– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hanem már most azt kérdezhetné tőlem valaki, hogyan lehet az, hogy ezen
affér után, mi ketten Nikkellel, úgy meg nem ettük egymást az utolsó
farkányi falatig, mint a mesebeli két oroszlán? Hát arra igen világosan
megfelelek.
Amely nap Nikkelt fölszabadították a vesztegzár alól s nekem is
megengedték, hogy már most mehetek hetvenhét felé: otthon már várt reám
egy telegramm Karlsbadból, melyben a princzipálisom azonnal útra küld
Amsterdámba, egy desperátus igénypörnek dülőre hozatala végett, ahol
periculum in mora. Nekem ugranom kellett Hollandiába.
Ott pedig két hónapig ragasztott oda ez a furfangokkal tele proczesszus,
ahol a legravaszabb ellenfél kifárasztott már minden hazai és külföldi
ügyvédet. Nojszen emberére talált én bennem, amilyen kannibáli kedvemben
voltam most. Utoljára maga könyörgött a mynherr, hogy menjek már a
pokolba, fizet mindent, csak tőlem megszabaduljon. A hazai
hajóstársaságnak elhoztam ötvenezer forintot, amit ők már régen a
behajthatlanok közé rubrikáztak.
Ezalatt aztán kipárolgott a fejemből az egész Hesperissel való história.
Nagyon valószinü a mesének a megoldása.
Amint a septemvir hazaérkezett s megtudta, hogy én micsoda konfuziót
csináltam idehaza, megijedt, hogy mi lesz ennek a következése? Duellum,
életre-halálra! Azt sem engedhette, hogy én csináljak a leányából özvegy
asszonyt, a Nikkelt megölve; de azt sem kivánhatta, hogy a veje kezdje
el a polgári életpályát emberöléssel s obligát börtönbecsukatással,
tehát megtáviratozta a dolgot a princzipálisomnak Karlsbadba; az pedig
sietett engem keresztül dobni három ország határán. A Nikkel sem
találhatott rám, akinek én épen úgy feküdhettem a gyomrában, mint ő az
enyémben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Valami fél esztendő múlva találkoztunk össze egymással a
Dorottya-utczában.
Ha áll az a közmondás, hogy a «nagy lelkek egy gondolaton vannak:» úgy
mi bizonyára a nagy lelkek számába megyünk; mert a találkozónál
egyszerre kiáltottuk egymásra ugyanazt az üdvözlő mondatot:
– Hogy a Kozarek kösse meg a te nyakravalódat!
(Kozarek volt a pesti hóhér.)
Mást nem mondtunk egymásnak; mentünk ki jobbra, ki balra.
* * *
És ezzel végződött az én hatodik novellám.
Következik a regényem.
Már most találd ki, hogy hogyan lesz e hat szál fonálból, egy hetedik,
meg egy nyolczadik fonál közbevetélése mellett egy egész darab sávolyos
vászon? – No majd azt is lediktálom. No de most eredj te is fürödni,
mosd le a tintát az ujjaidról.