Baracskainé asszonyság, mikor a százas bankót a kezébe nyomtam, közel
volt hozzá, hogy azt a szimbolisztikus ráköpködéssel üdvözölje; mert
igaz, hogy a kálvinisták nem babonásak, de azért megteszik azt, hogy
mikor valami első pénz kerül a markukba, úgy tesznek, mintha
megköpködnék «fthü-thü» s magukban mondják: «apád, anyád idejöjjön».
A leány azonban kerekre fölnyitotta a szemeit, amint a százast meglátta
(eddig csak hiréből ismerte), az arcza egyszerre lángvörös lett, gyors
mozdulattal kikapta azt a nagyasszony kezéből s visszaadta nekem, aztán
a két tenyerével eltakarta az arczát.
– Ugyan, ugyan, te bohó leány – zsémbelt rá a nagyasszony.
Én pedig megfogtam a két kezét s kényszerítém azokat elpirult arczának
elhagyására.
– Ne értsen félre, kedves Viola. Maga egy ártatlan gyermek. Tőlem
orczapirulás nélkül elfogadhat mindent. Én az ön atyjának testilelki jó
barátja vagyok. Ő az én életemet mentette meg egykor a bizonyos
halálból. Még annál többet is tett velem. A becsületemet óvta meg. Hogy
mi módon, azt én magának meg nem magyarázhatom. (Nem ám, azt csak nem
mondhatom el neki, hogy «megóvott attól a szégyentől, hogy a te mamádat
nőül vegyem».) Ezért én ő neki holtomig lekötelezettje maradok s csak
egy nehéz adósságomat rovom le, amidőn egyetlen gyermekének sorsáról
gondoskodom. Eddig is tettem azt, s ha a próba sikerülni fog holnap,
azontul még nagyobb mértékben tenni fogom. S az én nekem nem lesz
áldozat és kegyedet semmi háládatosságra nem kötelezi irántam.
Azzal visszacsúsztattam a ruhájának a fodrai közé a százast. Engedte.
(S eközben eszedbe jutott az automat, akinek egy négy krajczárost dugnak
a szájába s arra kiugrik belőle egy skatulya gyufa).
Ej, ej! De rossz nyelve van az ilyen inkarnátus pszikológusnak!
Másnap fiakkerrel mentem a Hungáriába.
Csakugyan tudtak valahol egy földszinti szobát adni a nagyasszonynak,
ahová nem kellett pokolgépen repülni.
Violának már új ruhája volt, amit nekem dicsekedve mutatott be. Az árát
is megmondta, csak huszonhét forint volt.
A nagyasszonyt is elvittem Violával együtt a zeneiskoláig. Fritillária
(már én csak maradok ennél a névnél) a harmadik emeleten lakott, ahová
Baracskainé a Szent Dávid hegedüjeért sem volt hajlandó fölmászni; őt
odalenn hagytuk a kocsiban.
Magam vezettem föl Violát a zenetanárnőhöz.
Az rögtön próbát tett vele. Előkeresett a számára egy gordonkát s
leültette a hangjegytámlány mellé. Legelőbb is a kezdetleges
skálatanulmányokat játszatta el vele hangjegyekből. Egy hibát sem
ejtett. Azután egy nehéz szonátát tett eléje. A leány azt is végig
játszotta a legnagyobb preczizióval. Utoljára fölszólította, hogy
játszszon valamit könyv nélkül, valami magyar melódiát. A leány aztán
elhúzta a Bihari kesergőjét, meg a «Szemembő könypatak csereg»
melódiáját, de annyi érzéssel és bámulatra méltó technikával, hogy a
tanárnő tapsolni kezdett neki.
– Igazán rendkivüli tehetsége van a kisasszonynak – mondá gratuláló
kézszorítással fordulva hozzám. – Első rendű talentum.
– No hát! Elsőrendű talentumokat protegálni nemcsak jogunk, de
kötelességünk.
Én megegyeztem a tanárnővel a leczkék díjában; holnaputántól kezdődik a
rendes oktatás. Tetszik tudni, a mai és holnapi nap eltelik a szállás
kereséssel.
Mert egy gordonkatanuló kisasszony számára nem olyan könnyű szállást
találni a fővárosban.
Annak olyan elszigetelt lakás kell, ahol ő sem alkalmatlankodik a
skála-tanulmányaival se a mellette, se a fölötte, se az alatta lakóknak;
de viszont azok sem zavarják őt zongorával, énekszóval, lármás
foglalkozással. Ilyen alkalmatos helyiséget csak a külvárosok
valamelyikében lehetett kapni; két szoba, egy konyha, kettős kijárással.
Az természetesen mind butorozatlan volt. Tehát butorokat is kellett bele
szerezni egyszerüeket, de mégis elegánsakat; aztán meg konyha edényt.
(Az első százast követte az ötödik, meg a hatodik.)
A leány csak egyre bámult; kiváncsi volt, de nem értett semmit. Annál
szivesebben rendezkedett a nagyasszony.
Én röviden iparkodtam a helyzetemet tisztázni.
– Kedves Viola. Ez lesz önnek a szállása. A házbért kifizettem előre
egész évre. Kegyed kap tőlem élelmezésre havonkint száz forintot, mind
addig, amíg a művészete jövedelmezővé lesz. Abból kijöhet, még ruházatra
is marad. Vettem önnek egy gordonkát, meg egy varrógépet. Azokkal
fölváltva foglalkozhatik. A jó nagynéni lesz olyan kegyes, hogy felügyel
kegyedre.
– Jaj, lelkemadta teremtette galambom, – szólt közbe a nagyasszony,
saját térdeit ütögetve a tenyereivel. – Én bizony nem lehetek olyan
kegyes, hogy itt maradjak leányőrzőnek; mert én nekem otthon gazdaságom
van, amit nem hagyhatok ebadóba; nekem haza kell utaznom. Hanem van
énnekem egy régi hűséges cselédem, a jó Magda; majd azt leküldöm a
Violának, ő volt a dajkája kicsiny korában; ezután is hűségesen fogja őt
szolgálni. Egy kicsit süket szegényke, de külömben áldott jó teremtés.
– No hát – úgy is jól lesz.