
– Ne törje ki, kérem, a nyakát.
Én berohantam a szalon-ajtón, marokra fogott ántukával.
Hanem aztán szépen visszahökkentem.
Az a mosziő Antanfü egy katonatiszt volt. Kék hajtókás hadnagy a
sorgyalogságból.
No ennek a nyakát nem törhetem ki! Először, mert ő felségének az
armádiáját egy hadnagyától megfosztani nem illik; azután meg, mert annál
kard van, nálam meg csak paraplé.
Átkozott presztizse van annak a katonai egyenruhának. Egészen más ember
benne minden ember. Én azt hiszem, hogy a kard a kiegészítő része a
férfinak. Miért is nem hordunk mink valamennyien katonai egyenruhát? A
férfi czivilruhában olyan, mintha az oroszlán csizmát húzna a lábára.
Látszott is rajta, hogy érzi a fölényét irányomban.
Még ő fogadott magas leereszkedéssel, mint régi «jó» ismerőst, kezét
nyujtva elém lovagias parolázásra.
– Mennyire örülök önt ismét láthatni.
És aztán csak ismét leereszkedék a fotelbe, egyik lábszárát a másikra
vetve, még szivarozott (a kupczihér!) Viola szobájában!
S mielőtt én kipakolhattam volna az örökségi proczesszussal, már az én
hadnagyom nagy nyelvkészséggel folytatá az eddigi diskurzust az Uchátius
ágyúkról, a miknek szerkezetével megismerteté Violát. (Ha ugyan ez is
nem aféle örökösödési proczesszus.) S hogy én is megértsem a dolgot,
ujra elől kezdte, hogyan öntik az Uchátius csövet, hogyan tágítják,
hogyan fúrják bele a csavargó rovátkokat, a mik pergő irányt adnak a
lövegnek…
Én meguntam az előadást, vettem a paraplémat s otthagytam a vitézt.
Viola utánam jött az ajtót bezárni.
– Egy óra mulva visszajövök! – mondám neki nagy boszúsan.
Azzal a fejem fölé tartottam a paraplét s mentem a klubba pikétezni.
Nyertem. Az is boszantott.
Egy óra mulva visszamentem Viola szállására. Csöngettem. Viola kijött az
ajtót nyitni.
– Egyedül van?
– Nem.
– Ki van itt?
– Antanfü.
– Hogy az ördögök vigyék el azt az Antanfüt. Még mindig ágyút önt?
Azzal megfordultam, lementem a lépcsőn.
Megint föl a klubba. Most már nem ültem le pikétezni, hanem letelepedtem
egy tarokkista mellé kibicznek. Annak is őrült szerencsét hoztam. Nem
telt bele egy óra, s három szólót, négy ultimót, és egy volátot csinált,
az én befolyásom alatt.
Ez már megdöbbentő.
A másik három partner azzal fenyegetett, hogy kidobnak a klubból.
Megyek én magamtól is.
Megint csak kifeszítettem az esernyőt; pedig már se nap nem sütött, se
eső nem esett.
Ismét ott álltam az ajtó előtt. Csöngettem. Viola kijött.
– Magában van?
– Nem.
– Hát most megint ki van itt?
– Antanfü.
Már erre dühösen futottam el s nem mentem többet semmiféle klubba, hanem
nyargaltam végig az utczán, a korzóra, a Dunapartra, mint egy őrült.
– Nekem ezt az embert meg kell ölnöm! Milliom átok! Hiszen én is vagyok,
a ki vagyok! Az én kardom sem gyékénykáka! Gulyáshúsnak aprítom ezt a
ficzkót!
Hanem aztán a dunaparti szél kifujta lassankint a fejemből a borgőzt is,
meg a szenvedélyt is.
Ugyan szép kis botrány lenne, ha egy széles körökben ismert jogtanácsos
párbajt vívna egy hadnagyocskával, feleséges ember létére, egy kis
zeneiskolai növendék miatt. Ez volna aztán a kövér falat a hirlapoknak!
Majd hoznák a portrémat a lapok akaratom ellen.
– Nem! Nem fogok semmi bolondságra vetemedni.
Sötét este volt már, mire a sétámból visszakerültem. Egészen ki voltam
józanodva.
Az utam megint Viola szállása előtt vitt el. Ezuttal az utcza tulsó
gyalogjáróján haladtam végig. Föltettem magamban, hogy föl sem fogok
tekinteni az ablakára.
Hanem aztán csak még sem tudtam megállni, hogy egy futó pillantást ne
vessek arra a nagyon emlékezetes ablakra.
És hát csakugyan! Ott égett abban az ablakban egy szál gyertya.
Ez a gyertya egyenesen az én számomra gyujtatott meg. Ez jelezte azt,
hogy engem várnak.
Egyszerre vége lett minden haragomnak, sértett önérzetemnek;
megfordultam, harmadszor is fölmentem a fatális lépcsőkön.
Ezuttal nem kellett csöngetnem; a félig nyitott ajtóban állt a Magda s
mutatta, hogy bemehetek a szobába.
Viola egyedül volt. Hidegen üdvözölt, széket mutatva. Nem ültem le.
– Magának nagyon hosszú értekezése volt a hadnagy úrral.
– Igen.
– És érdekes?
– Az. Antanfü hadnagy elmondta előttem az egész élete történetét.
Mennyit küzdött, mennyit hányódott a világban, mennyit csalatkozott.
Most mindez megváltozott. Egy gazdag nagynénje meghalt s minden vagyonát
ő rá hagyta. Ekkor ő belépett a hadsereg tettleges állományába, ahol
eddig csak tartalékos tiszt volt s komoly szándéka a katonai pályán
karriért csinálni.
– S mennyiben érdekli ez magát?
– Annyiban, hogy egyuttal megkérte a kezemet. Régóta szerelmes belém. Én
beleegyezésemet adtam. S ő eljegyzett engem menyasszonyául. Itt van a
jegygyűrűje az ujjamon.
Mutatta az ujjára húzott gyűrűt; volt a közepében egy kicsi kis gyémánt.
… Ez volt aztán a hideg zuhany!
Teljesen eszemre tértem.
– Igaza van, édes Viola. Magának nem lehet czéltalanul ődöngeni a
világban. Ha már megakadályoztam a művészi pálya megkezdésében, nem
fogom a másik czéljának útját állni. Én lemondok. S ha a kérője
csakugyan az a szolid ember, akinek ön bemutatta, akkor csak azt
mondhatom rá, hogy beleegyezem. Legyen ön boldog.
Itt most következett volna egy érzékeny jelenet, aminőt egy valamirevaló
drámairó el nem engedne a publikumnak. Viola e nagylelkü nyilatkozatra
térdre omlik, csókokkal és könnyekkel árasztva el áldó jobbomat. Ami
talán meg is esett volna, ha a jó Magda be nem dugja a fejét az ajtón
ezzel a kérdéssel:
– Hány személyre hozzak a boltból parizert, meg szalámit?