(No még csak ez kellett ennek a diktándó készült regénynek, hogy a
tisztelt olvasó egy kis költészeti rántásillattal meg egy csöpp
egyházpolitikai frissítővel regaliroztassék).
Már pedig ezt, kedves barátom, be kell venned, mert ez olyan, mint a
tatárszósz: hozzá tartozik a menühöz.
Azt már elárultam az elején, hogy Pálma és Amarillis egymáshoz nőtt
Dioszkurák voltak. Először is a költészet és a görög nyelv egyesíté
őket.
A görög nyelv igen szép világ!
A poézis szintén igen szép provinczia!
Ok tehát együtt vállalkoztak Homér Iliászának a lefordítására. Nekem is
adtak belőle egyszer-másszor kóstolót. Mint ahogy
birsalma-liktarium-főzésnél szoktak a gyereknek adni a fenekén
maradtból.
Amíg Pálma nem volt jegyesem, addig csak lenyeltem – no a
birsalma-liktáriumot. Nem tettem rá észrevételt.
De a megboldogult princzipálisom halála után ebből nekem mindennap
kijárt.
A gyászra szabott hat hetet valamivel el kellett faragni.
Én minden délutánt ott töltöttem a menyasszonyomnál.
Soha sem volt egyedül, mindig az apácza fejedelemnő társaságában.
Mikor jótékonyczélu hangversenyeket nem rendeztek, olyankor rendesen
Iliászt fordítottak. Nekem szabad volt a szótárból kikeresnem, hogy mit
tesz ez, meg amaz.
Aztán meg kellett hallgatnom a már lefordított verseket.
De már itt elhagyott az udvariassági kötelem.
– Tisztelt hölgyeim! ezek nem versek! Ezek hatlábu állatok ugyan, de nem
hekszameterek. Önöknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az a daktylus?
Pálma őszintén bevallotta, hogy biz ő nem tudja, mi az?
De Amarillis pulykavörös lett, s azt állította, hogy ő tudja.
Én aztán egyetlen egy hekszameter sorból háromszor kimutattam, hogy nem
tudja.
– Daktylus görög-latin szó, azt teszi, hogy «mutatóujj», első ize
hosszú, két másik rövid, ez a versforma szintén egy hosszú, két rövid
izből áll; ha a szó végén magánhangzó van s utána a másik szó
magánhangzóval kezdődik, akkor a végtag keménynyé lesz, a daktylus bukik
s azzal oda a hekszameter. Ez nem hölgyeknek való! Hölgyekből lehetnek
doktorok, lehetnek fiskálisok, de hekszameterirók nem lehetnek.
Fordítsák le kegyetek az Iliászt alekszandrinusokban. Nézzék, milyen
szépek Arany János hőskölteményei.
Pálma megadta magát. Belátta, hogy csakugyan nekem van igazam. Nagy
áldozat volt tőle, de meghozta a kedvemért. Nem folytatja tovább a
Homér-fordítást hatos versekben.
Ebből is látható, hogy milyen hű lelke van!
De annál jobban magamra dühítettem ezzel Amarillist.
Készen lehettem rá, hogy boszut fog rajtam állani.
Majd valami más téren, ahol készületlenül találhat.
A gyászhetek alatt askétákhoz illő életet folytattunk. Kézcsók volt a
legnagyobb kegy rám nézve. Pálmának a boudoirjába még csak benéznem sem
volt szabad.
A gyászhetek letelte utáni első napra volt kitüzve a menyegzőnk.
Én a menyasszonyomnál úti toilettben jelentem meg, rögtön a menyegző
után megkezdendő a nászutazást, (miként Nikkel barátom tevé) egy nagy
rózsacsokorral a kezemben.
Ezuttal szabad volt Pálma öltöző-szobájába berontanom.
Ő is fölkészülten várt rám.
Én azt hittem, hogy most már az a jelenés következik, ahol a vőlegény
átnyujtja a menyegzői csokrot s aztán az első csókot kicseréli a
menyasszonyával.
Pálma azonban rezervált állásba helyezte magát.
– Kedves barátom, mielőtt a végzetes lépést megtennők, még egy nagy
kérdésem van önhöz, aminek a válaszára meggondolási időt ajánlok. Ez egy
liturgiai skrupulus.
Azt tudtam, hogy Pálma hitbuzgó, de nem bigott.
– Mi lehet az?
– Én rájöttem, hogy az esketési formula a kálvinistáknál külömbözik a
katholikusokétól.
– Az lehetetlen.
– Itt van. Elhozattam a préposttól is, a protestáns lelkésztől is a kézi
könyveiket, olvassa el.
Én beletekintettem az elsőbe s olvastam a formulát.
«Én N. N. ezt a hölgyet, akit kezemen tartok, szeretem, szeretetből
feleségül veszem; vele türök, vele szenvedek; sem jó, sem balsorsában
hűtelenül soha el nem hagyom. Isten engem úgy segéljen.»
– No hát a kálvinista esketési formula is szórul-szóra eként hangzik.
– Nem, kedves barátom. A kálvinista pap könyvében még egy sorral több
van; nézzen ide: «vele holtomig beérem». – Gondolja meg. Az esküvő előtt
a keresztleveleinket elő kell mutatnunk. Nem titkolhatjuk el az
életkorunkat. Én huszonkilencz éves vagyok. Ön pedig huszonnégy éves.
Még most szép vagyok, fiatal vagyok: egymásnak valók vagyunk. De
gondolja ön meg, hogy húsz esztendő mulva én már éltes matrona leszek,
ön pedig élte virágában levő férfi. Nem lesz-e önnek rabláncz akkor ez
az eskü? Gondolja meg a választ.
De már ugyan jobbrul-balrul pofoncsapni való ficzkó lettem volna, ha
erre mást válaszoltam volna, mint hogy mind a két karommal magamhoz
öleltem, nem törődve a mellcsokra sorsával s annyi csókot nyomtam az
ajkára, amennyi csak ráfért.
– Már most menjünk a paphoz; – még pedig az enyimhez elébb…