Ebédről beszélek; pedig hát az a mai napról kimaradt.
Ma dezsönéroztunk. Így volt a muszáj.
A művésznőre való tekintetből kellett ezt a franczia étkező szokást
elfogadnunk. Föllépésük napján a művésznők nem ebédelnek. Korán egy
dezsőné, előadás után aztán majd lesz egy banket a művésznő
tiszteletére, ez aztán nagyszerű lesz!
A villásreggelihez be kellett még várnunk mosziő Antanfüt. Ez volt a
diva imprezáriója. Imprezárió nélkül a divák nem utaznak.
A nevét többször hallottam már emlegetni az asszonyoktól: «itt volt
mosziő Antanfü»; de az ortografiájával csak akkor ismerkedtem meg, mikor
a névjegyén leirva olvashattam: «Alfred Entenfusz».
Impertinens kis németbe ójtott franczia volt. Mindig kalatyolt, senkit
szóhoz nem hagyott jutni. Elmondta egy szusz alatt, hogy ma délelőtt
milyen óriási munkát végzett: tizenkét hirlap szerkesztőségeit
szaladgálta be, kellő informácziókat hagyva hátra; egyebekről is
gondoskodott, a mi ilyen barbár országban nehezen megy; másutt ez mind
magától kinálkozik.
Ez alkalommal az ebédnél a hölgyek letevén a kalapokat, Hesperist is
láthattam fátyol nélkül. Bizony nagyon megsoványkodott a jó teremtés. S
a sovány nőknél a féltékenység a nyak-inak merevségében nyilatkozik.
Ej haj!… de kár megvénülni.
… Denique az esteli konczert fényesen sikerült. A vigadó megtelt. Jelen
voltak a főváros celebritásai. Ott volt Rózsavölgyi és Társa is. A
fiatalság kitett magáért; volt taps és eléhivás elég; kivált midőn a
diva a cavatinák után rágyujtott egy magyar népdalra: «Ugyan édes komám
asszony, Mért kend olyan sovány asszony? Hogy tudott így elfogyni? Lám
én milyen kövér vagyok, Mint a háj, majd elolvadok, Ebben a nagy
melegben». – Ezzel a magyarok tökéletesen le voltak főzve.
Kapott a diva nagyszámu bukétokat és koszorukat és azután egy lantot
csupa kaméliákból, azután meg egy virágkosarat rózsákból, meg egy
életnagyságú hattyut csupa tubarózsából kiformálva; végül egy
diadalszekeret, mely elé fehér galambok voltak fogva. A bámuló közönség
közt az a hírszellő járt, hogy mindezen nagyszerű ajándékokról egy
titokban maradni kivánó mæcenás gondoskodott. (Nem mertem a tükör felé
fordulni, nehogy föl találjam fedezni ezt a rejtőzni kivánó anonimust.)
Annyi igaz, hogy én adtam – a feleségem kezébe – a diva által igényelt
fölléptidijat: egy lepedőt.[7]
A nagy bankett alatt, a diva toasztjaira szolgáló pezsgőt is én
tartottam szerencsémnek kifizethetni.
Mondtam is a feleségemnek – másnap, – hogy remélem, a diva meg van
elégedve az eredménynyel.
Pálma a vállát vonogatta.
– Alig maradt neki valami belőle.
– Az ezer forint föllépti-dijból?
– Az imprezárió annyi mindent fölszámított neki.
– Ugyan miket?
– Hát a sok reklám; azok a virágok, hattyuk, lantok, virágkosarak,
azokat mind Bécsből hozták. Azután az itteni hirlapok, a reczenziók,
mind véres nagy pénzbe kerültek.
De már erre a szóra bennem is lobbot vetett a nemzeti büszkeség.
– De már akkor szemtelenül hazudott az a svihák imprezárió. Magyar
kritikust még nem vesztegettek meg soha. Ebben a mi hirlapirodalmunk még
szűz!
– Mosziő Antanfű azt mondta. A számlát is megmutatta Angiolinának.
– Dobja a szeme közé a számlát a ficzkónak, magát meg dobja ki az ajtón.
– Hiszen ő maga is szeretne már tőle megszabadulni, de nem bir.
– No hát majd megszabadítom én a divát mosziő Kacsalábtól.
Könnyű volt azt elkövetnem.
Az irodám fiatal személyzete között mindig szokott lenni egy-két poéta.
Nem, mintha az én hivatalomnak lett volna szüksége a poétákra, hanem
inkább, mert a poétáknak volt szükségük az én hivatalomra.
Hát biz a versírásból nehéz megélni a fiatal, kezdő tehetségnek; kapóra
jön mellé egy kis biztos alkalmazás valami fővárosi intézet irodájában.
Csaknem minden hitelintézetnek, biztosítónak, iparvállalatnak van egy
poétája, «levelező» czím alatt, a ki délig korrespondencziákat üt
nyélbe, délután meg verset, humoreszket, szinbirálatot cselekszik.
Nálam épen volt kettő.
– No ti derék gavallérok vagytok! – ezzel a szóval ronték az irodába –
ti pesti hirlapirók! Hát mikor egy ilyen czelebritás, egy honunk
szülötte csillag a művészet egén leszáll a hazai földre, ti azt
levetkőztetitek ad peram et saccum.
– Ki meri azt mondani? – kiáltott egyszerre az én két poétám, leugorva a
levelezői srófos székről.
– Hát maga mosziő Antanfü. Ő maga!
Erre az én két poétám otthagyott kopirtintát, hektográfot, szandarakát;
ugrott a kalapjáért, futott ki az irodából.
Két óra alatt föllármáztak minden szerkesztőséget.
Két óra mulva hétrendbeli párbajra kihivás volt Entenfusz tisztelt
barátomnak az asztalán, a becsületükben megsértett fővárosi
hirlaptudósítók részéről.
Entenfusz úr természetesen egyet sem fogadott el. Erre aztán a
fölingerelt múzsafiak galléron ragadták, odaczepelték Angiolina d’Istria
asszonyság szine elé, s ott kellett neki, tanuk jelenlétében, polgári
becsületére bevallani, hogy ő tőle magyar és német-magyar budapesti
hirlapiró se forintokban, se frankokban, se dollárokban, se márkákban,
se rubelekben, se sterlingekben, se lirákban, se drachmákban egyetlen
egy piczulát sem kapott, s az egész elszámolása falzum! S ennek a
korolláriumául kényszerítették a művésznőtől e hamis czimen elharácsolt
összeg azonnali leszámítolására. Végül pedig vitték a vasutra, s a
melyik vonat legelőbb indult, arra felültették s ellódították innen
Tarnopolba, vagy hová?
No ettől az imprezáriótól hát alaposan megszabadítottam a divát.
De vajjon nem volt-e neki egyebe is, mint imprezáriója?
Hüh, teringettét! Erre nem gondoltam.
Csak a fait accompli után kezdtem hátratekintgetni, hogy mi volt ez?
Hisz én most megint valami nagy bolondságot míveltem.
Hát minek volt nekem beleavatkoznom egy világhirű vándor-primadonna, meg
az imprezáriója ügyébe? Mi közöm nekem ahoz, hogy ők hogyan osztoznak
meg a zsákmányukon?
Hogy azt a föllépési dijat én magam spendiroztam? Hát mi gondom nekem
arra a pénzre, a mit már kidobtam az ablakon?
Hogy nem tűrhettem el a magyar hirlapirók rágalmaztatását?
Ez is bolondság! Hát mi jót teszek én a magyar hirlapirókkal azáltal,
hogy elhiresztelem róluk: milyen megvesztegethetetlenek? Hogy a
dicséretet ingyen osztogatják? Ád valaki a magyar hirlapirónak egy új
kalapot – azért, hogy ő olyan becsületes?
De a legnagyobb bolondság volt tőlem ennél a beavatkozásnál az a ferde
helyzet, a mibe saját magam kerültem Passiflorával szemben.
Ez a drága hölgy most szentül azt hiszi, hogy én a Cicisbeoját azért
ugrattam el mellőle, mert féltékeny voltam rá. A tizenhat év előtt
kialudt láng újra föllobbanását látja benne.
Ezt a meggyőződését észrevehető módon engedi sejtetni velem.
A jótékony hangverseny után semmi előkészületet nem tesz a
továbbutazásra, nagyon jól érzi magát a házunknál, derült kedve van, az
egész társaságot elmulattatja. Maga kinálkozik közreműködéssel
jótékonyczélú hangversenyekben – minden föllépti díj nélkül. Egyszerre
meglepte a honleányi érzület. Szépnek találja a fővárost, kedvesnek a
közönséget, érdekli a nemzeti politika.
Már látom: ez nekem itt marad a nyakamon.
El voltam szánva, hogy védelmezni fogom magamat.
Nagyon sok dolgom lett egyszerre a házon kivül, alig találkoztam
naphosszant az asszonyokkal. Az a sok gyűlés!
Egyszer mégis sarokba szorított az Amarillis.
– Megálljon csak! Ne szaladjon még el az asztaltól. Ön jó lábon áll a
nemzeti szinház intendánsával, ugy-e?
Aha! Kezdődik már.
Parirozni akartam a prim-vágást egy fintával.
– Az az, hogy én a magam lábán jól állok; de az intendáns biczczent.
– No no, uram! Ne utazzék ön kalauerekben; mert ott nagy konkurrencziát
talál maga előtt. Önnek nagy befolyása van a szinházi igazgatóságra.
– Abból áll a befolyásom, hogy első emeleti páholyt tartok s a
bérletszüneteket is megváltom.
– Ön mindennap találkozik az intendánssal.
– A pikétasztalnál. Csak krajczárba pointjét. Hol ő nyer, hol én; nem
tartozunk egymásnak.
– Ön előhozhatná neki egyszer Angiolina ügyét.
– Ügyét? Hát van neki valami ügye?
– No igen. Elhatározta, hogy művészi tehetségeit ismét hazájának fogja
szentelni.
– Az nagyon szép tőle.
– Hisz ön ismeri Angiolina tehetségét.
– No de mennyire.
– Milyen regiszter! Milyen iskola! Mekkora repertoár! Milyen trillák! És
aztán az a művészi játék!
– Ez mind köztudomású dolog.
– Ilyen tehetséget kár volna elszalasztani.
– Kétségtelen.
– No hát fog ön szólni az intendánsnak Angiolina érdekében?
– Nem én.
Amarillis fölnézett a magasba, aztán az asztal alá, meg két oldalt,
mintha keresné azt, aki így szólt:
– Ön mondta ezt?
– Saját szájammal.
– Hogy ön Angiolinát nem fogja ajánlani az intendánsnak.
– Tudja, szent barátném, én szivesen előmozdítom az ajánlásommal bármely
fiatal tehetségnek a pályafutása kezdetét, protegálom is, amíg a siker
stádiumába el nem jut; de bevégzett művésznők szenzálja nem akarok
lenni; ha a hazai operához akar szerződni a diva, ezt végezze a
karmesterek útján. Ebbe én nem avatkozom.
Ezzel a szóval úgy megharagítottam Amarillist, hogy Adelphe Philine
fátyolába burkolta az arczát és ott hagyott.
De hát Adelphe Philine is mit avatkozik profán dolgokba, mint a szinház?
Ez órától fogva azután Passiflora is olyan képet csinált, mikor eléje
kerültem, mintha ő is apáczafejedelemasszony volna.
De a többi asszonyok is mind éreztették velem a szolidarításukat. Még a
feleségem is. Valóságos hideg sugárzott ki belőle. Betegséget szimulált.
Hát ti engemet boycottirozni akartok.
No megálljatok!
Azt tettem, hogy hivatalos kiküldetést adattam magamnak – Amszterdámba.
«Másutt is Edison napja süt!»
Ezt ugyan Shakespeare idejében úgy mondták, hogy «másutt is Isten napja
süt!»
De hiszen a bölcs Ben Akiba sem mondta volna, hogy «semmi új sincs a nap
alatt», ha ismerte volna a «villanyos napot». Az alatt még sok új dolog
terem.
Először utaztam egyedül, amióta feleséges vagyok.
De azért ennek ne szenteljünk új fejezetet.
Szégyenszemmel vallom meg: kaptam rajta, hogy a feleségem gyöngélkedik.
Meg is vert érte az Isten!
Az útban olyan grippét szereztem magamnak, hogy amint haza kerültem,
rögtön ágynak estem; három hétig meg nem szabadultam ettől az
akczióképes nyavalyától, amelyben az embernek az összes életczélja az
orrában összpontosul, annak van alárendelve minden egyéb életműszere.
Gyomor, tüdő, szív, mind azt lesi, hogy mit mond hozzá ő nagysága: az
orr? Az ember mindig alhatnék és soha sem tud aludni s úgy szeretné a
fejét valakivel elcserélni.
A feleségem nagyszerű volt az ápolásban. De a többi hölgyek is hűségesen
segítettek neki. Vagy az egyik vagy a másik ült az ágyam mellett.
Mindegyik más meg másféle gyógykezelést kisértett meg rajtam. Ahol fájt,
ott megmassziroztak, sósborszeszszel bedörzsöltek; a fülem dombjára
spanyollégy flastromot ragasztottak; az egész idő alatt ujságot nem
olvashattam, mert a szemem fájt a világosságtól; csak az asszonyi
mendemondákból éltem. Különben sem értettem volna belőle semmit. Buta
voltam. Az eszem pauzált. Azt tudtam, hogy «hatan» vannak. De akárhogy
számláltam, nem tudtam reggeltől estig többet összehozni ötnél. Sorba
szedtem a neveiket: «Pálma, Amarillis, Iringo, Fritillária, Hesperis».
Ki lehet a hatodik, aki nincs itt? S miért nincs itt? Nem birtam
kiokoskodni.
Egyszer aztán a grippének is csak vége szakadt, a gyógyulás abban
jelentkezett, hogy megkivántam az ujságolvasást. Kezembe adták a
Vasárnapi Ujságot (ezt az én kedvencz lapomat, aminek minden évfolyama
itt áll bekötve a könyvtáramban!) Hát amint fölnyitom, mit látnak benne
a szemeim? Passiflora arczképét egész féloldalon.
«Passiflora»! Ez a hatodik ni! Most már eszembe jutott a neve.
A kép alá ugyan «Angiolina D’Istria» volt jegyezve.
Most már aztán arra is rájöttem, hogy miért nem látogatott meg a
betegségem alatt, ahogy a többi jó lelkek?
Azért, mert haragszik rám.
Haragszik rám, mert nem ajánlottam az intendánsnak a szerződtetését.
Amint azonban a képhez csatolt életirását olvasni kezdtem, mindjárt az
elején ezen örvendetes hirrel találkoztam: «Angiolina D’Istria»
világszerte ismert művésznőt sikerült az intendaturának a magyar
dalszinház számára előnyös föltételek mellett szerződtetni.
No hát! Megvan! Szivem, mi kell még?
Épen Amarillis volt a virrasztóm.
Mutattam neki a képet, nagy diadalommal.
Nem volt tőle meglepetve.
– No hát Angiolina D’Istria szerződtetve van az itteni operában.
– Igen, – mondá nagyon fanyar képpel.
– A saját tehetségeiért, az én ajánlgatásom nélkül.
– Az ám.
– Akkor hát nincs neki oka többé rám neheztelni.
– De nagy oka van. Mert ha ön puszirozta volna a szerződtetését az
intendánsnál, akkor az intendáns fogadta volna el az Angiolina
föltételeit: héthavi szereplés, háromhavi szabadság, négy föllépés
havonkint, azontul külön föllépti díj, tizezer forint gázsi, – míg
ellenben az ön segítsége elmaradván, Angiolina volt kénytelen elfogadni
az intendáns föltételeit: kilencz havi szereplés, egyhavi szabadság,
nyolcz fellépés havonkint, négyezer forint gázsi, annak is fele
játékdíj, ami levonatik, ha a föllépés az ő hibájából elmarad. – Hát ez
a külömbség a dologban, uram. Érti ön?
Hogyne érteném? Tehát nekem kellett volna az archimedesi csavarnak
lennem, aki az intendánst rákényszeríti az előnyösebb szerződésre.
És ezt Amarillis egészen összeférhetőnek tartotta az ethikával. Épen
úgy, mint szent Krispin a lopott bőrből csizmavarrást mezítlábas emberek
számára.
Azt már most a grippés fejemmel is megértettem, hogy emiatt bizony
Passiflorának van oka rám neheztelni.
De annak az okát nem birtam kitalálni, hogy miért fogadott el egy
világhirü művésznő, aki egy hangversenyi föllépteért ezer forintot kap,
egy négyezer forintos szerződést háromnegyedévre? Ez még sublimior
mathesis volt az én beteg agyamnak.
Pár nap mulva aztán, hogy a fejem is tisztább lett, napilapokat is
kezdtem olvasgatni, rábukkantam a szinházi kritikák rovatában a
tudósításokra, melyek Angiolina D’Istria első szinpadi fölléptére
vonatkoznak. Hát biz ezek nagyon langymelegek voltak. Nem olyan tüzesek,
mint a konczertreferádák.
Még megjegyzéseket is tettek holmi elkopott középhangokról. Nem volt már
itt mosziö Antanfü, a ki szuggrálja a lelkesedést.
Hogy azt elugrattam a művésznőtől, az már csakugyan az én bűnöm.
De még nagyobb az, hogy Entenfusz úr hivatala ekként vakancziába
kerülvén, azt nem siettem betölteni.
Ez a mea maxima culpa.
… Amíg a grippém tartott, a sok konfuzus álom között azok a vizióim is
voltak, hogy én vagyok az Entenfusz. De megizzadtam bele!
Soha többet, csak most kigyógyuljak valahogy!
… Aztán utoljára mégis csak meglátogatott Passiflora, s úgy tett, mintha
nagyon örülne a fölgyógyulásomnak.
Vajjon mit forralhat ellenem?