A leány visszajött a friss vizzel, töltött belőle egy pohárba s
megkinált vele, én megittam. (Ejh, de régen ittam vizet szép leány
kinálatára.)
Egészen gyereknek látszott a viselkedésében; az a félénken tolakodó
mórikálás, azok az ügyetlen balogsüti mozdulatok, mint aki most került
ki az elemi iskolából. A szemeit még nem mutatta meg.
– No csak ne féljen tőlem kis leány. Én nem vagyok zsettatóre, nem verem
meg a rossz szemeimmel a kis leányokat.
– Óh, mi attól nem is félünk, – felelt meg a leány helyett a nagyasszony
– attól, aki a szemével megver, akit minálunk prikulicsnak hínak. Mink
nem vagyunk babonásak, mert mink kálvinisták vagyunk. Amint én azt
látom, hogy valaki megverte a szemével a leányt, azonnal azt teszem,
hogy eleven szénnel vizet oltok, abban megmosdatom a leánynak az arczát
s azzal meg van törve a babona.
Viola ez alatt abban mesterkedett, hogy a kötényének a két szalagját a
legbonyolultabb csomóvá bogozta össze.
– Hát figyeljen csak rám, kis leány, a jó nagynéni azt tudatta velem,
hogy maga a művészi pályára szándékozik lépni. Úgy van-e?
A kis leány aztán azt tüzte ki feladatául, hogy az összeczorkázott
kötényszalagokat megint szétbontogassa s csak úgy összefogott szájjal
felelt rá: «Igen».
– De hát annak, aki művésznő akar lenni, nagyon sokat kell ám tanulni.
– Tudom. (Ezt már hangosabban mondá.)
– De hát van magának tehetsége a művészethez?
– Van. (Ennél a szónál fölnyitotta a szemét. A szemében volt a neve:
igazi viola. S bátran a szemembe nézett; a kötényszalagnak is békét
hagyott, öntudatosan fölemelte a fejét.)
– Van önnek szép hangja?
– Nincs. A hangom gyönge és hamis.
– Tehát énekesnő nem lehet. Azonban a szavaló művészethez is
megkivántatik a terjedelmes hang.
– De én nem akarok színművésznő lenni.
– Hát mi?
– Hanem zeneművésznő.
– Ah! Úgy? – Én a tíz ujammal mutattam valamit az asztalon.
– Nem! Nem zongora-kalapáló.
Aztán más pantomiát jeleztem.
– Nem is hegedű-reszelő.
– Tán csak nem…?
– De igen; nekem a violoncellóhoz van tehetségem.
– S honnan tudja azt?
– Tanultam egy évig; a kollegiumi zenekarban volt egy theologus diák,
hires cellista; attul vettem leczkéket. Kottábul a vista játszom; de
hallás után is eljátszom akármit.
Nekem úgy tetszett, hogy emelkedik velem a szék. Átkozott violoncelló!
Hát nem elég volt egyszer?
– A bizony lelkemadta teremtette galambom, – erősíté a nagyasszony,
olyat csapva kövér tenyerével a czombomra, hogy csak úgy csattant. – Úgy
játszik ez a leány a brúgón, mint egy valóságos czigány. Ha az ember
behunyja a szemét, azt hiszi, hogy a Csicsa.
No ez nevezetes reproduktió a fátumtól! Ha az emberrel valami nagy
bolondság történik az életben, rá kellene irni a hátára: «Gare au
contrefait!» Tilos az utánzás.
Az pedig logikai következetesség a fátumtól, ha már ezt az utánzást
elkövette, hogy még egy cellovirtuóznét hozzon a világra; azt egyenesen
az én szárnyaim alá vezesse, mert hiszen én vagyok épen az a protektor,
aki a miniszternél kieszközöltem, hogy Nro I-nek adja meg az engedélyt
zenetanműhely fölállítására. Ha van egy csellót játszó leány a világon,
annak okvetlenül én vagyok a védszentje, mint a tűzoltóknak Szent
Flórián, a vinczelléreknek Orbán.
– Jól van, – mondám a leánynak. – Majd holnap próbát teszünk Viola
kisasszonynyal a direktornénál.
– Hát hiszen azért is fáradtunk ide, – mondá a nagyasszony.
– Majd én elviszem magukat oda reggel nyolcz órakor; mert később a
rendes leczkeórák folynak.
– Legyen szerencséje.
– Hanem maguknak át kell költözni Pestre, egy rendes vendéglőbe.
– Jaj lelkem, galambom, nem tudok ám én grádicson fölmászni, ezekkel a
nohikkal. (Népies elnevezése a lábaknak.)
– Menjenek a Hungáriába; ott van lift, amin fölhúzzák az embert.
– Tyhü, dehogy merek én ráülni egy olyan pokolmasinára, akin élve
szállítják az embert a mennyországba.
– Hát hiszen a nagyasszony kálvinista, aki nem fél a babonától. Tegyen
úgy, ahogy én szoktam, mikor a fölhuzóba belépek. Nyomjon egy piczulát
annak az ördöngős ficzkónak a markába, aki a gépet iszkurálja: meglátja,
hogy semmi baja sem történik. Aztán a vendéglői költségekre adok magának
egy kis pénzt, no meg bérkocsira, hogy a nohikat ne fáraszsza. A
kisasszonynak is kell egy új ruhát venni; kapni készen; meg kalapot és
kesztyüt, napernyőt.
Azzal a kezébe nyomtam egy száz forintost.