Hát biz azóta szép idők elmulának!
Az idén ültük meg az ezüst menyegzőnket.
(Látom, hogy vakarod az orrodat! «No ez szép kis regény lesz! Philemon
és Baucis!» – No csak légy nyugton. Lesz itt meglepetés, cselszövény,
nevetnivaló elég!)
Azt azonban el kell mondanom, hogy az én nőm minden tökéletességeknek a
mintaképe. Még testi alakjában is az. Ennek nincsenek se migrénjei, se
görcsei, se idegességei. Ennek nem kell se Marienbad, se Ostende: beéri
Balaton-Füreddel. Ez nem használ se kozmétikumokat, se szépítő szereket;
de még nem is tubákol, (ami csaknem hihetetlen).
Aztán nem féltékeny; soha sem is volt az. – Tudod, ezt meg lehet ismerni
az arczon. A mely asszony féltékeny, annak az álla alatt tokája támad;
minden féltékeny asszonyt elárul a kidülledő toka. Az én feleségemnek az
álla most is szépen összefoly a nyakával szépségvonalban. Ez azért van,
mert nem féltékeny. – No majd a tények próbákat fognak szolgáltatni
erre.
Hogy pedig a jellemét mindjárt egy nagy vonással vázoljam, azon kezdem,
hogy Pálma a megboldogult férje után örökölt tetemes életbiztosítási
összeget egy emberbaráti intézmény alapjául szentelte. A nyilvánosság
nem beszél róla, mert titokban működik. Az a föladata, hogy a rejtőző
nyomort enyhítse, fölkeresse azt az inséget, mely nem jön ki az utczára;
hajdan boldog élethez szokott családfők, akik most a napszámbajárás és
öngyilkosság között válogatnak; szép leányok, kik a válaszúton állanak,
ahol az éhhalál és a bűn ösvényei keresztezik egymást ezeknek utána
járni, sorsukat kipuhatolni, azután kiokoskodni, hogy miféle munkakör,
foglalatosság által lehetne számukra állandó jólétet eszközölni. Ez egy
igen szép intézmény, magam is működő tagja vagyok.
De azt is el kell ismernem, hogy a siker oroszlánrésze soror Amarillist
illeti meg. Ő volt ennek az intézménynek az igazgatónője.
Kifáradhatatlan buzgalom, éleslátó itélőtehetség, lelkiismeretes
pontosság. Ő volt valóban a pedanteria istenasszonya.
(Ennek van ám tokája, de azt én csak most vettem észre. Ki gondolna az ő
világi állásában a tokára?)
No de amellett aztán, hogy a nőm ideje egy részét az emberiség javára
szentelte, a többi része mind az én boldogságomnak tökéletes
kimodellirozására volt fordítva.
«A szerelem mindent pótol!» azt mondja Petőfi és nekünk volt mindenünk,
s még azon fölül «ez» is. Csakhogy ebben is hygieniai szempontok
uralkodtak. Nem tudom, Pálma Platot olvasta-e, vagy Gibbonból Zenobia és
Odenatus történetét, de annyi bizonyos, hogy a bittsei várban Thurzó
püspök nászfülkéjének homlokára vésett aranybetüs mondatok senkire úgy
rá nem illettek, mint mi ránk.
És aztán, ami a boldog házaséletnek a fundamentuma: a konyha! Ebben az
én feleségem felülmulhatatlan. Mindig azt kereste, hogy mik a kedvencz
ételeim; azoknak a készítésmódját maga tanította be a szakácsnénak. Te
bizonyosan tudod apprecziálni, hogy mi az? Az a riskása leves
lúdaprólékkal, az a bableves disznókörömmel, azok a tüdőstáskás levesek,
gulyás levesek; aztán azok a pörkölt malaczok tarhonyával, zöld
paprikával; azok a kolozsvári töltött káposzták; azok a tárkonyos
bárányok; azok a spékelt vesepecsenyék, a vadak mindenféle nemei, meg
azok a drága dorongos fánkok, farsangi fánkok, barátfülek; bőjtösnapokon
a ráklevesek, halászlevek, töltött csigák, irósvajas túrós csuszák.
Aztán, amit csak a föld megterem ritkaságképen, az a csemege mind oda
lett hordva az én asztalomra: az erdélyi baraboly, a lengyelországi
rizikegomba, spárga az esztendő minden szakaszában, végre a gyümölcsök,
befőttek és liktáriumok sokasága. Fekete kávét pedig úgy nem tud a
világon senki főzni, mint az én feleségem.
Mondanom sem kell, hogy Amarillis mindennapos vendég volt az ebédünknél.
Délelőtt konferencziáztak a feleségemmel s aztán ott marasztották.
Egyszer azt találtam mondani az ebédnél:
– No már így a kinai császár sem él, mint én.
– Pedig annak az asztalára bizonyosan a legjavát válogatják a
mopszli-pecsenyének – mondá Amarillis, emlékünkbe idézve azt a jól
ismert adomát, melyben a kinai császár díszlakomáját élvező angol
nagykövet, az aranytálon fölhozott pecsenyére mutatva, azt kérdi a
császártól: «Miau, Miau?» – «Nó, felel a császár: bau bau».
Azután azt a kérdést intézte hozzám:
– Hát vallja meg ön, van-e a kerek földön még valami kedvencz étel, amit
ön nagyon szeret s amit még Pálma az ön kedvéért meg ne csináltatott
volna?
– Igen is, van – feleltem én. – A ráczpite.
Ennek csakugyan soha a nevét sem hallotta a feleségem.