Ez már aztán komoly viszony volt!
Határozottan udvaroltam Hesperisnek.
Rövid idő alatt megértettük egymást.
Arra is rájöttünk, hogy mi egymás számára vagyunk teremtve.
Mindennapos lettem a septemvirék házánál.
Délútán, mikor vége volt a hivatalos ügyeknek, rögtön odasiettem. Ha
látogatót találtam már ott, azt kibőjtöltem. Ott maradtam egész vacsora
idejéig; néha vacsorára is ott marasztottak. A süket társalkodónő miatt
beszélhettünk akármit. De az az akármi csupa merő, bölcs dolog volt.
Annyira, hogy mind a ketten tartottunk külön jegyzékkönyvecskét s azokba
az egymástól hallott emlékezetes aforizmákat följegyeztük. Mindig
allegoriákban beszéltünk. Például: «a jéggé vált szerelmet nem jó
fölmelegíteni, mert akkor meg vizzé válik». Ezt ő mondta.
Hogy milyen hatással voltunk egymásra, azt a konkrét tények sejtették.
Én például rátudtam birni Hesperist, hogy hagyja el már a boldogult
mamájától örökölt kecskeméti divatot, hisz azt már Kecskeméten sem
viselik; sőt a Hortobágyon a csikósok, gulyások is azt danolják, hogy
«nem is leány turnür nélkül», hogy az ilyen különcz öltözet feltünési
vágyra mutat; hogy könnyen politikai demonstrácziónak vétetik; míg
megtette a kedvemért, hogy európai divat szerint alakította az
öltözeteit; azokat is maga szabta és diszítette ugyan s csinált magának
olyan pomp fünébre kosztümöket, hogy az embernek kedve támadt
megkondoleálni a toilettjeit; de legalább mutogathatók voltak.
Ő ellenben rábirt engem, hogy hagyjak föl a tánczolással, ami ő előtte a
férfit lefokozza. Megtettem érte. Pedig szenvedélyes csárdás-rázó
voltam.
Arra is rávett, hogy olvassam végig Renánt.
Házasságról természetesen még korán lett volna egymással beszélnünk. Úgy
voltunk egymás mellett, mint két téli körte, a mikre a kertész fölirta
tintával: 1. Kronprinz Ferdinánd, érés ideje deczember, január. 2.
Josephine de Malline; érés ideje február, márczius.
Nekünk is meg kellett várnunk az érés idejét.
Nekem a gyakornoki esztendőt le kellett szolgálnom, akkor lehettem
önálló ügyvéddé; a nagykoruságomat is be kellett várnom; Hesperisnek
pedig még rengeteg sok ingbetétet, alsószoknya fodrot kellett
kischlingolni, hogy a kelengye komplét legyen. Az mind saját keze
munkája volt.
Szinházba én kisértem őt s ott mellette váltottam zártszéket; haza is én
kisértem s ha esős idő volt, tartottam fölötte az umbrélát.
Társaságokban más nővel nem beszéltem; annyit már tudtam, hogy Hesperis
a végletekig féltékeny.
Ellenben ő is egészen rezerváltan viselte magát más férfiak irányában.
Azok is ismerték a helyzetet s respektálták az én szerzett jogaimat.
A Nikkel pajtást én magam mutattam be neki. Megint a pesti garnizonba
transferálták. Jó, fidelis czimbora volt. Mindenki tudta felőle azt az
epopeját, a hol a burkusok kezéből kiszabadított, ezért az én barátaim
előtt nagy volt a becsülete.
Neki megengedtem, hogy udvaroljon Hesperisnek.
Tőle nem volt mit féltenem az imádottamat.
Egy szegény katonatiszt egy nem gazdag leánynál nem veszedelmes
konkurrens. Komoly eszméi nem lehetnek, mert kaucziót letenni nem képes;
könnyelmű eszmékkel pedig Hesperishez nem közelíthet. Ah! Hesperis
erénye erősen áll, mint a Gellérthegy; de még annál is erősebben; mert a
Gellérthegyről töredeznek le egyes sziklacsompók, de nem a Hesperis
grániterényéről!
Kivált, miután tudja Nikkel, hogy Hesperis az én jövendőbelim.
… De hát vajjon tudja-e?
Mondtam én már valakinek, hogy Hesperist nőül akarom venni?
Nem én. Senkinek sem. Még ő neki magának sem.
Hanem hát ez a titoktartás, mely nagy bolondságnak látszik, ha előadom
az okait, egyszerre érthetővé lesz.
Amíg a nagykoruságom el nem érem, addig a kalugyer kezében van a nyakam.
Ha az megtudja, hogy én eljegyeztem a septemvir leányát, azzal a szerény
hozománynyal s ezzel megzápítottam az ő horoskópját, az egyszerre meg
fog mozdítani minden eget, földet és poklot, hogy ezt a házasságot
megakadályozza; befeketít a septemvir előtt, úgy (érdemem szerint), hogy
az rögtön kiadja az útat. Hisz én notórius csélcsap, csapodár vagyok,
aki úgy cseréli a szeretőket, mint más ember a gyeplős lovat. Kezében a
Passifloráról irt levelem; meg a Violának az életbiztosítása. Aztán
tékozló, préda, könnyelmű vagyok, veszekedő, krakéler, iszákos! Ezt mind
megkapom, ha idő előtt elárulom a szándékomat. – Csakhogy a horoskópnak
igaza legyen.
Másfelől meg itt van az Amarillis. A hajdani ideál. Ez meg a Hesperis
előtt fog elárulni, ha megtudja, hogy nőmmé akarom tenni. Mert ez nem
tűri azt el, hogy én valaha boldog legyek, a ki őt boldogtalanná tettem.
Ha ő apácza lett, legyek én trappista.
Ha én szerencsés volnék a Magyar Bazár, Ország Világ, Magyar Géniusz,
Magyar Szalón, Uj idők, A hét, A Jókai stb. szellemdús szerkesztőnőivel
és szerkesztő férfiaival közelebb ismeretségben lehetni, rég proponáltam
volna nekik, hogy tűzzék ki lapjukban ezt a megfelelésre méltó kérdést:
«Szükséges-e két szerelmes egyén között a szóbeli nyilatkozás?»
Nagy érdeklődéssel várnám a beérkező válaszokat.
Meg vagyok felőle győződve, hogy a nagy többség azt felelné, hogy «nem
szükséges», sőt sokan emlékeztetnének Heine «madame, je vous aime»
schlagwortjával arra, hogy a szerelmi nyilatkozat egyenesen a banális
frázisok kategoriájába tartozik: tréfának sok, komolynak kevés.
Ezen a nézeten voltam én is. Akiért én forrón érezek, az tartozik az én
melegemet érezni; ha az én lelkem az ő lelkét keresi, az ő lelkének a
dolga magát megtaláltatni. Én az egész valómat neki adományoztam; azt
teheti velem, amit akar; rabja vagyok, mit akar még tőlem többet? Egy
röpke szót? Egy igéretet? Hiszen nem vagyunk még Észak-Amerikában, ahol
egy be nem váltott házassági igéret biró elé kerül s dollárokban
taksáltatik.
Lesznek sokan, akik azt fogják mondani, hogy igen is van egy szájjal
kifejezhető szerelmi nyilatkozat, mely minden kétséget kizár, s mely
daczára annak, hogy semmi nemzet szótárában föl nem található, sőt még
hieroglyphokban sincs kifejezve, mégis minden nemzet által megértetik;
ezt a nyilatkozatot száj mondja szájnak.
Csakhogy a mi adott viszonyaink között ez nem volt alkalmazható.
Hesperis soha sem volt található a nagynénje nélkül. De külömben is
nagyon óvatos volt.
Egy arany mondását megörökítettem a jegyzőkönyvemben.
«Aki egy leányt, akit nőül akar venni, elébb megcsókol: saját magának
rak föl szarvakat.»
Rettenetes mondás ez!
De hát mikor a leányok Shakespearet tanulmányozzák s találnak benne
ilyen dolgokat:
«Ofélia. Míg hozzád nem menék, nászszal kecsegtetél.»
«Hamlet. El is vevélek, – ha hozzám nem jövél.»
Igazán! A leányok a szinházban annyi okos dolgot tanulnak, hogy szinte
csoda, ha még egy leányt el lehet bolondítani a rendes életben.
Meg voltam felőle győződve, hogy Hesperisben olyan nőt fogok birni, akit
teljes életemben – becsülni fogok.
Egészen megnemesültnek éreztem általa magamat, lelkem magasabb régiókban
csapongott s korábbi életemre elitélő szigorral gondoltam vissza.