Külföldi ekszmisszióimból én mindannyiszor a legértékesebb
meglepetéseket hoztam haza a feleségemnek. Zafir ékszereket és gyémánt
butónokat, keleti sálokat, brüsszeli csipkéket, csinkve csento
bútorokat, tökéletesen beszélő papagájokat, kapuczinus majmokat, egész
bundát kék róka prémből, amivel furórét költött a társaságban s a
porczellánoknak mindenféle faját…
(«Megannyi tanújelek egy válóperre», mondá egyszer az ilyenekre egy
delegátus kollégám.)
No de annyit elismert felőlem mindenki, hogy olyan generosus férj, mint
én, nincs több Európában.
Idehaza, a honi fővárosban, a későbbi időkben már nagyobb elővigyázattal
kellett élnem. Violának ismeretségei akadtak, részint az iskolatársai
révén, részint a feleségemhez járó asszonyokból. Azt koczkáztattam, hogy
mikor benyitok hozzá, ott találok egy ismerős vizitet nála. Ezen úgy, a
hogy segítettünk. Egy leeresztett függöny a kapu felőli ablakon azt
jelzé, hogy senki sincs ott, a fölhúzott függöny jelenté, hogy van benn
valaki.
Ez később olyan alkalmatlanná vált rám nézve, hogy szállást cseréltettem
Violával.
De ott megint csak rátaláltak.
Majd minden évnegyedben más szállásra költözött.
Akkor meg már épen előőrsöket állítottak föl, akik az átelleni
ablakokból leskelődjenek rám.
A feleségem egy arczvonással sem árulta el, hogy sejt vagy tud valamit.
Ugyanaz volt irántam, a ki mindig: nyájas, előzékeny és hideg. Egy
csöppje a féltékenységi virusznak nem volt a vérében.
Egyszer-egyszer a lelkiismeret megszólalt bennem: hogy ez mégis
kegyetlenség, amit Pálmával teszek; de aztán csak elaltattam azzal a
zofizmával, hogy «nem fáj az neki». – Megmondta ő ezt ez előtt húsz
esztendővel. De minek is hosszabb a kálvinista esketési forma azzal az
egy sorral?
Mikor vettem észre, hogy az asszonyok formális kémhadjáratot folytatnak
ellenem: akkor «dezden kon dezden!» azt a ravaszságot gondoltam ki, hogy
csak azért is otthon maradtam a feleségem öt órai thea-ozsonnáira; magam
is odaültem az asszonyok közé tereferélni, tartottam őket
pletykabeszéddel s udvaroltam nekik sorba egész a szemtelenségig; azok
majd megpukkadtak mérgükben. Ha nagyon vakmerően példálóztam a multakra:
meg is vertek; én csak tartottam a hátamat.
Ez a legjobb methodus. Ha egy férjet azzal denuncziálnak a felesége
előtt, hogy van egy főbenjáró bűne: akkor túlhajtani a vádat: «nem egy
van, de hét!»
Hanem egyszer aztán beütött egy nem várt katasztrófa.
Hesperis már több nap óta nem jelent meg az öt órai ozsonnákon. Én azt
hittem, hogy én rám les, a Viola szállásával átellenes ablakból; pedig
hát nem én rám vadászott a derék hölgy, hanem a saját Nikkeljére.
Egy pénteknapon, (nagyon jól emlékszem rá, hogy péntek volt, mert az
ordináriusom rendelete következtében a feleségem által szigoruan
megtartott bőjtös ebédek kikerülése végett pénteken a házon kivül
kellett étkeznem higiéniai szempontból. Violánál voltam; jó paprikás
halászlével traktált meg.) Tehát pénteknap délután az ozsonnaasztalnál
javában mulattatám a hölgytársaságot pajkos anekdotáimmal, amidőn
hirtelen, minden kopogtatás nélkül, föltárul az ajtó s berohant rajta
lélekszakadva a rég nem látott úrhölgy, a Hesperis. Már a külső
fölszerelése elárulta szokottnál is nagyobb harczias hangulatát.
A fején volt egy lángvörös kalábriai kalap, egy margaréta bukéttal, meg
két szál fenyegető fáczántollal; a nyakát Sarah Bernhard csipke-örv
burkolá; narancssárga ruhája volt, fekete sávokkal, mint egy tigrisnek,
kakadoa szinű övvel derékban átszorítva. Két keze csuklóját ezüst
lánczok köríték, nagy lecsüggő golyókkal, emlékpénzekkel és egyéb
relikviákkal, amik a beszédét kisérő taglejtés közben félelmesen
csörgöttek. Azonkivül egy selyem ridikül is volt a karjára akasztva. Az
arzenál!
– Itt van! Megfogtam valahára a semmirekellőt! A gyilkos gonosztevőt! –
Mindig tudtam, hogy pokolravaló az átkozott; de hogy ennyire
elvetemedett imposztor legyen, azt még álmodni sem mertem volna; a
gyalázatos! – Ezt lihegé első beköszöntésül Hesperis.
– Az Istenért! Mi történt? Kiről van szó? – kérdé a feleségem. Magam is
megijedtem, azt hittem, engem aposztrofálnak.
– Hát ugyan kiről volna szó, mint a Nikkelről? Mikor én azt mondom, hogy
«gyalázatos», lehet-e az más, mint a Nikkel? Hisz a többi is mind
czudar, csalárd, lator, de legalább iparkodik eltitkolni a gonoszságát;
(itt nekem jutott egy jelentésteljes szemvágás) de ilyen nyiltan, ilyen
vakmerően vinni a toronymagas gonoszságot, ez csak egy Nikkeltől telik
ki.
E közben leült az asztalhoz s lehüvelyezte a hosszú fekete selyem
keztyüit. Ellenben a ridikült odatette az asztalra, a két tenyerével
lenyomtatva.
– Mindig gyanakodtam az átkozottra, hogy megcsal. Délután soha sem úgy
volt a nyakravalója csokorra kötve, ahogy én reggel megkötöttem s
gyakran rajtakaptam, hogy a «Fischerin, du kleine»-t danolja, mikor a
szobájában van. Hol danolják ezt a nótát? Az orfeumban. Minden reggel,
amíg a fürdőben volt, én megvizitáltam a tárczáját, mennyi pénz van
benne? – Egy-egy napon azt mondta, hogy éjjeli inspekcziója van a
hivatalokban. Reggel került haza. Az olyan inspekcziós éjjelek után
rendesen tíz forint hiányzott a tárczájából.
– A vacsora… sipegtem én közbe.
– Csitt! Maga jobb, ha nem szól! Megállj! (Itt neki türközött.) Azt
mondtam neki, hogy szeretném egyszer meglátni, hogy milyen az az orfeum?
Vigyen el egyszer oda magával vacsorálni. Nagyon dicsérte az előadást. A
kaucsuk-ember nagyszerű, aztán meg az éneklő malaczok, meg a néger
bohóczok. Elmentem vele; végignéztem az egész előadást. De még inkább
néztem a Nikkel arczát. De nem kellett annak se éneklő malacz, se
tamburázó szerecsen; hanem amint egyszer kikalimpázott a szinpadra egy
szemtelenül kurta szoknyás perszona; dehogy kurta, semilyen! s rákezdte
a maga impertinens nótáit, lehetetlen mimikával kisérve, akkor a Nikkel
majd kibujt a bőréből. Az a maskara is egyszerre rátalált a
csókaszemeivel a Nikkelre s egész kihivóan kokettirozott rá. Ahán! Ez
hát az a «Fischerin du kleine!»
– De barátném, – szóltam én közbe. – Kokettiroz az mindenkivel.
– Csak maga ne prókátorkodjék, drága barátom. Megállj! mondék. Majd
végére járok én ennek. Másnap nagy sczénát csináltam a Nikkelnek, a
fölött a théma fölött, hogy nagyon könnyelmüen bánik a pénzzel. Igazam
volt, átlátta, kénytelen volt magát megadni.
Én elvettem a tárczáját: kiadtam neki belőle öt forintot. Ennyi elég
véletlen kiadásokra. Majd a szivarokat is én vásárlom be ezentul.
(Hej, hogy áldottam magamban a sorsot, hogy nem nekem juttatta azt a
bizonyos nászutazást Hesperissel.)
– A Nikkel átment a szobájába, a szolgálónak azt mondta, hogy hivjon
neki egy hordárt. – Minek neki az a hordár? – Én a kulcslyukon keresztül
benéztem a szobájába, hogy mit csinál a Nikkel? Az iróasztalnál ült és
irt. Levelet irt. Az ostyával pecsételte le. Nem használt
spanyolviaszkot a lepecsételéshez, mert annak a szaga elárulja a
levélirást. Nem sokára belépett a külső ajtón a hordár. Ismerem. Sándor
volt. Többször járt már Nikkelnél. – Én hirtelen kapom a kalapomat,
kisiettem a folyosóra; az auszgusz nyilásánál meghúztam magam s vártam,
míg a hordár jön nagy biczebóczázva. Mikor elejbém ért, kiugrottam a
lesből, megfogtam a nyakravalóját a ficzkónak: «ide azzal a levéllel».
Nem is vártam, hogy mit szól rá, hanem kirántottam a zsebéből a levelet
hirtelen kézzel. «Alló mars!» – «Legalább a fizetésemet!» nyögte a
nyavalyás. «Nesze a fizetés!» Azzal pitts, patts! Egyet jobbrul, másikat
balrul. A posztilyon damur szaladt a másfél lábával, ahogy tudott.
A hölgyek mind tapsoltak az előadásnak: még magam is.
– No hát kezemben volt már a korpusz delikti! folytatá a hős amazon. –
Hát nem jól sejtettem? Hát nem az volt az adressere irva
«Fischerin-du-kleine». És aztán a szállása világosan kiirva:
«Sertéshajcsár-utcza 26/B. II. udvar, 3. emelet, 47. ajtó».
Általános elszörnyedés moraja zsibongott végig a társaságon.
A ridikül megnyilt, Hesperis ujjai elővonszolták rejtekéből a
bűntanujelt.
Itt van! Tessék a borítékot nézni! (Azt kézről-kézre adta.) De hát még a
tartalom! (Azt nem bocsátá ki a kezéből.) «Drága angyal! Bocsáss meg,
hogy ezuttal nem küldhetek neked pénzt; mert a tettleges hatalom zár alá
vetette a kasszámat.» – «Tettleges hatalom?» Ez bizonyosan én vagyok! De
hát hallott már valaha ilyet ember, hogy egy férj a feleségét «tettleges
hatalomnak» nevezze? «De mihelyt megkapom a salláriumomat a mappázásért
a bürótól…»
– Ahá! – kiáltott közbe Fritillária, – ezt úgy mondják a németek, hogy
«ein Geld, wovon die Frau nichts weisz». Ugy-e bár, jogtanácsos úr?
Hesperis folytatá a levélolvasást.
«… azonnal sietek igényeidnek eleget tenni. Addig is 10000 cs. cs. cs. –
A te elbűvölt Nikiczád.»
«Nikiczád!» Itt van! Tessék! Még egy poczát is ejtett a neve mellé.
S azzal odatartotta az orrom elé a veszedelmes levelet.
– Tessék! Tessék! Önnek a testi-lelki barátja! A gyönyörüséges mákvirág!
Nos hát mit csináltam? Mit gondol, uram?
Minthogy kérdezett, felelnem kellett rá.
– Rohant kegyed a Nikkelre haragvolkánjának egész lávakitörésével.
– Azért sem találta el! Rohantam, de nem a Nikkelre, hanem a
sertéshajcsár utczába, a Fischerin-du-kleinet fölkeresni.
– Vitt magával egy üveg vitriolt, meg egy staniczli paprikát.
– Azért sem azt vittem. Hanem elvittem magammal a Nikkelnek a lefoglalt
pugyillárisát.
– Mit fogunk hallani?
– Igen is, a pugyillárisát. Itt van a ridikülben. (Azt is megmutatta.)
Otthon találtam a frajlát. Bizony mondhatom, hogy nappal nem olyan szép,
mint gázvilágításnál. Tele az arczbőre ebagákkal. (Mitfresser.)
– Ez a szinpadi festéktől van – szólt közbe szakszerüen Fritillária.
– Óh bizony attól nem támadnak ebagák az arczon, – protestált még
szakértőbben Passiflora. – Nézzék meg az én arczomat. (Neki nappalra is
ki volt festve az arcza.) Csakhogy nem szabad a festéket vizzel lemosni,
hanem arczkenőcscsel kell ledörzsölni.
– De legkevésbbé szabad azt lenyalatni! – kiáltá mérgesen Hesperis, aki
dühös volt a miatt, hogy az ő érdekes előadásait ilyen haszontalan
intermezzóval szakítják félbe. Az öltözet is nagyon sófel volt. Hogy
mondják azt magyarul, hogy «schofel»? (Ezt a kérdést hozzám intézte.)
– Sunda.
– No hát sunda volt. Arra is alapos oka volt. Az elegans toalettjei mind
a tisztítóban voltak.
– Így hivják a fiókzálogházat, – magyarázám én.
– Tudom. Én hát rövid proczesszust csináltam vele. Megmondtam, hogy ki
vagyok. Köszönöm, nem ülök le. Nem fáradtam el. Még csak ezután akarok
elfáradni. Megmutattam neki a levelet, amit röptiben elfogtam. «Magának
pénzre van szüksége, de az uramnak a tárczája nálam áll. Itt van,
tessék! No hát adok én magának pénzt. Ha maga én nekem azokat a
leveleket, amiket a Nikkel magához irt, mind egy szálig kiszolgáltatja,
hát én magának adok rögtön húsz forintot».
– Ah! Ah! Húsz forintot! – hangzott az elcsodálkozás fölkiáltása minden
ajkról.
– S nem utasította vissza a «drága» angyal ezt a kinálatot nagy
indignáczióval? – bátorkodtam én a vért szagolt tigristől kérdezni.
– Mit? Indignáczióval? De a két füléig szaladt a szája örömében. «Itt
van! Tessék kikeresni» – szólt nevetve s azzal fölnyitott előttem egy
nagy bolond kuffert. Kérem, az telides tele volt mindenféle szinű
levelekkel. Hiszen ha azokat mind eladhatná húsz forintjával, hát
herczegnő lenne belőle. Szerencsére a Nikkel levelei mind legfölül
voltak. Még is nem igen régi lehet a viszony. Összeszedtem valamennyit.
Így is tíz darab volt.
– Két forint darabjáért! «Olcsó» angyal, – dörmögém oda.
– Odadobtam neki a pénzt – folytatá Hesperis. – Azt sem mondtam neki,
hogy «szervusz». Hanem ő, a szemtelen! még azt mondta, hogy a
«viszontlátásig!» Itt van mind a tíz levél! A tizenegyedik az elfogott.
Én még a konfortébliben elolvastam valamennyit.
Ezzel előhuzgálta a leveleket a ridikülből s lerakta őket sorba az
asztalra, mint mikor az ember pasziánszt készül játszani.
– Most csak a megszólításokat olvasom föl belőlük kegyeteknek. Tessék
ide hallgatni. – «Imádott bálványom!» – «Ragyogó csillagom!» – «Egyetlen
muczuskám!» – «Napok napja!» – «Bujdosó tündérem!» «Kicsikém.» – «Üdvem
angyala!» – «Mennyei tünemény!» – «Királyném!» – «Majmocskám!» – Ez az
utolsó, ami megöl. Így csak engemet szokott szólítani. Hát még a
tartalom? – Azt majd máskor. Ezt egyenkint kell végig olvasni, hogy az
ember alaposan megítélhesse, mekkora pokol lakik egy férfi szivében!
– Hát aztán mi történt? – rebegém én a félelem kiváncsiságával.
– No azt el lehet képzelni, hogy rohantam a levelekkel haza.
– S mit tett Nikkel?
– Hogy mit tett Nikkel? Hát azt tette, hogy a válla közé húzta a fejét s
engedte a hátát üttetni. De attól is az én kezem fájdult meg, nem az ő
háta.
– No én nem azt tettem volna az ő helyzetében.
– Hát mit?
– Hanem ezt ni.
Azzal fölugrottam a székemről s szaladtam az ajtó felé.
De ugyan megjártam vele; mert az ajtóban szemközt találkoztam Iringóval,
aki egy theáscsészékkel tele tálczát hozott a két kezében; az
elbarrikádozta az utamat s azzal a sok asszonyszemély visítva utánam
rohant, csakugy csattogott a tenyerük a hátamon. Amarillis, Fritillária,
Passiflora, Hesperis, kiki lerótta a régi tartozását, az utamat álló
Iringó pedig kárörvendően nevetett, «üssék, üssék! úgy kell a gazdának».
Végre én is megharagudtam, szembe fordultam velük s erőszakot használva
erőszak ellen, sorba csókoltam valamennyit. Erre aztán visszavonultak. –
Csak Pálma maradt az asztalfőn ülve, istennői flegmájával.
No hát tessék! A szegény Nikkelt megverik azért, mert kihagyja sütni
magára az egész turpisságot, engem meg azért püfölnek el, mert nem
hagyok magamra kisütni semmit.
Hesperis pedig az egész város békességét fölforgatta azokkal a szerelmes
levelekkel. Járt velük házról-házra, ahol csak asszony ismerőse volt;
elragályosította a féltést minden eddig békében élő házastársra; háborut
indított a két nem között ezzel a csatajelszóval: «nincs hű férj a
világon!» – úgy, hogy a szegény fenyegetett férjek már deputáczióba
készültek járulni Csatári Grósz Lajoshoz, az országos egészségügyi
bizottság elnökéhez, hogy vegye alkalmazásba a szükséges rendszabályokat
ez epidemia ellen, ami úgy terjed, mint hajdan a konvulzionérek
vitustáncza. Egy férj sincs biztosítva az ellen, hogy egy éjjel levágják
az orrát s aztán szaladgálhat ezüst orral a világban.