Még eddig semmi baj sincs.
Hát mi kárt tehetnek mind a hatan?
A multakra senki sem féltékeny.
Azaz, hogy nem jól mondtam, hogy senki sem; csak az én feleségem az, aki
nem féltékeny.
Bizonyosan informálva van már. Mert, hogy amit hat asszony tud egy
férjről, azt a hetedik, a feleség meg ne tudja, az ellenkezik az
akusztika törvényeivel.
Ő nem csinál belőle semmit; összegyüjti őket maga körül, traktálja,
ozsonnáztatja őket, a szakácsnét ajándékkal tartja, a zsidóasszonytól
vásárol, a többiek kedvéért zsur fikszeket ád; nekem csak a férfiakról
kell gondoskodnom, asszony van elég.
Azt hiszem, hogy a feleségem épenséggel parádézik velük. Ahogy más delnő
fölrakja az antik ékszereit, a régi brüsszeli csipkéit, úgy rakja föl az
én feleségem magára a praehistorikus vetélytársnőit. (Vagy ha jobban
tetszik a klasszikus hasonlat, ahogy a Grakkhusok anyja mondá a fiaira:
«ezek az én klenodiumaim».)
Aztán – van egy nagy igazság, amit nem hiszem, hogy a glosszák és
kszéniák irói előlem elragadtak volna s ez az, hogy «idő jártával
fiatalabbak nem leszünk». (Nem szedeted kurzivval ezt a remek mondást? –
Legalább tedd macskakörmök közé.)
No hát így folyt az én életem kedélyesen és unalmasan a maga egyenes
vágányában.
Egy napon egy erősen összegyürt levelet kapok hordárkézből, mely nem
volt borítékba téve, hanem csak úgy összehajtva és lepecsételve.
«Tekintetes úr!»
(Ez még nem tudja, hogy Budapesten, aki nem méltóságos úr, vagy
kegyelmes úr, az mind nagyságos úr.)
«Alólirott asszonyság sziveskedem tekintetes uraságodat meginstálni,
hogy engemet bátorkodjék meglátogatni a szállásomon, igen sürgetős
ügyben, amit lesz szerencséje általam azonnal megismerni. Pénz nem
kéretik, nehogy azt tessék gondolni. Lakásom medve-utcza 16. szám,
földszint, (mivelhogy a lábaim rosszak) nro 6 ajtó. – Jóakaró szolgája
özvegy néhai Baracskai Lászlóné, akire tetszik jól emlékezni.
«Baracskai Lászlóné?»
Dehogy tetszik jól emlékeznem erre a névre.
Úgy rémlik, mintha valaha, az ősidőkben, hallottam, vagy olvastam volna
ilyenforma névről valamit; de hogy hol, mikor és mit, arról még csak
sejtelmem sem volt.
Melyik korszakból kerül ez elő?
Olyan kategórikus meghívás volt, hogy nem birtam neki ellenállani. Ebéd
után, amint a kanalat letettem a kezemből, siettem az ismerős
fiakkeremet fölkeresni. Tudja-e hol van a medve-utcza? Hogy ne tudná?
Ott van egy budai külvárosnak a szélén. Hanem fiakkerrel nem lehet
belemenni, mert zsák-utcza s megfordulni nem lehet benne.
Odahajtattam hát, a meddig lehetett, odább gyalog.
Aféle kis kapásház volt, aminek két szobája van utczára, a kapu által
elválasztva; az egyikben a gazda lakik, a másikat kiadják bérbe.
Az udvaron épen szapulással, ruhateregetéssel foglalkoztak.
– Itten lakik Baracskainé asszonyság? – kérdém a mosóhölgyek
legtekintélyesebbikétől.
Az a könyökével mutatott (a két kezével épen a nedves ruhát csavarta),
hogy melyik ajtón kopogtassak.
A kopogtatásra fölnyilt az ajtó egy kissé. Az ajtónyiláson át valami
fiatal leányarczot pillantottam meg egy perczre, mely azonban rögtön
eltünt; az ajtót félig nyitva hagyva előttem.
Még egyszer kopogtattam, megvártam, míg egy hang azt mondta: szabad,
azzal beléptem.
Olyan tisztességes tabáni házikó tiszta szobája volt az. (A gazda
valószinüleg kapás, ez még a filokszéra előtt volt, a gazdaasszony pedig
mosónő). A kanapé fölött tükör rámájába dugott szentelt bárkával,
mellette paraszt majolika szent képek.
Az asztal mellett volt egy szalmafonatos karszék, abban ült egy éltes
asszonyság; viselete, különösen fejkötője elárulta a római nőt
(kálvinista rómait). Lábai egy nagy zsámolyra voltak fölrakva.
Körülnéztem; rajta kivül senkit sem láttam a szobában.
A szögletben volt egy nagy zöld cserépkályha, mély, fiókos koczkákkal,
kávémelegítő tűzhelylyel, aminőket csak a veszprémi vásáron kaphatni.
– Baracskainé asszonyságot keresem, – adám elő megjelenésem okát.
– Én vagyok az, lelkem galambom, legyen szerencséje közelebb jönni.
Tessék helyet foglalni ott a széken. Én mindjárt ráismertem az
arczképéről, aki nálunk megvan.
Azt hittem, hogy valami csalóval van dolgom.
– Nem nagyasszony, az én arczképem nem lehet az ön birtokában; mert én
elvből sohasem fotografáltattam le magamat, se a képes lapok nem
közölték a képemet soha.
A nagyasszony kettőt legyintett a kövér tenyerével, nagyot hunyorítva.
– Nem is aféle mai világbeli húsz krajczáros potograpia az, lelkem adta
teremtette galambom, hanem egy valóságos piktura; alá van irva a neve
is; maga festette aztat tükörből. Igaz, hogy régecskén volt. De azért
még most is hasonlatos.
Tyhü, teringettét! Most virrad meg egyszerre az agyamban! Tudom már,
hogy ki ez a Baracskainé asszonyság? Az én tükörből festett képem!
Véletlenül a szemben levő tükörbe pillanték, s abból épen oda láttam a
zöldkályha mögötti sutba. Az imént megpillantott ifjabb hölgyalak
rejtőzött oda, hiányos toaletjét, melyben megleptem, kiegészíteni.
– Ott van biz ez az arczkép nálam, – folytatá a nagyasszony, – maga az
hagyta ottan, akinek a számára tetszett pingálni emlékül. Nagy
becsületben tartjuk. A kis leány is. No gyere elő onnan a sutból, kis
leány.
Erre aztán, kissé durczás toppantással előlépett rejtekéből a kis leány.
Igazán kis leány volt; csupa gyermekes félszegség, negédesség, naivság,
szemérem, aminőt csak egy két esztendős kis leánytól lehetne betanulni;
nem lepett volna meg, ha azon kezdi, hogy «csecse baba – bebe bácsi –
dádá».
Külömben magasra felnőtt karcsu alak volt, szépen fejlődött idomokkal;
arcza hamvas piros, ajkai teltek, haja két tekercsbe fonva, le volt
eresztve, sötétszőke, egy kis aranyveres csillámmal. Különösen szép
homloka volt, s nem volt takargatva mesterséges frufrukkal.
– No nézze! Hát itt van a Viola!
(Ah! A Viola! Csakugyan! Ilyen virágnevet hallottam már valaha.)
– Ugy-e, hogy megnőtt! Hja bizony megnő a leány, ha az ágy alá dugják
is. István király napján mult tizenhat esztendős. No hát csókolj kezet a
nagyságos úrnak.
A leány vonakodott azt megtenni. Én protestáltam.
– Leány nem csókol kezet férfinak soha. Szorítson velem kezet s aztán
üljön ide mellém, Viola.
A leány eltakarta az arczát.
– No azért nincs mit elpirulni, hogy egy idegen úr a neveden szólít. Ez
az úr a te jóltevőd, akinek köszönhetsz mindent. Még azt is, hogy ilyen
szép ruhád van. Ő neked atyád helyett atyád volt, születésed (azaz, hogy
kereszteltetésed óta). Azért szeretheted ezt az urat, úgy, mint az édes
atyádat. Óh én jól tudok mindent; nekem annak idejében elmondtak
mindent. (Ezt az utóbbi mondatot egészen hozzám intézte a nagyasszony, a
fél szemével bizalmasan hunyorítva.)
– Hát bizony csak megnőtt ez a leány az idők jártával, hála a nagyságos
úr kegyes gondoskodásának. Minden hónap primáján ott volt az asztalomon
a havi dáczia, ahogy dukált; semmi fogyatkozás nem volt. S én abból
fölneveltem a leányt, tisztességesen, iskolába járattam, kitaníttattam.
Tud varrni, himezni, sütni, főzni, úgy mint egy kisasszony. Mutasd csak
azt a csipkekrézlit a nyakadon. Azt a csipkét is maga csinálta.
Én nem maradtam adós bámulatom kifejezésével.
– Hanem hát nem locsogni-fecsegni jöttem én föl ide olyan nagy
messzeségből, hanem egyenesen a Violának a sorsa miatt; azt valahogyan
dülőre kell vinni. A leány már tizenhat esztendős, én pedig már öreg
test vagyok, a lábaimban csúz van, én nem hordhatom a leányt a világba,
ahogy szokás, magában pedig csak nem szaladgálhat egy ilyen nagy leány.
Most valamit készült velem közölni a nagyasszony, amit a leánynak nem
kellett meghallani.
– Eredj csak, kis leányom, fogd azt a vizes palaczkot, hozz bele friss
vizet. A nagyságos úr szomjas. Jól kihúzd a kutat, hogy friss legyen a
víz. Be ne locskold a czipődet.
Alig húzta ki a lábát a leány a szobából, a nagyasszony fülbe súgva
mondá:
– A leány művésznő akar lenni. Ha ellenzem, elszökik. Hát inkább úgy
teszek, mint Aranyi professzor uram tett az ablakkal, nehogy a macska
törje ki, hát inkább maga ütötte ki a botjával. Fölhoztam a leányt
Pestre. Eddig én neveltem hűségesen; nevelje már most tovább, akinek
nagyobb jussa van hozzá. Vagy az eddigi jóltevője, vagy a vérszerinti
édes apja. Annak is tudom ám én a nevét. Nekem mindent elmondott az
illető annak idejében.
(Az illető!)
– Csak egy szót, nagyasszony, a míg magunk vagyunk. Ismeri ez a leány az
anyját?
– Nem tud ez róla semmit. Az anyja nem kérdezősködött róla soha. Úgy
elfelejtette, mintha nem is volna. De csak egy születésnapi ajándékot,
csak egy kis fülbevalót sem küldött a leányának soha. Csak egy kis hajas
babát, vagy egy szalagot a hajába, a miről ráemlékezzék. Soha. Aztán én
sem irtam neki a leányáról soha. Nem is hiszem, hogy örült volna neki.
Hiszen még a becsületes magyar nevét is elfordította taliánra, hogy a
leánya még a matrikula után se találjon a nyomára. A Viola azt hiszi az
anyjáról, hogy meghótt. Meg is hótt az ránézve valósággal. Nem is vinne
rá a lélek, hogy az anyjához vigyem a leányt, inkább az apját keresem
föl vele.
– No oda meg épen ne vigye. (Az kellene most csak épen a szegény Nikkel
kopasz fejének!)
– Hát akkor?…
– No majd gondoljunk ki valamit.