Még az én házasságom előtt kivándorolt az eléggé nem méltányolt művésznő
a hálátlan hazából, mely nem tudta eléggé megbecsülni (osztrák értékben)
művészi tehetségeit. Olasz nevet adoptált, amihez joga volt, mert
csakugyan Istriában született; Passiflorának csak én bérmáltam el.
Nagy megnyugvásomra szolgált, hogy a külföldön úgy ünnepelik. Rettegtem
attól a gondolattól, hogy ha egyszer eltalálja veszíteni a hangját,
akkor haza jön s szülötte nemzetének fogja szentelni tehetségeit; itthon
okvetlenül barátságot köt a feleségemmel s akkor az én jó hírem
kártyavára menten összeomlik.
Azonban hát sorsát senki sem kerülheti el.
Egyszer csak feltűnt a művészet csillaga Szentpétervárott. Ez a
művészkarrierben az ultima Thule. Onnan aztán lassankint szállt lefelé;
Varsóba, Krakkóba, majd Prágába; utoljára Bécsbe. Én ahoz hasonló
rettegéssel olvastam a vendégszerepléseiről szóló tudósításokat, mint a
kholera híreket. (Tán csak huzatott a kormány kordont a magyar határon?)
De hát ami már egyszer a «kizmet»-ben meg van irva!
Egy napon soror Amarillis hiányzott az asztalunknál.
Én szimulált részvéttel kérdezém a feleségemtől, hogy talán beteg a
tiszteletreméltó úrhölgy?
Erre Pálma suttogva mondá:
– El ne áruld senkinek. Mi egy nagy konczertre készülünk, az
ápolóintézetünk gyarapítására. A programm már kész, csak a piész deö
rezisztansz van még hátra. Amarillis azért ment föl Bécsbe, hogy a
hangverseny számára megnyerje a világhírű D’Istria Angiolina
közreműködését.
– Amarillis hozza ide?
– Igen. Én fölajánlottam neki a saját szállásomat ittléte alatt.
– Hüh! Teringettét! Ez nagy…
– Micsoda, édesem?
– Azt mondom, hogy nagylelkűség. (Akartam mondani: nagy bolondság!)
Aztán Pálma körülczirógatta a pofámat a síma tenyerével.
– Ugy-e bár, helyesled, hogy én Amarillisnak azt adtam utasításba, hogy
ha a híres művésznő valami exorbitans föllépési díjat talál igényelni,
csak egyezzék bele, majd az uram kifizeti.
– Már mint én?
– Hát te vagy az én uram.
Mit tehettem? Olyan szépen mondta azt, hogy «te vagy az én uram». Bele
kellett nyugodnom, hogy «úr» vagyok.
Igaz, hogy azzal az összeggel kilencz inséges családapának az évi
házbérét kifizethettem volna rövid kézből.
D’Istria Angiolina csakugyan beleegyezett a közreműködésbe.
Két nappal a konczert előtt már lejött Budapestre.
Úgy illett, hogy a perronon fogadják a dívát a jótékony hölgyek,
rózsabukéttal, riporterek kiséretében. Az én hintóm várt reá.
És aztán nekem kellett őt fogadnom odahaza a lépcsőtornáczban s
karonfogva vezetnem a számára rendelt apartmába.
Még most is szép asszony volt. Hiszen csak tizenhat év mult el azóta,
hogy utoljára láttuk egymást: legfeljebb harminczhat éves lehetett.
Aztán a szinésznők nem vénülnek.
A feleségemnek azonnal elfecsegte, egész dicsekedéssel, hogy mi jó
ismerősök vagyunk, s még most is veszedelmes lehetnék rá nézve, ha olyan
«jól őrzött vár és jól táplált őrsereg» nem volnék, (a hogy a német
közmondás kifejezi).
Vacsoránál egymással átellenben ültünk s akkor még jobban szemügyre
vehettem. A termete kissé nagyon megerősödött; az arcza azonban semmit
sem vesztett hajdani derültségéből. Hosszú csigába csavart hunczutkái
voltak (à la Mars kisasszony) amikről azt rebegi a fáma, hogy két
keskeny sebhely eltakarására valók. Nehány év előtt a diva azt a
kellemetlen fölfedezést tette, hogy az orczáin időjelző vonalak
(magyarán «ránczok») kezdenek otthonosulni. Egy amerikai műtő aként
segített ezen a hátrányon, hogy a fül közelében egy-egy vékony
szijacskát kihasított az arczbőréből s azzal a solutio continuitátist
szépen összevarrta; az által a ránczok elsímúltak. Csak szinésznők
képesek ilyen heroizmusra.
Egy másik emlékének pedig csak én tudom a titkát, Junói nyakán egy két
ujjnyi széles bársony szalagot visel, egy sor gyémánttal. (Igazak-e? azt
nem tudom.) Ez a bársony szalag annak a hat pióczacsipésnek a nyomát
takarja el, amik soha el nem mulnak.
Egyébiránt olyan pompás jó kedve volt, miként hajdan és kitünő étvágya
hozzá.
Hivatalos volt a vacsorához Violetta di Gamba asszonyság is, mint
szintén résztvevő tag a holnaputáni konczertben. Mind a három hölgy el
volt ragadtatva a negyediknek a szeretetreméltóságától. A pezsgőnél
te-s-tu-t ittak vele s bizony fölhajtogatták a poharaikat, csak
Amarillis nem. Ő csak az ajkát értette a pohárhoz. Ő józan akart
maradni. – Engem tanulmányozott.
… Tehát már vannak négyen!
Valjon – rendszer van ebben?