Csak legalább kérdezte volna meg tőlem, hogy minek öcsém-uramnak az a
hat szoba? (Eddig egy is sok volt.)
Mikor aztán elközelgett az a nap, a mely nagykorúvá születésemet
meghozta, jónak láttam világosabban nyilatkozni Hesperisék előtt.
Délelőtt tettem látogatást, a mikor a septemvir is otthon volt. Először
is ő hozzá nyitottam be.
Egész komolysággal előadtam, hogy én most leutazom a Bánságba, abból a
czélból, hogy a néhány nap mulva bekövetkezendő nagykorúságom alkalmából
apai birtokomat átvegyem s eddigi gyámommal leszámoljak. Mihelyt ez
megtörtént s én a sorsomnak és vagyonomnak urává lettem, azonnal sietek
vissza s első dolgom lesz családi boldogságomat megállapítani.
A septemvir megrázta a kezemet s minden jót kivánt jártomban, keltemben.
(Hát mi a manóért nem kérted meg ott mingyárt a leánya kezét?)
Elmondom az okát.
Hát én a leánykérést egész ünnepélyességgel akartam végrehajtani, ahogy
apáink szokták, ahogy más magyaroknál láttam. Kérő násznagy által
istápolva, tolmácsolva. S kérő násznagynak a jogtanácsost választottam;
amint az hazaérkezik Karlsbadból.
Hanem azt már csakugyan megtehettem volna, hogy magának Hesperisnek
megmondjam, mikor egy órára egészen egyedül maradtam vele; a
társalkodónő távol volt: «kisasszony! én magát szeretem; én a kezét,
szivét, lelkét magamévá akarom tenni, cserében az enyimért» mielőtt
búcsút vettem tőle.
Máig is önfölpofozási vágyakat érzek, ha visszagondolok rá, hogy micsoda
ostoba helyzetet szereztem magamnak, a midőn a kiválasztott kedvesemnek
nem mondtam meg, hogy mi a komoly szándékom vele?
Zsebemben volt a jegygyűrű. Ráhúzhattam volna az újjára. Az is
nyilatkozat lett volna.
Nálam volt a szállásom kulcsa. Letehettem volna az asztalára azzal a
kéréssel, hogy távollétemben nézze meg azt a kék szobát; olyan szépnek
találja-e, mint az itthonit? Ez is lett volna valami.
De én egyikre sem tudtam magamat elhatározni. Én, aki más nőknél
mingyárt az egzekuczión kezdtem a proczesszust, olyan félénk voltam
ezzel a leánynyal szemben, mint egy gymnázista az első tánczleczkén. Az
a kalugyer feküdt a mellemen az átkozott horoskópjával. Hiszen ha
nagykorú leszek, megnyilik a torkom egyszerre!
Az egész búcsúzás csupa szentimentális sóhajtozásból telt ki. A szemeink
kérdeztek és feleltek, de nem volt fonograf, amely ezt a beszédet
megfixirozza.
Még mikor a búcsúvételnél kezet szorítottam vele, úgy nógatott valami,
hogy «no most! itt van szemközt; szorítsd egyszerre magadhoz! Nyomj egy
forró csókot az ajkára!» – Azzal is meg lett volna pecsételve a kettőnk
sorsa. – Ezt a perczet is elszalasztottam.
Majd ha visszatérek! Mint diadalmas hódító!
Hiszen csak néhány nap a külömbség.
Addig még hadd maradjon kinyilatlan a lótuszbimbó.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Amit most elmondok, azt már mástól hallottam később.
Amint eltávoztam Hesperistől, a septemvir átjött a leánya szobájába.
– Nos? Nyilatkozott előtted?
– Nem az.
– Én előttem sem.
– Elmondta, hogy házasodni készül, de hogy kit akar elvenni, arról nem
szólt.
– Nem értem a dolgot.
Abban nyugodtak meg, hogy talán majd levélben fogom a nyilatkozatomat
közölni velük. Vártak szép türelmesen.
Azonban az én nagynevezetességű 25-ik születésnapom is elmult s az én
levelem még sem jelentkezett.
És azután még egy hét elmult s levél csak nem jött.
A septemvir egyre iparkodott vigasztalni nyugtalankodó leányát, hogy
nekem most véghetetlen sok a dolgom. Egy ilyen örökség átvevés
komplikált história. A közjegyzői intézmény még nem volt behozva.
Mindent ex praesidio kellett elintézni. Fürdőidény van. Viczispán,
árvaszéki elnök, bizonyosan ki Buziáson, ki Mehádián, ki Monyászán
áztatja fáradt tagjait, azokat most nehéz kihúzni a kádból. Az is nagyon
valószínű, hogy az árvapénztár nem képes olyan rögtön liquidálni a
kapitálisomat. Sőt föltehető, hogy én most abban fáradozom, hogy a
szülői kastélyt helyretataroztassam; oda szándékozom vinni a mézes
hetekre a menyasszonyomat. De már azért csak irhatnék egy rövid levelet.
Csak annyit, hogy mikor térek vissza. Végre már nem maradt más, mint az
a föltevés, hogy a postás, aki a levelemet szállította,
postaszekrényestől együtt belefulladt a legutóbbi felhőszakadás okozta
árvizbe; vagy pedig a Macsvánszky bandájának a kezébe került.
Én pedig az egész levélnemirást egy idétlen theáterkup kedvéért
rendeztem. Úgy akartam beesni a szinpadra, ahogy azt a vigjátékokban
láttam s addig nem szóltam senkinek egy szót sem a házasulási tervemről,
a míg az örökségem birtokába nem jutottam s az apai házat lakható
állapotba nem helyeztem.
… Egy szép (azaz, hogy csunya) reggelen aztán bekopogtat a septemvirhez
Nikkel.
Az én kedves barátom, akit eddig folyton az örök uniformisában lehetett
csak látni, ezúttal koczkás czivilruhába volt öltözve;
Bismarck-án-colére szinű nyakravalóval, májszinű kalappal, turista
bakkancs a csánkóin, a mancsai vörös keztyükbe hüvelyezve. Még fehér
szegfű is volt a gomblyukában.
A septemvir szobájában volt épen a leánya is, aki a látogató érkeztével
el akart tünni a mellékszobába.
– Kérem kisasszony, maradjon itt, – instálta Nikkel – kegyednek is meg
kell hallani azt, amit ő méltóságának előadni készülök.
S azzal belépett, in medias res.
– Én, mint leánykérő jövök ide. A katonai pályától megváltam, az
aczélbronczból elég volt nekem, áttértem a vaspályára. Egy új hazai nagy
vasútnál elnyertem a főmérnöki állást, három ezer forint fix fizetéssel,
ezer forint lakpénzzel s egyéb akczidencziákkal; képes vagyok egy nőt
becsületes munkámmal eltartani: később előmenetelre is van kilátásom. Én
a kisasszonyt régóta szeretem s ha viszonzásra találnék, a lelkemet
teszem rá, hogy boldoggá fogom tenni.
A septemvir a leányára nézett, a leány pedig az apjára.
– Önnek az ajánlata fölöttébb megtisztelő ránk nézve, – mondá a
septemvir. – De engedni fog ön nekünk egy pár napi gondolkozási időt.
– Nem lehet méltóságos uram. Én a társulatomtól mától számított két heti
szabadságot kaptam; abból egy napot sem lehet elvesztegetnem. Önök engem
egy év óta ismernek; tudják ki vagyok, mi vagyok. Én két nap mulva sem
leszek se szebb, se jobb, mint ebben az órában. Két óra untig elég lesz
önöknek az elhatározásra. Én az alatt elfutok a püspökhöz, kiveszem tőle
a dispenzácziót; magammal hozom a káplánt, meg két tanut. Itt a háznál
végbemehet az esküvő. A mi az útra legszükségesebb, az egy kézitáskában
elfér s ha Isten úgy akarja, a délután két órai vonattal már a rezervált
kupéban ülünk s robogunk a szép Helvéczia felé. – Tehát a
viszontlátásig.
A ficzkó egész bizonyosra vette a dolgot.
A septemvir meg a leánya hüledezve nézett egymásra.
– Mit szólsz ehez, leányom?
– Mit szólsz hozzá, édes apám?
– Én azt mondom, hogy ez meggondolni való dolog.
– Az ám.
– Sőt azt mondom, hogy ezen nincs mit gondolkozni. Ez már itt van. Ez
beszél, nyilatkozik, világosan szól. Ennek a szándékát nem kell
abrakadabrával lehüvelyezgetni. Az a másik kupczihér, ki tudja, hol jár?
Ki tudja, mit akar? Se szól, se beszél, se ír: se nekem, se neked.
Teljes életében mindig csapodár volt. Ki tudja, a sok régi szeretője
közül melyiket szándékozik az új szállásába beplántálni? Kitelik tőle,
hogy az oltár előtt hagy ott. Ez a fiú pedig, megvallom igazán, hogy
egészen az én kontentumom szerint való. Igazi selfmademan. Nem stréber.
Szolid pályát választott. S mingyárt fölül kezdte. Ebből derék férj
lesz. Én azt mondom, hogy csapj föl a kezébe. Ennél jobb partit nem
csinálhatsz.[6]
A szép Hesperis először vállat vont; azután egy pár könycseppet törült
ki a szeméből. Ezek voltak a búcsúkönycsepjei. Azután jöttek a
boszankodás, az elkeseredés könyei; míg egészen belekeseredte magát az
irántam való méltó haragba s a kitüzött két óra elmultával már nem
látszott meg a szemein, hogy sírt.
Az alatt bepakolt a kézi táskába.
A Nikkel pedig vágtatott egyenesen a püspökhöz.
Az épen útra készült. Már a porköpönyegét is fölvette.
– Mi kell fiacskám? Alig ismerek rád ebben a kadrollirozott kosztümben.
– Frissen, szent atyám, egy dispenzácziót.
– Fiam! útban vagyok. Itt a négylovas hintó a parochia előtt, visznek
falura, előkelő nostras, oszlopos tagja az egyházkerületnek, haldoklik,
óhajtja az úr vacsoráját föladatni. Estére hazakerülök. Addig várhatsz.
– Aki vacsorálni akar, inkább várhat. Az én dolgom sürgetős. Mert én még
ebédelni akarok a vasutnál s addig meg kell történni az esküvőmnek.
Addig erőszakoskodott, amíg kicsikarta a szent atyától a szükséges
fölmentést a háromszori egyházi kihirdetés czeremóniája alól.
Azzal aztán szaladt a káplánhoz.
Az jó pajtása volt.
– Szervusz pajtás, frissen vedd föl azt a stólát!
– Ki haldoklik?
– Én esküszöm. Ebben az órában.
– De én meg utazni akarok. Itt a körutazási jegy a tárczámban. A vonat
indul délben s ma még templomot kell tartanom.
– Hiszen délig mind átesünk rajta. Itt hagyom a fiakkeremet. Hozz
magaddal két násznagyot is. Templom után foghatsz a hivek közül, két
forint napi dijért; aztán vágtatsz az egyházfival a septemvir házához;
annak a leányával esküszöm.
Ez döntött. A septemvir is nostras.
A káplán megigérte, hogy ott lesz templom után.
Nikkel a két órai határidő elteltével betoppant ismét a septemvirhez.
– Minden rendben van. – Mondá ő méltósága.
– Részemről is. – Mondá Nikkel. – Itt a püspöki dispenzáczió, itt a két
karikagyűrű, rögtön érkezik a káplán a két násznagygyal.
A papa ezzel átvezette a leendő vejét a leányához.
Hesperis úthoz volt öltözve, csak épen a menyasszonyi fátyolt próbálta
föl a fejére, ami mulhatlanul hozzátartozik a házasságkötéshez.
(Remélem, hogy amint a miniszter elrendelte, hogy a polgári házasságnál
a fungáló államhivatalnok tartozik a széles háromszinű rendszalagot
föltenni, a menyasszonyra is ráparancsoltatik, hogy a kontyára fátyolt
tűzzön).
Nikkel úszott a boldogságban.
Pontban tizenkét órára megérkezett a káplán, az egyházfival meg a két
tanuval; nem sokat czeremóniázott; ő is sietett a vasutra; az övé Ruttka
felé ment; hamarjába összeadta a boldog jegyeseket, fölhúzta az ujjaikra
a jegygyűrűt, megáldotta őket. A nagy móles matrikulát természetesen nem
hozta magával; hanem beirta az összeadott pár nevét, a két (templomból
kijöttében elfogott) tanu nevével együtt a tárczájába; majd otthon
beirhatja az anyakönyvbe. Azzal futott haza; a dejeunert sem várta be. A
boldog pár sem várta be; azt maga költhette el az örömapa a süket
nagynénével. A gyerekek siettek boldogságuk útját megkezdeni. A vasuti
restauráczióban kényelmesen megebédeltek. Az első csöngetésnél Nikkel
karjára vette a menyasszonyát, meg a plaidjét; kezébe kapta az
útitáskáját s vitte magával a perronra, ahol a vasutiak, mint magas
vasuti hivatalnokot, szivélyesen üdvözölték.
Én pedig ugyanakkor a temesvári vonattal zakatoltam fölfelé; tele büszke
tervekkel és szivárványos reményekkel.
Az alföldi vonat két perczczel hamarább érkezik meg, mint a Bécs felé
induló vonat elindul. A pasasiroknak addig várni kell a kiszállással,
amíg a bécsi vonat ki nem robog az indóházból. Addig nem nyitják ki a
waggon ajtókat.
Én kiváncsian néztem ki a kocsiablakon.
Hát egyszer mit látok?
Az én Hesperisemet látom fölkapaszkodni a lépcsőkön az átelleni
waggonban!
S utána mingyárt megint kit látok fölmerülni a lépcsők fokán? Az én
Nikkel pajtásomat, – álruhában, stutzernek öltözve; koczkás dzsekkben,
májszin kalappal, fehér szegfű a gomblyukában, útitáska a kezében, meg
parazol.
Ezek odatelepesznek le, épen velem átellenben egy kupéba, igen gyöngéden
bánnak egymással. Még annyit láthatok, hogy Nikkel kiveszi a fehér
szegfűt a gomblyukából s azt Hesperisnek nyujtja, a mit Hesperis azzal
viszonoz, hogy a keblébe tűzött piros szegfűt adja érte cserébe. – Azzal
lehúzzák a függönyt az ablakra s hogy semmi kétség se maradjon fönn, a
kalauz kiakasztja az ablakra kivülről a sokatmondó táblát «gemiethet!»
Hisz ez leányszöktetés! Nőrablás! Fényes nappal.
Ki akartam ugrani az ablakon! Meg is teszem, ha az a rézpálcza keresztbe
nem áll előttem.
A gyorsvonat fütyült, s azzal az orrom előtt vitte el robogva a
menyasszonyomat.
Én erőszakkal fölnyitottam a waggon ajtót s azzal eszeveszetten rohantam
le a vaslépcsőkön s neki iramodtam a szabaddá lett sinek között a
gyorsvonatnak.
Szerencsére az inspekcziós rendőrbiztos nyakon kapott, visszarántott.
– Megveszett az úr?
– Meg hát. Ahol! Rabolják a menyasszonyomat!
– Csak nem akarja ön elfogni a gyorsvonatot röptében?
– De mikor a menyasszonyomat rabolják az orrom előtt!
– Hát azért ne szaladjon ön a vonat után, mert azt el nem éri. Van
telegráf a világon. Elébe kerülhet.
Ez eszemre térített. Persze, hogy itt a telegráf, tíz lépésnyire a hátam
mögött.
– Egyszerű a dolog, – magyarázta a rendőrbiztos. Telegrafálunk a váczi
rendőrkapitánynak, meg az esztergominak, az érsekujvárinak, a
pozsonyinak sorban, valamelyik csak letartóztatja a szökevényeket.
– No hát gyerünk, telegrafáljunk!
– Hja, az nem megy olyan rövidesen. Nekem erre nincs meghatalmazásom;
önnek a följelentése sem bir elég hitelességgel, hogy annak az alapján
két utazót elfogjanak a szabad Magyarországon. Alkotmányos korszakban
élünk uram! Az nem járja, hogy egy urat meg egy hölgyet csak úgy
mirnikszdirniksz útközben letartóztassanak. Hanem tessék velem a
rendőrségre jönni s ott a főkapitány úr előtt legitimálni a
följelentést.
Végig kellett hallgatnom a megérdemelt útbaigazítást.
Mentem a főkapitányhoz, vittem magammal a fiakkeren a rendőrbiztost. Aki
látott minket együtt kocsikázni, azt hitte bizonyosan, hogy az visz
engem. Egyenruhában volt.
Tíz percz mulva ott álltam a főkapitány előtt.
Hiszen ismerted Thaisz Eleket. Jó pajtásod volt.
No hát!
Mekkorát nevetett a szemem közé, mikor előadtam neki a följelentésemet,
meg a letartóztatás iránti követelésemet.
– Te vagy-e bolond, vagy engem tartasz annak? Az a te állítólag
elszöktetett menyasszonyod Kiss Mihály septemvirnek a leánya, az
elszöktető pedig báró Nikkel, császári tüzérkapitány. Ha én ezeket
letartóztatom a te föladásodra, akkora orrokat kapok – kettőt, a
belügyminisztertől, meg a hadügyminisztertől, hogy viselhetem az egyiket
elől, a másikat hátul. A viczlapok mind nekem esnek! Hátha csalódtál?
Nem ők voltak. Ablakon keresztül láttad. Gőz kutyafuttában!
Halluczináczió lehetett. Szerelmes ember szemének nem lehet hinni. Eredj
el a biztossal a septemvir lakására; hátha otthon van a mátkád?
Ez egy eszme volt!
Csakugyan! Hátha otthon ül Hesperis szépen és stikkolja az utolsó
hálóréklifodrot s a szerelmes pár, akit én láttam, valami vigécz volt az
orfelinájával.
Köszöntem, vittem magammal a rendőrbiztost a septemvirék lakására. Három
lépcsőnként ugorva rohantam föl a második emeletre. Becsöngettem. Nem
jött senki az ajtót kinyitni. Még jobban csöngettem. Még jobban nem
jöttek. Aztán a belső folyosón a konyhaajtóra kerültem. Az is be volt
zárva. Benéztem a konyhaablakon. Nem láttam senkit. Ebből a szállásból
minden ember kihalt.
– Gyerünk le a házmesterhez, – indítványozá a biztos.
A septemvirék szállása egyikében volt azoknak a régi módi belvárosi
kontignácziós házaknak, a miknek szűk kapubejárata, hosszú, keskeny
udvara van s ennek a legvégső odujában a házmester lakása, úgy, hogy
onnan senkit sem lehet meglátni a ki- s bejárók közül.
Munka volt felzörgetni az odu egyetlen lakóját.
Csak a viczeházmester volt otthon. Az először is tót volt, másodszor
csizmadialegény volt, harmadszor pedig délután volt. Mikor a
rendőrbiztost meglátta, úgy megijedt, hogy a hallását is elvesztette.
Nagy biztatásra, hogy nem őtet akarjuk elfogni, tudott annyit rebegni,
hogy ő nem tud semmit, nem látott senkit, mert ő csak a viczeházmester;
a főházmester, meg a felesége elmentek korán hajnalban Budakeszre
búcsura. Ő maga csak itthon tartotta a búcsut, de azt olyan alaposan,
hogy most a saját nevére sem emlékezik.
Innen tehát olyan okosan kerültünk vissza, mint idejöttünk.
– Septemvir kisasszony nincs otthon! – Referáltam a főkapitánynak.
– Jól van, öcsém; ülj le. Mindjárt visszajön a másik biztos, akit Nikkel
kapitány keresésére küldtem ki a Neugebäudéba.
Én szorongva néztem az órámat. Már Váczon túl járnak! Ott már nem
csiphetik el őket…
No, de megérkezett a biztos a Neugebäudéból.
– Nikkel tüzérkapitány letette a tisztirangját s nincs többé a
kaszárnyában.
– Ez már sulyosító körülmény – mondá a főkapitány.
– No hát! utána azzal a telegráffal! Már Esztergom-Nánánál járnak.
– No, csak ne nánánázz annyit! Egy stáczió akár inde akár unde.
– De ördögöt akár inde, akár unde! Mikor menyasszonyról van szó, meg a
csábitójáról!
– Hiszen nem eszik meg egymást!
– De mikor lehúzták az ablakfüggönyt!
Még csak a két detektiv visszatértét kellett bevárni, akik a fiakkereket
járták sorba.
Volt már öt óra, mire előkerültek. Az egyik rátalált arra a bérkocsisra,
aki Hesperist és Nikkelt szállította a vasuthoz. Ez tanuskodott róla,
hogy az általam jelzett házból vitt egy quadrollirozott urat, meg egy
fehérrel diszített fekete ruhás fiatal hölgyet a vasuthoz, nem volt
egyéb útikészségük egy kézi táskánál, meg egy waterprufnál.
– Ez ő! Az ő pomp fünébre kosztümje! – kiálték én felbőszülten. –
Telegrafálni! főkapitány úr!
– Csitt csak! Hadd szóljon a másik detektiv.
Az meg rátalált a septemvir úr rendes komfortáblis kocsisára.
Akkurát fél óra mulva az elébbi útrakelés után ugrott föl a septemvir úr
is a konflisba, szintén nagyon kevés útikészséggel s ezt a szót hallatva
a konfidens kocsissal: «No most már én is futhatok a leányom után!»
– Itt van! Tessék! – Kiabáltam én. – Az apa is fut az elrabolt leánya
után. Tessék gyorsan telegráfálni!
A főkapitány még szabadkozott, hogy az az «után» nem okvetlenül azt
teszi, hogy a leánya «után» szalad; hanem, hogy miután a leánya már
elment, az után már most ő is szaladhat valamerre.
Erre aztán méregbe jöttem, fenyegetőztem, amerikai párbajjal kináltam a
rendőrfőnököt, míg utoljára kötélnek állt s telegrafált a pozsonyi
rendőrkapitánynak a szökevények letartóztatása végett, utasításul adva,
hogy csak okosan, szőrmentében bánjon el e kényes ügygyel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Station Preschburg!» hangzott a perronon. (Még akkor német volt a
vasut.)
– Itt kapni fölséges mákos kalácsot! – Mondá Nikkel.
– Én jobb szeretem a diós kalácsot. – Viszonzá Hesperis.
Nikkel kidugta a fejét a waggon ablakán.
– Sie! Hé! Nuszpájgl her!
Egyszer csak nyitogatták a waggon ajtót.
– Nos! Hozzák már azt a Nuszpájglt?
– Azt ugyan nem hozok, – szólt a fejét bedugó egyéniség, – mert én a
pozsonyi rendőrkapitány vagyok; hanem bátorkodom uraságodtól
tisztelettel megkérdezni, hogy uraságod méltóztatik-e báró Nikkel,
nyugalmazott tüzérkapitány lenni?
– Igen is én vagyok.
– Akkor bátor vagyok önt tisztelettel fölszólítani a törvény nevében,
hogy kegyeskedjék a kiséretében levő hölgygyel együtt leszállani a
waggonból és engemet követni.
– Micsoda dolog ez?
– Az a csoda, hogy én a budapesti rendőrfőnöktől kaptam táviratilag
parancsot, hogy önt, mint leányszöktetőt, letartóztassam s a tovább
utazásban meggátoljam.
– Ez egy ostoba Schábernakk! – kiabált Nikkel. Ez a hölgy az én
törvényes feleségem, akivel rendes lelkész által, két tanu és saját
atyja jelenlétében formaszerint összeeskettettem.
– Elhozta uraságod magával a házasságlevelét?
– Hozta az ördög. Hát kinek jut eszébe a házasságlevelét a zsebében
hordani, mint valami passzust?
– Pedig az jó volna, ha itt volna; mert akkor én, annak az előmutatása
után, uraságodat tisztelt nejével együtt, a saját felelősségemre, tovább
hagynám utazni; így azonban a kapott parancs értelmében kénytelen vagyok
ismételten fölszólítani, hogy szálljanak le mind a ketten a kupéból s
kegyeskedjenek magukat az én felügyeletem alá helyezni. Semmi
kompromittálás nem lesz belőle. Önök beszállnak a Zöldfa vendéglőbe, két
külön szobába. Egy telegráfváltás tisztázni fogja a helyzetet.
Legfeljebb nehány órai késedelem lesz belőle. Az esteli vonattal tovább
utazhatnak önök Bécsbe.
Nikkel nagyot nevetett a tréfán, aztán Hesperis is nevetett. Kiszálltak
a waggonból s bementek a váróterembe, folyvást udvariasságokkal
traktáltatva a rendőrkapitány által, ki maga hozott nekik pozsonyi
móhnpájglit és nuszpájglit.
Amint a vonat tovább robogott, a rendőrkapitány maga ajánlkozott
Nikkelnek, hogy a letartóztatása elleni protestácziójáról jegyzőkönyvet
vesz föl, a bizonyítékait elősorolva s azt rögtön táviratilag tudatni
fogja a pesti rendőrfőnökkel.
Nikkel aztán tollába mondta, hogy ő Kiss Mihály septemvir úr leányát
atyja beleegyezésével vette nőül, amelyre authentikus bizonyítékok
találhatók először az atyánál, másodszor pedig az eskető káplánnál, akit
szintén megnevezhet, ott lesz beirva az anyakönyvbe a mai dátum alatt a
megkötött házasság.
Nagyon jól van. Ez mind föladatott a táviró hivatalba. A válasz egy pár
óra mulva itt lehet.
Addig kényelmesen meg lehet vacsorálni a vasuti traktirnál. Nikkel a
rendőrkapitányt is meghitta az asztalukhoz; bruderschaftot is ivott
vele: «hiszen mindketten kollégák vagyunk: te is kapitány, én is».
– Ez a kis intermezzó egészen regényessé teszi a nászutazásunkat, –
mondá Nikkel. Hesperis kevésbbé volt elragadtatva. Az ő büszkeségét
sértette az, hogy őt csak egy óráig is elszöktetett leánynak tarthassa
valaki.
Még hamarább, mint a Pestről jövő esteli vonat, megérkezett a távirati
válasz a pozsonyi rendőrkapitányhoz. Igen rövid tartalmu volt.
«Fölhozott ellenbizonyítékok nem találhatók. Letartóztatás továbbra
föntartandó. Bővebben levélben».
– Ez már bolond helyzet! – fakadt ki Nikkel, míg Hesperis el kezdett
sirni. – Hogy értsem ezt? Bizonyítékok nem találhatók? Elnyelte a föld a
septemvirt? a papot? a mátrikulát?
– Én nem tudom, – szabódék a rendőrkapitány. De már most kénytelen
vagyok a letartóztatást érvényesíteni s önöket beszállítani a
vendéglőbe. Egy éjszaka nem a világ. Reggel majd földerül a talány.
S azzal föleskortálta a boldog párt a Zöldfába; ott fogadott ki a
számukra két szobát, de nem egymás mellett, hanem átellenben, s ott
hagyott egy detektivet a két szobát elválasztó folyosón, azzal a szigorú
utasítással, hogy ezt az urat és hölgyet semmi szín alatt egymással
összejönni ne engedje; ha az egyik elhagyja a szobáját, a másik maradjon
a magáéban, amíg amaz vissza nem tér; beszélhetnek az ajtóból egymással,
levelezhetnek; de kezet már nem szabad egymásnak nyujtaniok.
Ilyen volt az én kedves Nikkel barátom nászutazásának az első éjszakája.
Másnap reggel megérkezett a pesti rendőrfőnök tudósító levele a pozsonyi
rendőrkapitányhoz.
Kiss Mihály septemvir elutazott, senkinek sem mondta meg hová. Lakásán
nem maradt senki; minden cseléd szabadságot kapott, nem tudni mennyi
időre; azok mind szétfutottak, nem tudni merre? – A káplán is elutazott,
azt a végczélt hagyva hátra, hogy megy Norvégiába az éjféli napfölkeltét
megnézni. A matrikulába nincs beirva semmi az nap kötött házasság. (Azt
a káplán úr a nagy uti sietségben a tárczájában felejtette, gondolva,
hogy majd ráér beirni, mikor visszakerül Awa Saxárul.) Az egyházfi pedig
semmiről sem tud semmit. Azt mondja, hogy őtet künn hagyták a konyhában,
se egy darab kalácscsal, se egy pohár borral meg nem kinálták, még csak
a szokásos tallért sem nyomták a markába. (Itt van, nesze Nikkel, a te
fösvénységednek a jutalma!) Ő bizony semmit sem tud róla, hogy a
septemviréknél lakodalom lett volna. Azt a két embert sem ismeri, akivel
egy kocsin ment odáig; nem tudja, honnan szedte föl őket a káplán.
– No, most meg vagyunk lőve! – lamentált Nikkel kétségbeesve.
Ekkor aztán Hesperis tanusítá nagyobb lélekerejét.
– Ne essünk kétségbe. Én tudom, hová ment apa? Nekem sokszor mondta:
«hej, amint téged férjhez visznek, azonnal vágtatok Dobsinára; jégre
teszem magamat a kánikula alatt.»
No hát rögtön irtak Dobsinára hivatalból, ott van-e Kiss Mihály úr?
A dobsinai előljáróság visszafelelt: «Igen is, itt volt Kiss Mihály úr,
de nem találta eléggé hidegnek a jégbarlangot s odább pályázott
hidegebbet keresni Tátra-füredre.»
Tehát utána Tádrafüredre! Még akkor nem volt ám ezen a vidéken se vasut,
se táviró. Delizsánczon ment a gyorsposta.
Tátrafüredről visszajött a válasz a pesti főrendőrséghez:
«Itt volt igen is Kiss Mihály úr, de nagyon hidegnek találta a vizet s
odább fuvarozott Trencsén-Tepliczre.»
(És az alatt Nikkel barátom és Hesperis folyvást diskurálhattak a két
szemközti ajtóból egymással, – amiről nekik tetszett.)
Végre ott nyomták Kiss Mihály urat Tepliczen, mikor épen a tagjait
áztatta a tükörfürdőben.
Csakhogy az azt válaszolta a hozzá intézett kérdésekre, hogy ő soha sem
volt septemvir, mert ő patyikus Kisujszálláson és semmiféle leányát sem
adta férjhez, mert még felesége sincsen.
– No, most már ide vagyunk fagyva! – kiáltá Nikkel dühösen.
– Személyleirás szerint kell apát köröztetni! – erősködött Hesperis még
dühösebben.
Azt is megtette a kedvükért a derék rendőrség. Minden fürdőintézethez
megküldték Kiss Mihály septemvir urnak a személyleirását, a «puncta de
utri»-val együtt.
Hogy hány vörös szakállu, nagyfejü, kurtalábu hazafit fogtak nyakon
ennek a kurrentálásnak a következtében, Kabolya-Polyánától kezdve
Krapina-Tepliczig Kiss Mihály septemvir helyett? azt nem tudom; hanem
hogy az igazit nem találták meg, az históriai adat.
És az alatt nap-nap után ott ült az én barátom Nikkel, meg az én
Hesperis barátném a pozsonyi Zöldfában, két külön szobában és irt
egymáshoz szerelmes levelet.
Én pedig az alatt mindennap kétszer rohantam be ajtóstul Thaisz Elekhez,
hogy hozzák-e már a szökevényeket haza? úgy, hogy már azt indítványozta
a főkapitány, hogy itt van egy üres zárka a rendőrházban, vegyem ki
árendába s lakjam benne.
Hiszen tudtam volna én, hogy mit csináljak? Amint értesültem róla, hogy
Nikkelt letartóztatták Pozsonyban, amint tapasztaltam, hogy a dolog
hosszu pórázra huzódik, nap-nap után mulik s a Nikkelt, meg a Hesperist
még sem szállítják haza, elszántam magamat, elmentem a puskamíveshez,
vettem két jó párbajpisztolyt s siettem a vasuthoz.
El Pozsonyba! Majd szerzek én magamnak satisfactiót! Nem kell nekem ahoz
rendőri assistentia.
Mi előtt azonban jegyet váltottam volna, oda jött hozzám az a bizonyos
ismerős rendőrbiztos s a karomra téve a kezét, azt mondá nyájasan:
«Uraságod Pozsonyba akar utazni, ugye?» – «Igen.» – «Nikkel urat akarja
fölkeresni, ugye?» – «Az ám.» – «Ebben a fekete tokban pisztolyok
vannak, ugye?» – «Ühüm.»
– No hát barátságosan figyelmeztetem önt előre a sorsára. A midőn
uraságod a «Zöldfa» vendéglőhöz megérkezik, ott önt egy jólértesült
rendőrfogalmazó veszi gondviselése alá, aki el fogja önt vezetni a
szobájába, amely épen a Nikkel uré mellett van. Ott azután a falon
keresztül beszélhetnek önök egymással, amit akarnak; de egyszerre
kijárni a szobájukból tiltva lesz; önök egyformán rendőri felügyelet alá
vannak helyezve.
No már ez egészen kihozott a sodromból.
Micsoda dolog ez? Muszkaországban vagyunk-e? Politzájstaat lett-e
Hunnia? Ezt nem tűri el a magyar!
Rohantam a vasuttól egyenesen a rendőrfőnökhöz.
Majd tartok én annak egy filippikát!
No ugyan jó helyre mentem.
Thaisz Elek épen föl volt paprikázva egy ellenzéki czikk invectiváitól,
mikor bebotlottam hozzá.
El sem hagyta kezdenem a replikámat.
Úgy förmedt rám, mint egy erzerumi kajmakán. Nem per tu, hanem per «az
úr» beszélt hozzám.
– Az úr el akart szökni Pestről! Hallja az úr! Ha az úr denuncziál,
akkor az úr tartsa itt a fejét s ne bujkáljon az úr! Mink az úr
denuncziálására a fél országot föllármázzuk, s akkor az úr megfordul a
sarkán, egyet ugrik: itt hágy bennünket, mint Szent Pál az oláhokat! Azt
mondom az urnak, hogy otthon tartsa magát az úr, míg le nem bonyolódik
az ügy, amit megindított az úr, mert ha még egyszer el próbál szökni az
úr, vasra veretem az urat, s aztán szaladhat az úr Böszörményihez,
Simonyi Ernőhöz panaszra. Amit kotyvasztott az úr, azt igya meg az úr!
Hallja az úr!
No még így urrá nem voltam téve soha!
Örültem, mikor kiszabadúltam az oroszlán barlangjából.
Hát már a magyarnak még elégtételt venni sem szabad?
Ide jutottunk?
Ezalatt Nikkel és Hesperis élvezhették az ujmódi nászutazás
gyönyörüségeit szakadatlanúl. A szobát, a vendéglőt egyszerre csak az
egyiküknek volt szabad elhagyni, a másik azalatt rendőri fölügyelet
alatt maradt a szobájában. Az erkölcsőrző konstáblert minden hat órában
fölváltották az ajtajuk előtt; étkezniök csak a szobájukban volt szabad.
Nikkel dühös volt! Dinamitbombákkal fenyegetődzött. Protestált,
rekurrált e hallatlan jogsértés ellen; leirta a vele történt rémesetet
az ujságokba; peticziót küldött az országgyüléshez, rekurrált a
belügyminiszterhez, igazságügyminiszterhez; azok intimálták az ügyét a
főispánnak, a királyi ügyésznek; fölvilágosítást követeltek a
polgármestertől, a rendőrfőnöktől; ediktaliter czitálták a káplánt a
norvégiai követség útján; az egész adminisztraczionális apparátus
mozgásba hozatott, de azért Nikkel és Hesperis csak nem szabadult ki a
kontumácziából s a szerelmes tête-á-téte-nél ott volt közöttük a
konstábler…
Egyszer aztán csak hazakerült a septemvir Pestre. Nem volt ő a világ
végén. Itt ült Balaton-Füreden az egész idő alatt s minden délután ott
tarokkozott a veranda alatt egy nagyváradi kanonokkal, meg egy trencséni
szolgabiróval szinház idejéig. Talán ha ujságot olvasott volna, megtudta
volna belőle a szeretett családtagjai esetét hamarább is.
Természetes, hogy amint értesült az egész hajczihőről, rögtön sietett a
rendőrségre, megadni a fölvilágosítást, hogy a leánya valósággal
törvényes felesége a báró Nikkelnek.
A rendőrfőnök aztán sietett értesíteni a pozsonyi rendőrkapitányt, hogy
rendben van a dolog; a letartóztatott párt szabad egy szobába
összeereszteni; törvényes a viszony.
Ezalatt lejárt Nikkelnek a szabadság ideje, fordulhatott vissza,
mehetett Schweicz helyett a szép Erdélyországba, vasutat traszirozni.
Engem pedig fölczitáltak a rendőrségre, ott leszidtak tetőtül talpig,
hogy máskor ha valakit bolonddá akarok tenni, arra ne válaszszam ki a
pesti rendőrséget, mert az hazafiatlan cselekedet, s megfizettették
velem a tetemes költséget, amibe ez a kriminális hajtóvadászat került.
Még félév mulva is egyre fizettem erre a kontóra.