Van ugrás a logikában is.
A négy után következik az öt, de itt elejbe ugrik a hat.
Az utczák teleragasztva a mai konczert rózsaszínű plakátjaival, melyeket
mind a négy oldalon szegélyez a főfő vonzerő: «Angiolina D’Istria»
mindenféle lehetetlen alakú betűk verszáljaiból kiformálva; nekem pedig
tele a két zsebem zártszékjegyekkel, amiket estig el kell adnom a velem
üzleti összeköttetésben álló egyéniségeknek. Minthogy azonban én az
útonállásnak ezt a nemét a szegénylegénykedés legutolsó fajtájának
tartottam, hát az ilyen rámbízott üzletnek rendesen az szokott a
végeredménye lenni, hogy rálesek, mikor a diákok az egyetemből kijönnek
seregestől; egy ismerős fiút elfogok, annak a kezébe nyomom az egész
csomó jegyet; «nesze pajtás; oszd ki a kollégáid között, aztán majd
tapsoljatok». (A jegyek árát megfizetem magam.)
E miatt ott kellett a múzeum előtt alá s föl lőgéreznem.
Egyszer-egyszer be is tértem a nagy lélekszállítóba, megnézni, hogy nem
készül e még rajzáshoz a köpü.
Amint megint kijöttem a gyalogjáróra: épen egy karonfogott pár haladt el
előttem; kétségtelenül férj és feleség. Az asszonyságon csokoládébarna
posztó öltöny volt, elől, a vállán kezdve egész csipőig, hosszú egyenes
fehér zsinórokkal ellátva, hátul pedig szintén mindenféle fehér
sújtásokkal kiteremtettézve, amik nagyobb távolságból tökéletesen
hasonlítottak az epitáfiumokon látható emblémához. Halálfej és
karcsontok.
Mintha én ezt a divatot már valaha láttam volna!
A fején óriási Rembrandt kalapot viselt a hölgy, melynek karimájáról
bordóveres fátyol volt lehúzva az álláig, úgy, hogy az arczát nem
lehetett meglátni. De arra is használatos volt ez a hatalmas kalap, hogy
a párját képező férfinak az arczát is eltakarta. Jobbjában japáni
napernyőt viselt a hölgy, bambusznád nyéllel s ugyanarra a karjára vetve
viselt egy lebernyeget, mely tele volt hímezve kicsiny és nagy zsett
gyöngyökkel. Meleget nem tarthatott az, de ha verekedésre kerülne a sor,
kegyetlenül helyben lehetne vele hagyni valakit, – aki engedi magát.
Pedig úgy látszott, hogy most mingyárt arra kerül a sor.
Czivódtak egymással. A hölgy hangosan, a férfi csak mormogva.
Egyszer-egyszer a hölgy a könyökével nagyot taszított a férfi bordáiba.
Kiváncsi voltam rá, hogy ugyan min veszekesznek? A sarkukba nyomultam.
– Mit? Te még most is azt mered állítani, hogy azt a nyakravalót magad
kötötted így föl? – Így nem tud férfi nyakkendő-csokrot kötni. Így csak
a kávéházi pénztárosnők tudják megkötni a csokrot.
A férfi morgott rá valamit.
– No vagy az orfeumi ballerinák! Illik az ilyen feleséges embernek? Hisz
ez valóságos madár-csalogató!
Mikor aztán a Nemzeti szinház Szikszay-kapujához értek, akkor
betuszkolta a férjét a kapu alá; napernyőjét, lebernyegét kezére bizta,
ő maga fölbontotta az inkriminált nyakkendőt és megkötötte illedelmes
máslinak, a hogy az rendes életet folytató férjekhez illik.
Mikor aztán kifelé jöttek a kapu alól, akkor végre mégis csak meg
kellett látnom a férfinak a képes felét.
– Ezt a pofát én már láttam! – mondám doktor Bartolóval.
Mire a pofa tulajdonosa ugyanazon tónusból énekelt vissza Almavivával:
«Sok szerencsét én kivánok…»
Hisz ez Nikkel pajtás.
De mi lelte ezt? Hisz ez most fél fejjel kisebb, mint volt hajdanában!
Nem nőtt ez visszafelé, csak a fejét tanulta meg a válla közé húzni a
felesége jelenlétében.
Ez a saisi fátyol alá takart hölgy tehát Hesperis!
Bizony régen nem láttam.
S ma sem lesz a napja, hogy meglássam, úgy látszik, hozzá van esküdve az
a rókaszinű fátyol.
Ő is rám ismert és megszólalt. (A hangjáról sem ismertem volna rá: olyan
szőlőrekettye-izű hang volt.)
– No ez derék! Mi épen önökhöz indultunk látogatóba.
– No annak fölöttébb örülök. A feleségem el lesz ragadtatva.
– Mehetünk együtt.
(Hogy én ezzel a figurával menjek végig a városon! Meglűnek!)
Jó ürügyem lett volna ugyan az elmenekülésre, hogy tele a zsebem
konczert-jegyekkel s azokat értékesítenem kell statarialiter. De aztán
valami ötlött az eszembe; «no hiszen jó helyre hozod az uradat most mi
hozzánk; ott van Passziflóra». – Nem! azt a jelenetet, amikor ezek
egymásra bukkannak, nem engedhetem el magamnak; azt nekem élveznem kell.
Tehát azt tettem, hogy odaintettem az ismerős hordárt onnan a
szegletről; kezébe nyomtam a hangversenyjegyeket azzal az utasítással,
hogy szerezze el, ahogy tudja, a mit kaphat belőlük, azt vigye haza a
feleségének; nekünk pedig hozzon egy jó nagy csukott négy ülésest.
Férjet felesége mellé helyeztem a hátulsó ülésben, magam az első ülésben
foglaltam helyet, háttal a kocsisnak. Itt nem látnak meg.
Hesperis lamentált, hogy minek ez a költekezés? Én megnyugtattam, hogy
igen messze lakunk, aztán sáros az út. Aztán nekem is sietnem kell:
referálnom a feleségemnek, hogy a mai konczertre a jegyek már mind
elkeltek; most már ázsióval árulják őket; majd ettől a mai nap
«Star»-jának is jobban megnyilik a hangja, ha ezt meghallja, mivel, hogy
az isteni Angiolina d’Istria a mi házunknak a vendége.
Megszántam a szegény Nikkel pajtást; figyelmeztetni akartam az
ámbüszkádra.
Nikkel e szónál meg akarta nyomni a lábamat. Ámde Hesperis lábacskája
ott detektiveskedett mellette s ő hágott a férje lábára.
– Most mért akartad a barátod lábát megnyomni?
– Én? Dehogy akartam.
Hesperisnek a találkozása Pálmával a könyek libáczióinak volt szentelve.
Zokogva borult az asszony nyakába s három verset sírt. Az egyiket
bizonyosan a derék szürke emberért, a kinek soha sem kellett volna
meghalni, a másikat kétségtelenül Pálmáért, hogy ilyen emberhez kellett
férjhez mennie, a harmadikkal valószinüleg saját magát siratta el, a
miért Nikkelhez került. – Mert hát a férfiak mind rosszak. – Ha két nő
viszontlátja egymást, igazán nem is tehet egyebet, mint hogy sirjon.
– Hát mi ne sirjunk egy kicsit? dörmögé hozzám Nikkel.
– Hallottam! szólt oda a fátyol alól Hesperis, s aztán csak megtörlé a
zsebkendővel orrát, szemét, – mindig a fátyol alatt.
Mikor Nikkel pajtás fedetlen fővel mutatkozott, akkor tünt csak fel a
nagy változás, a min az idő (a nagy öltöztető) keresztül vitte. Szakállt
nem viselt többé, csak bajuszt; a haja egyik fülétől a másikhoz volt
átfésülve, hogy a fensíkot fedezze, s haj és bajusz fekete volt; holott
nekem úgy tetszik, mintha a legutolsó búcsúvételünk alkalmával szőke
lett volna. (Persze, Dácziában nem árulnak szőke melanogént.) Az arcza
is rezes lett egy kicsit. S az egész modora valami kedélyes sunyiságot
árult el, mint a ki tudja azt magáról, hogy őtet mindig szidják a háta
mögött valami bűneért, a mit ő vagy elkövetett, vagy nem követett el;
szemben pedig mindig vallatják érte, de a mit ő bizonyosan le fog
tagadni.
A felesége nem is titulálja a barátnéi előtt máskép, mint «ez a rossz
ember». Ezt neki ép úgy meg kellett szokni, mint nekem azt, hogy a
feleségem úgy szólít, hogy «fiacskám».
Azonban még Hesperis hozzá sem kezdhetett, hogy oly hosszú távollét után
kipanaszolja magát hajdani kebelbarátnéja előtt, a midőn az előszobában
kedélyes vita hangzott fel két hölgyajakról, kiknek mindegyike
áterőszakolni igyekezett az ajtónbelépés elsőbbségét a másikra. Nehéz is
azt eldönteni: az egyik «diva», a másik «beata».
– Amarillis és Passiflora… Súgám én hirtelen Nikkel fülébe.
A mire ő olyan hunyász pofát csinált, mint egy ártatlan kandur, a ki még
soha madarat el nem fogott.
Csakugyan Amarillisnek kellett elébb belépni.
Mikor Nikkel pajtást meglátta, egyszerre összehúzta a szemeit laposra,
mintha csak apródonkint akarná átereszteni az alakját emlékezete
retinájára. (Ez a másik!)
Egészen ellenkező hatása volt Nikkel meglátásának a második hölgyre.
Passiflora szeme szája tágult, s egy pillanatig az az ötlet volt
olvasható az arczán, hogy az ajtóból visszaforduljon, elszaladjon, itt
hagyjon konczertet, jótékony nőket, s meg se álljon Amerikáig.
Hogy ezt Hesperis szemei ott a fátyol alatt észre ne vették volna, alig
hihető.
Én azonban siettem (váltóőri ügyességgel) a vasuti összeütközést
elhárítani, azzal, hogy odavetettem magamat a sinekre, s tárt karokkal
fogtam el egyszerre, mind a két delnőt.
– Diadal, hölgyeim! Jegyeink az utolsóig mind elkeltek. Az utczákon
ázsióval kinálják az elővásárlók!
– No, no, fiacskám! – szólt közbe a feleségem. – Engedd meg, hogy hadd
mutassam be elébb a hölgyeket egymásnak.
S azzal megnevezte őket fejenkint, mire azok kezet nyujtottak egymásnak
előirt mosolygással. Hesperis és Passiflora még újak voltak egymásnak:
Nikkel pajtásnak pedig valóságos «új kapu» volt az Adelphe Philine
fejedelemasszony czím, a mi alatt Amarillist viszontlátta.
A két utóbb érkezett hölgynek valami rövid közlendője volt Pálmával,
félsuttogás mellett. Nikkel a tükör felé fordult s bajuszát igazgatta.
Hesperis odalépett hozzám s egyet csipett a karomon, odasúgva:
– No ha maga így tud hazudni egyszerre két hölgynek…
– Hogy tud még akkor háromnak!
Amarillis meg akarta mutatni, hogy ő itt is ura a helyzetnek. Maga jött
oda Nikkelhez, őt megszólítani.
– Hiszen mi már találkoztunk az életben.
– Igen, a klasszikus görög földön! a Pieridák berkében.
A bordóvörös fátyol csak úgy libegett Hesperis kalapján e szóváltásra.
Siettem interveniálni.
– Jer velem, pajtás, a szobámba, – mondék Nikkelnek, azon törekedve,
hogy őt valahogy kihúzhassam a karjánál fogva a tükör és Amarillis
közül, a hová be volt szorítva. Te szeretted a régi pénzeket: énnekem
igen szép gyűjteményem van.
Amarillis rám nézett.
– Úgy? Nem is tudtam, hogy ön oly szenvedélyes régipénzgyűjtő!
(Nem is voltam én az; hanem azért ritka szép nummismatikai múzeumom
volt, a mit a megboldogult elődöm gyűjtött össze).
– S ön is úgy szereti az antikokat? – kérdé Amarillis Nikkeltől.
– Imádom.
– Akkor ebben a szalonban is találhat eleget. A mit itt lát, az mind
antik.
(A feleségemnek ez volt a főszenvedélye: butorokban, képekben,
porczellánokban: vieux Sèvres, alt Wien, vieux Saxe, old-Chine, Szaczúma
japán).
Nikkel bámulva nézegetett széjjel s elragadtatással mondá:
– Nagyszerű! Pompás! Csupa antik. (S az alatt hol az egyik, hol a másik
hölgyre tekintett.) S milyen jól vannak konzerválva!
Amarillis baziliskus-szemeket vetett rám. (Hiszen nem én, hanem a
Nikkel!) – (De csak nekem kell ezért majd meglakolnom.)
– No, ha ön olyan nagy kedvelője a régi pénzeknek, én majd rávezetem önt
egy olyan kútforrásra, a hol ön a legritkább példányokat kaphatja.
– Háládatos leszek érte.
… Hej de jól éreztük magunkat Nikkel pajtással, mikor ebből a
tündérbarlangból az én pipázómba átszabadulhattunk.
– Te pajtás! – könyörgött Nikkel, – az Isten szerelméért, el ne mondd a
feleségemnek, hogy én Passiflorát ismerem valamiképen.
Nagyot kaczagtam rajta.
– Féltékeny a feleséged?
– De még mennyire! Azzal fenyeget, hogy ha én őt megcsalom: bizony
levágja álmomban az orromat. Már pedig nem szeretnék ezüst orral sétálni
a világban, mint a «Georgiai nők» férjei az operettben.
– De hát nem is csalod meg?
– Tudod, pajtás, a szerzetesek által letett «votum castitatis»-ban is
ott van a mentő «quantum possum» (a mennyire tehetem) formula.
Az inas jött be.
Nagyságos Nikkel úrnak adta át a feleségem meghivását a mai ebédre. A
nagyságos asszony addig is itt marad.
Itt marad?
Akkor azután is itt marad.
Ő lesz az ötödik!
Uram segíts! Ki van még hátra?
Én ezt az ebédet négy hajdani lángom világítása mellett költöttem el; az
ötödik lángomnál főtt az ebéd.
Ezt nem csinálja utánam Edison!