(De most már csakugyan az asztalhoz csapod a tolladat; ki fog regényt
irni a rácz-pitéről? Jól van no, öreg; adjunk neki más czimet, törüld ki
a föntebbit. Jó lesz ez: «Amit Amarillis főzött?» No hát beszéljünk
Amarillisról).
Az már való szent igaz, hogy az a czirkuszi bűvész, aki azt produkálja,
hogy a nagy boa konstriktort a dereka, meg a nyaka körül tekergeti,
minden nap azt koczkáztatva, hogy ha egyszer az a nagy szörnyeteg
megharagszik, egyetlen szorításával kiszoríthatja belőle a lelket, hát
az nem követ el akkora vakmerőséget, mint mikor én Amarillist otthonossá
tettem a házamnál.
Felejtheti ez el valaha, hogy mit tettem vele? Nekem ifjukori pajkosság
volt az, de neki az egész életét megfordította. Kiszakította az ő
csillagát a zodiakusból, s kilódította üstökös csillagnak a nagy
világürbe. Én miattam lett belőle apácza. Vajjon az apáczák nem ismernek
boszúállást? vajjon az aszkezis, mely a teremtő szenvedélyeket eloltja,
a romboló indulatokat is el tudja-e oltani? Az ő egész élete egy végig
árkolt egyenes út, melyen nincs kitérés, nincs megpihenés, a végén egy
kereszt.
Nincs zárdába csukva, szabadon jár-kel a világban; annál rosszabb reá
nézve; látja az örvendezőket – és kerüli. Látja, hogy pompázik a
nővilág; minden évben új divat, csak az övé nem, az apácza kantus.
És ez minden nap lát engem, beszél hozzám s magában átkozza azt az órát,
melyben nekem görög betűk kimondását tanította.
És nap-nap után kell neki látni, hallani! hogy én milyen boldog vagyok.
Mert ámbátor jóizlésű ember nem szokta a mások jelenlétében családi
gyöngédségeit kimutatni, de hallhatja a feleségemtől minden nap, hogy
mennyire szeret – ez hagyján! – de hogy mennyire becsül! A férjek
mintaképének tart. De elmondja neki ezt a terített asztal; elmondja a
velős koncz, milyen nagyra van velem a feleség. Hja bizony, a velős
koncz, és hozzá a pirított kenyér; ezt csak olyan férjek kapnak, akik rá
szolgálnak s ha még hozzá az asszony egy kis gyönge hagymát is nyújt
mellé! Hány asszony van a világon, aki ezt megcselekszi? Az a zöld
hagyma a hitvesi törhetlen hűségnek a szimboluma!
Az után a multkori ebéd után, amint beakartam nyitni a feleségem
szobájába, rám kiáltottak belülről, hogy «nem szabad».
Ahán! Fontos tanácskozmányok folynak Pálma és Amarillis között.
Valami egy hét mulva aztán egyszer csak föltesz a fölszolgáló inas az
asztalra egy teletetéz tál – ráczpitét.
Ime, itt van!
Ami eddig a boldogságomból hiányzott, az is megkerült.
Pálma diadalmasan kaczagott.
Én – in medias res – hozzá láttam. Épen olyan volt, mint amilyen az
emlékemben meg van örökítve. Az az íz, az a zamat, az az illat, az a
ropogós, foszlós rétegesség. Ez az! Ez az igazi rácz-pite.
– Új szakácsnét fogadtam! – mondá a feleségem.
– Híja be azt a szakácsnét! – mondám az inasnak, – meg kell őt
ünnepélyesen dicsérnem.
Percz múlva visszajött az inas, kezénél húzva a szakácsnét.
De az utolsó falat majd a torkomon akadt.
Az a rácz-pitékben remeklő szakácsné nem volt más, mint Iringó.
Iringó volt biz az! de nem az én hajdani Iringóm. Hanem az, amelyiket a
szél, tövéről letépve, végigszekereztet az aszú fenyéren.
Amióta nem láttam, kész vén asszony lett belőle. Arczbőre megbarnult;
szemei mély ólomkarikákba sülyedtek; szemöldökei erősen előrenőttek, s
az ajkán olyan csinos kis bajusz ékeskedett, amely becsületére vált
volna akármelyik egyéves önkénytesnek. Én bizony, ha véletlenül
találkozom vele az utczán, rá nem ismerek.
De annál jobban rám ismert az Iringó. Sírt és nevetett a jó teremtés,
mikor meglátott; odarohant hozzám, elkapta a kezemet, összecsókolta,
drága uracskájának nevezett, áldotta a védszentjét, hogy ismét hozzám
vezérelte, akinél jobb ura nem volt, amikor még csak kis gazdája voltam.
Mikor nevetett, akkor még csunyább volt: feketék voltak a fogai.
Szerencsémre nagyon keveset tudott magyarul. Soha sem voltam
chauvinista, beszéltem a szeretőimnek a nyelvén s nem iparkodtam őket
nemzetem számára elhódítani.
De annál inkább értette a rácz nyelvet Amarillis.
Mikor eltolmácsolta Pálmának a hallottakat, a feleségem nyájas
leereszkedéssel kinálta meg Iringót, hogy üljön le közénk egy székre,
húzza a széket az asztalhoz; az nagyon kedves meglepetés, hogy ő már
volt egyszer a mi házunknál.
– A kalugyerénél… szóltam közbe.
És aztán elmondatta vele az élete történetét. Iringónak volt annyi esze,
hogy onnan kezdte, amidőn már férjhez ment, én pedig elhagytam a
nagybátyai házat; az ura részeges, kártyás volt, mindenét elitta,
elvesztegette, utoljára részeg fővel belefulladt az alibunári
kokojszásba; a hitelezők elkótyavetyélték a házát; Iringó kénytelen volt
szolgálatba állani. De hát jót tett vele a csodatevő szent Szűz, mert
idevezérelte az áldott soror Amarillis közelébe, aki őt aztán ide
beszerezte, ahonnan ő halála napjáig meg nem fog válni; lesz olyan
hűséges szakácsnéja, gazdasszonya, ápolója az ő hajdani kis gazdájának,
amilyen volt az anyja a nagybátyámnak, a kalugyernek.
Az én feleségem ezen a csodálatos intézkedésén a gondviselésnek egészen
el volt érzékenyülve; biztosította Iringót afelől, hogy az ő házánál
holtig elmaradhat, eltört edényeket soha be nem számítanak neki, s a
havi bére öt forinttal megjavíttatik.
Én pedig megtudtam, hogy Amarillis volt az a kegyes, aki ezt az én
hajdani szívlángomat fölkutatta és a háztartásomhoz annektálta.
Már most vannak ketten, akik rólam tanúbizonyságot tesznek.
Azzal ugyan meg voltam nyugtatva, hogy a feleségem össze nem ül
cselédekkel pletykázni; de ellenben bizonyosra vehettem, hogy Amarillis
kigyóntatja Iringóval a csiklandósabb tartalmú részleteket. Azokat a
menyasszonyhazavivő czipőket! És a többi…
Nos aztán? Ha megtudja is mindezt a feleségem?
Nagyot fog rajta nevetni, s azt fogja rá mondani, amit mondanak ilyenkor
a magyar asszonyok:
«_Elvágta, ameddig megsült._»