Egy napon a feleségem egy folyamodást hozott be hozzám azzal az
utasítással, hogy ezt személyesen kell átadnom a kultuszminiszternek.
Magával hozta asszisztencziának Amarillist.
Ez volt az én hivatalom. Folyamodásokat közvetíteni minisztereknél,
bankoknál, vasutaknál, igazgatóknál; néha sikere is volt; többször pórul
jártam vele, azért csak megtettem.
A kezembe adott folyamodás (olasz nyelven) a kultuszminiszterhez volt
intézve s abban Marchesa Violetta di Gamba kér engedélyt a magyar
fővárosban általa berendezendő nyilvános jellegű magán-zeneiskolához
leányok számára.
– De kedvesem, én nem ismerem marchesa Violetta di Gambát, se híréből,
se személyesen.
– Amarillis ismeri.
– Ön ismeri? De hát ért ön valamit a zenéhez?
– Hogyne?
– Ugyan mikor szerezte?
– Legyen ön megnyugtatva.
– És hátha a miniszter úr azt kérdi tőlem, hogy hallottad te azt a
marchesát valaha muzsikálni?
– Mondja ön, hogy hallotta.
– Hazudjam egy nagyot?
Amarillis kenetteljes mosolylyal mondá:
– Én abszolválni fogom önt ezen bűn alól: – aztán hirtelen más hangba
csapva át, azt mondá: biztosíthatom önt a felől, hogy a miniszter úr nem
fogja azt öntől kérdezni.
Mit tehettem? Megadtam magamat.
Elmentem a marchesa folyamodásával a kultuszminiszterhez. Kedves embere
voltam; (ami csak ingyenhivatal van a vallás és közoktatás mezején, azt
én mind viseltem az ő megbizásából). Korán reggel mehettem hozzá, a
hivatalos órák előtt. Még öltözködés közben elfogadott; megmosdott,
megtörülközött, inget váltott s mikor készen volt, elvette tőlem a
folyamodást.
Amint belenézett, mosolyogva csóvált fejet. Mosolygó fejcsóválás? Mi
lehet ez?
– Tudom már! – mondá aztán nagyot hunyorítva. – Jól van, meglesz.
Azzal valamit írt a folyamodás szögletére vörös plajbászszal s az iratot
összehajtva, odadugta az íróasztalán levő broncz krokodilusfejnek a
fogai közé. Ez jó előjel. A krokodilus a kedvező numenek közé tartozik.
– El lesz intézve kivánságod szerint – mondá ő kegyelmessége s kezet
nyújtott.
Én valami hála formát rebegtem. Tudom is én, hogy mért hálálkodtam?
A miniszter még egy perczig fogva tartá a kezemet s az alatt, folyvást
azzal a szemöldök rángató mosolygással, azt mondá:
– No hát mégis csak igaza van annak a német közmondásnak, hogy van
valami a világon, ami a régiségtől nem rozsdásodik meg.
Azzal megrázva a kezemet, kegyesen elbocsátott.
És csakugyan nem kérdezte meg tőlem, hogy hát mit tudok én marchesa
Violetta di Gamba zeneismeretéről.
Én aztán törhettem rajta a fejemet, hogy mi lehet az az izé, ami a német
közmondás szerint nem rozsdásodik meg? – Bizonyosan a gumilásztikum.
Pár nap mulva aztán örömrepesve tudatá velem a feleségem, hogy ő
kegyelmessége által a marchesa folyamodványa egészen kedvező válaszszal
érkezett vissza; a marchesa délután vizitet fog nálunk tenni, a
közbenjárásomat megköszönni: el ne menjek addig hazulról.
Örülni fogok a szerencsének.
Délután a feleségem át hívatott a szobájába.
Ott volt már akkor a látogatónő. Hogy valósággal marchesa, azt bizonyítá
a sok szalag, csipke, dudor, amivel az öltönye túl volt ékesítve; hanem
a Viola di Gamba, az hiányzott nála.
Hanem azért mégis ráismertem. Hisz ez az én hajdani Fritilláriám!
No ha erre mondtam volna azt a miniszternél, hogy ismerem a
zenetehetségeit, az nem lett volna valami főbenjáró hazugság.
Most is elég szép volt még, bár egy kicsit molletté lett.
A feleségem ennek is nagyon megörült, hogy olyan régi ismeretségünk
újult meg vele. Ő aztán hozzá kezdett a historizáláshoz, hogy miként
lett őrnagynéból markinővé; én bizony nem vártam be a végit:
«igazgatósági ülésem van, sietek». Ott hagytam a feleségemnél, beszélje
el neki a multakat, Amarillisnek pedig a még multabbakat.
Most találtam már ki a miniszternek a kharádáját azzal a német
proverbiummal: «Alte Liebe!» Ez az, ami «rostet nicht». Ej, ej,
kegyelmes uram! mingyárt rosszat kell gondolni az emberről?
… No hát most már vannak hárman.