Mizogin lettem.
Gyűlölni akartam mindent, ami nőnemen van.
Az asszonytartáshoz berendezett szállásomat fölcseréltem
garszonlakással.
Mindent elpusztítottam a kezem ügyéből, a mi csak asszonyra emlékeztet.
Illatos levélkék, szárított virágok, négylevelü lóherék: autodaféba
velük. Fotografiák? Ki a rámából! Majd vigyorogtok itt a szemembe az
iróasztalomon! Nem ismerjük egymást!
Ahelyett szereztem az antikváriustól egy csontkoponyát. Azt helyeztem az
iróasztalomra. Férfikoponya volt, kardvágás nyomával.
Az eddigi külső formámat is alaposan megváltoztattam. Az államat
kiborotváltam, s akkora merev ingallért viseltem, hogy túlszárnyaltam
vele Irinyi Józsit. (Azé pedig tipikus fátermörder volt.)
Az ajtómon réztáblába vésve volt olvasható, hogy mikor vagyok
hivatalosan található, máskor soha.
Mert hivatalom már volt elég. Hogyan jutottam hozzá? Annak igen egyszerü
a magyarázata.
A kétszázezer forintnyi örökségemet megkaptam, amint nagykoruvá lettem,
kész pénzben, s ezen részvényeket vásároltam ugyanazon intézetektől,
amelyeknél princzipálisom, mint jogtanácsos foglalatoskodott. Azoknál
fogva bejutottam az igazgató-tanácsba. Jó hirem meg volt alapítva a
külföldön elért tökéletes siker óta.
… A szürke ember bizony még szürkébben került haza Karlsbadból, mint
odament. Az orvosok nem találták el a diagnozist. Az egyik egy bajról
kurálta, a másik másról.
Ő maga is tudta jól, hogy számára nincs orvosság.
És a mellett irtóztatót szenvedett.
Csak a morfium befecskendés tette rá nézve elviselhetővé az életet.
Aztán meg a folytonos munka.
Nem tudja azt, aki nem próbálta, hogy micsoda tónikus hatása van az
emberi zsigerekre a szellemi munkának.
Ő csak azért élt még, hogy dolgozzék, hogy emelje, gyarapítsa azokat az
iparral, kereskedelemmel foglalkozó intézeteket, amik keze alatt
fölvirágoztak. Ebben a küzdelemben valóságos hős volt.
Nekem bevallá egy bizalmas pillanatban, hogy emberfölötti kínokat
szenved.
– Régen leszámoltam volna az élettel, s ahoz igen könnyü módszerem
volna, csak ezt a mérget, amit csöppenkint számlálva kell két óránkint
bevennem, hajtanám föl egyszerre az egész üveggel, egy óra múlva már nem
fájna semmi, de ezek a függőben levő ügyek nem bocsátanak.
És aztán sietett velem megismertetni a kezére bizott vállalatok
bonyodalmas jogi kérdéseit. Tudatta velem, hogy engem szemelt ki
hivatali utódjául.
… A füstbement házasságom óta nem nyitottam be többé azt az ajtót, amely
a felesége lakosztályához vezet. Nem voltam már se kosztosa, se
pártfogoltja. Beszéltem volna, ha arra a kérdésére kellett volna
felelnem, hogy mi volt az oka annak a megfoghatatlan fiaskónak? –
Nikkelnétől sem tudhatta azt meg; mert az az urával járt a keleti
vaspályát traszirozni; ma itt volt, holnap amott.
… Egy délelőtt, mikor ismét meglátogattam a főnökömet, az ágyon kivül a
karszékében találtam őt ülve; a felesége is ott volt mellette. Amint az
asszonyt megláttam, visszahuzódtam az előszobába. Percz mulva csöngetés
hangzott, az inas bement, rögtön kijött s ajtót tárt előttem; már akkor
az asszony nem volt ott.
A szoba tele volt moschus és karbol illattal.
Én gratuláltam a betegnek, hogy elhagyta az ágyat és karszékben ülhet.
– Gratulálhatsz, fiacskám, – mondta a beteg, azzal a fanyar humorral,
ami a legnagyobb fájdalmai között sem hagyta el soha. – Majd még az
asztalra is kerülök. Az orvosok elhatározták, hogy operálni fognak.
Holnap lesz a napja. Az én névnapom.
Én olyanformát motyogtam, hogy a műtétnek kedvező eredménye várható.
– Nagyon kedvező eredmény lesz, – mondta ő. – Az, hogy likvidálok s
lezárom a mérleget. Én ebbe bele fogok halni.
Én biztatni akartam olyanformán, hogy magasztaltam előtte Balassa és
Kovács Sebestyén doktorokat, no meg Lumniczert, aki még akkor csak
asszistens volt.
– Csak hagyd el fiacskám. Nem értesz te ahoz. Én jól tudom, hogy más
bajom van: majd holnap a doktorok is megtudják, hogy nekem volt igazam;
de már az nekem egészen közönyös lesz. Az én bilánszom be van fejezve.
Erről ne beszéljünk többet. Most elébbvaló dolgunk van egymással.
S azzal egész hidegvérrel mondogatá el előttem, hogy melyik ügycsomagot
melyik szekrényben találom; az iróasztala fiókjából kivétette velem a
lánczrafűzött kulcscsomagot: mind Wertheim-szekrények kulcsai voltak.
– Ezeket vedd magadhoz, a meghatalmazásom a végrendeletemmel együtt ott
van a trezórban. Téged neveztelek meg testamenti exekutornak.
Közbe-közbe nagyot sziszszent, az öldöklő kíntól elfordultak a szemei,
az ajkait összeharapta, az álla reszketett, a nyakán földagadt az aorta,
a halántékain lüktettek az erek.
Megint csak folytatta tovább, amint a fájdalom szünetet tartott.
– Az igazgatóságokat már eleve értesítettem. Még tegnap beküldtem a
lemondásomat a jogtanácsosságról s tégedet ajánlottalak utódomul. Azok
még ma gyűlést tartanak s meg fognak téged választani. Amit különben az
én ajánlásom nélkül is megtennének – saját érdekükben. Te igen jól fogsz
engemet kipótolni.
Azzal azt a kiszáradt ideges kezét odanyujtá elém.
Én kénytelen voltam odatérdelni eléje, a könyeimet nem tudtam
eltitkolni. Ő több volt rám nézve az életben az édes apánál.
Azzal csak ott tartá az ölében a megszorított kezemet, a másik forró
kezét pedig a fejemre tette.
– Úgy-e, hogy jól fogsz engemet kipótolni? Ismétlé, még erősebben
szorítva a kezemet. Ezeknél az én kedvencz alkotásaimnál, amiket én
emeltem fokról-fokra, becsülettel, értelemmel, a közönség, a haza
javára. Ami e nehéz órában megnyugvást ád a lelkemnek, az a tudat, hogy
nem fognak ez alkotások összeomlani; lesz erős kéz, okos fő, becsületes
sziv, ami azokat tovább építi. – Ugy-e fiacskám?
– Ez sok nekem, édes öregem.
– Megállj csak. Még több is jön. Még nem szabadulunk meg egymástól. Még
van egy nagy közös adósságunk. Egy közös obligónk, amiben le van kötve
testünk, lelkünk, örök idvességünk.
Valami bizonytalan sejtelem fogott elő erre a szóra.
– Mi tartozunk valamivel közösen? – kérdezém.
– Igen. Egy elrontott emberélet helyrehozásával. Mikor benyitottál
hozzám, itt láttál valakit mellettem s azzal visszahuzódtál. Mikor meg
én behívattalak, akkor «ő» sietett ki innen. Tinektek nem szabad
egymástól elfutnotok többé.
Ezzel mind a két kezével megragadta a kezemet.
– Tudod most már, hogy ki az, akinek mi annyival tartozunk mind a
ketten? Ez a szegény asszony, aki martyrja volt a női erénynek egy
évtizeden keresztül. Ha annyit vétett volna egy nyomorult élettárs
mellett, mint Magdolna, megbocsátana neki érte a megváltó. De ő jó volt
mindig. Csak én hozzám volt jó. Föláldozta magát értem. Úgy olvasok a
lelkében, mint egy kitárt könyvben. Ő szeret téged. Azért akart
megházasítani, hogy a lelkét megvédelmezze e szenvedély ellen, nehogy
bűnné fajuljon az. De te is szereted őt, – mert kerülöd. Hogy a kész
házasságod így bomlott szét, annak semmi más magyarázata nincs, mint
hogy magad akartad így; mert a szived mással volt tele.
(Még elhiteti velem, hogy az élhetetlenségem virtus volt!)
– Ő neki már szóltam erről a thémáról; épen ebben az órában, mielőtt ide
jöttél. Ő persze hallani sem akart erről; biztatott, hogy a műtét után
fel fogok épülni, ismét ember lesz belőlem, s aztán majd az őszszel
elmegyünk együtt a La Cocumellába (ott Sorrento mellett) s ott elmondjuk
egymásnak, milyen napokat éltünk ugyanott, ezelőtt tiz esztendővel, a
nászutazásunkban. De én tudom jól, hogy ő özvegy fog lenni három nap
mulva. Többet nem adok magamnak. Korábban is özvegygyé tehettem volna
őt, mert halálos szer mindig van körülettem elég. De az öngyilkosságtól
mindig visszatiltott a becsület. Egy biztosító-társaságnál nagy összeg
van lekötve a halálomra. Itt az öngyilkosság lopás, csalás. De arra a
holnapi műtétre maga az a biztosító-társaság kényszerített rá. Itt járt
az ügynöke s olyanféle czélzást ejtett el, hogy a műtét még megujíthatná
az életemet. Hát legyen az ő kivánságuk szerint. Megcsókolom a műtevő
orvosnak a kését s azt mondom: «köszönöm.» Az én obligáczióm ki van
fizetve. Most jön a tied. Hát te fizetsz-e? Ahogy becsületes adós fizet
– irás nélkül – puszta szóra?
Nem tudtam neki mit felelni. A torkomat összeszorította a görcs.
Csöngetett.
– Kéretem a feleségemet, – mondta az inasnak.
Pálma bejött a mellékajtón.
Mikor meglátta, hogy én minő helyzetben vagyok, térdepelve a férje lába
előtt, – elkezdett sirni.
– Semmi gyöngeség, Pálma! – suttogta a szürke ember. – Ezen ma át kell
esnünk. Még ma. Holnap már se idő, se alkalom.
Azzal a másik kezével Pálma kezét ragadta meg.
A nő is odatérdelt eléje a tulsó oldalon.
Akkor aztán egymásba tette a kezeinket. Mintha ő volna az eskető pap.
– Jó kézben hagylak benneteket… suttogá. – Utolsó óráimat ez a gondolat
megenyhíti. Úgy lesz minden, ahogy lenni kell… Úgy kivánja már a testem
a megszabadító kést, mint az üdvösséget… Nem hagyom magamat elaltatni a
műtét alatt; gyönyörködni akarok benne… De ne beszéljünk erről… Rövid az
idő… Sok mondani valóm van: nem kell közbeszólni…
A két kezünket odaszorítá a melléhez; érezhettük, hogy lüktet a szive
lázsebességgel.
– A végrendeletemről akarok neked beszélni: – végrehajtójához. Minden
vagyonomban a feleségemet teszem általános örökösömmé, azzal a világos
nyilatkozattal, hogy annak új házasságkötés esetén is birtokában marad.
Egy csomó jótékonysági és kulturális czélra tett hagyaték terheli az
egészet.
Itt pihenőt kellett tartania. Az az ismeretlen gyilkos démon odabenn
olyant szorított vaskezével a szivén, hogy perczekig megszünt a verése.
Az arcza eltorzult alatta.
– Nagyon szenvedsz? – suttogta a nő.
– Dehogy… mosolygok.
A szívlüktetés ujra megindult.
Pálma a digitalin-csöppek után nyult, a kis üvegcse ott állt a karszék
alsó támláján.
– Hagyd el, már jól van minden.
Azzal ismét felém fordult.
– A mellékletben arról intézkedem, hogy milyen legyen a temetésem. A
legegyszerübb. Fakoporsó, semmi selyem, semmi aranyozás, semmi koszoruk.
Aztán egy rövid imádság. Semmi kenetteljes gyászbeszéd. Isten tudja azt,
nem a pap, hogy áll az érdemeim és bűneim mérlege, majd ő itél. Nem kell
kripta. Ott akarok a többi jámborok közt aludni. Hadd táplálja a porom a
fa gyökerét.
Valami keserű mosolygás vonaglott végig az arczán.
– Frázis, frázis! Kár vele az időt tölteni. Hanem van közte egy komoly
intézkedés is. Meghagyom, hogy engem a nőm hat hétnél tovább ne
gyászoljon. Ennyi elég a kegyeletnek. Akkor tegye le az özvegyi fátyolt,
s vegye föl a menyasszony-köntöst. Én akarom, én rendelem így! Az
egyitek protestáns, a másik katholikus. Mind a két pap előtt
megtartsátok a szertartást. És azután menjetek ki Belgiumba, s ott
kössétek meg ujból az ottani törvények szerint a polgári házasságot,
minthogy erre még nálunk nincsen törvény. Ennek az okát is közlöm veled.
Te hivatalos minőségedben gyakran fogsz Frankhonba és Belgiumba utazni,
természetesen az asszonyodat is elviszed magaddal. Ott megtisztelnek
majd előkelő főurak, miniszterek, maguk az uralkodók is udvari
estélyekre, elfogadásokra való meghivásokkal. Ily eseteknél aztán nagy
keserüséget okoz a nőnek, ha a nevét kifelejtik a hivatalos meghivóból.
Ha a meghivott férj nem röstell utána kérdezősködni az illetékes helyen
a mellőzésnek: akkor egész udvariasan megsugják neki, hogy a franczia és
belga törvények szerint a pusztán pap előtt kötött házasságot nem
tartják érvényesnek, s az asszonyt nem nézik feleségnek. Tehát nehogy
úgy járj te is, mint én jártam, mikor a nőmmel kinn voltam Párisban, s a
császári estélyre meghivást kapva – egyedül – kénytelen voltam magamat
betegnek jelenteni, hogy Pálmát meg ne keserítsem vele.
Nevetett ezen a szürke ember… nevetett! – Mi pedig sirtunk, mint két
gyermek…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Minden úgy következett be, ahogy ő megmondta.
Másnap végbement a véres műtét. Rendkivüli, komplikált eset volt. Még a
külföldi orvosi folyóiratok is körülményesen közölték a tanulságait. Én
végig néztem; mert ő kivánta, hogy ott legyek; de a leirását elengedem
magamnak. A publikum, tudom, hogy falná; nagyon szép az!
Negyednapra aztán meg volt a temetés, melyhez a pompát csak az
utczarekesztő nagy sokaság szolgáltatta.