Adelphe Philine nem vett részt a világi mulatságban.
Sőt a rákövetkező napon is csak egy rövid látogatásra szorítkozott.
(Bőjti nap volt s azt a görögök szigorúan megtartják, míg a jour fixek
után annyi maradék pecsenye követeli az értékesítését.) Ebéd után a
jogtanácsosné azt mondta, hogy maradjak még.
– Nos, hát hogy tetszett önnek a septemvir leánya?
Az ilyen banális kérdésre banális feleletet szokás adni.
– Igen szellemes hölgy.
– Ezzel semmi sincs mondva.
– Őszintébben szólva: kivételes hölgy.
– Miben áll a kivételessége?
– Nincsenek szenvedélyei; nem piperéskedik, a tánczot unja, a zenét nem
élvezi, a költészetet lenézi.
– Lássa ön, ez a normális hölgy; legalább a mi magyar társadalmunkban
az.
(A nyelvem hegyén volt: «Ezt nagysád mondja? aki az Iliászt fordítja;»
de csak elhallgattam vele.)
– De hát akkor micsoda föladatokkal tudja betölteni az életét?
– Az élet gyakorlati föladataival. Ő vezeti a háztartást. Higyje el ön
nekem, hogy ez egy olyan sok oldalu föladat, mely apró részletekből
összerakva a legnagyobb problémát oldja meg. A háztartás nehéz talány
annál az uri osztálynál, melynél a családfő előkelő rangja nem engedi
meg a cynicus félrehuzódást, a bukólikus egyszerüsködést; de
rákényszeríti egyenesen, hogy állása tekintélyét a társadalomban is
érvényesítse; a midőn a föladathoz a családapának, talán egy szerény
falusi kisbirtok jövedelmén kivül, a fiksz fizetéséből kell az egész
lukszusnak előteremtetni. A septemvirék háztartása egyenlő a mienkkel.
És ez ő nekik egy negyedrész kiadásba kerül, mint nekünk. S ez a
kisasszony tudománya. Ez az ő művészete; ez az ő poézise. Prózai dolog,
ugye bár? De aztán a septemvir nem is küzködik pénzügyi zavarokkal soha,
mint rangbeli társainak legtöbbje. Lássa ön: én ezt a leányt önnek
szántam feleségül.
– Nekem? – Nagyot kellett rá nevetnem.
– No hát mit nevet rajta?
– Hiszen mi tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak.
– Az a jó. A házas életben az ellentétek egészítik ki egymást. A mi az
egyiknek hiányzik, azt kipótolja a másik.
– De hiszen mi minden óráját az együttlételünknek azzal keserítenők meg,
hogy a diskurzust disputává fejlesztenők; amit aztán mind a
háromszorhétszemélynök sem tudna dirimálni.
– Hát ön azt hiszi, hogy a házastársak közötti disputa keserűség?
Ellenkezőleg! Az a legválogatottabb élvezet. Ha két együtt élő ember,
akinek mind magának való esze van, ellenkező fölfogásból vitat meg egy
tárgyat, egy fogalmat, egy eseményt: ez a szellemi harcz a legnagyobb
gyönyörűség. Én a férjemmel éjfélekig eldisputálok: ha valaki a
mellékszobából hallgatná, azt hihetné, hogy veszekedünk. Ő a politikában
demokrata, én arisztokrata vagyok; ő szabadkőmüves, én pietista; ő
verdista, én wagnerista s minden szenzácziós napi eseménynél, minden
családi drámánál a férjem rendesen a nőt védi, a férfit itéli el; én
pedig a férfinak adok igazat a nő ellenében s ez az ellentét, ez a
küzdelem erősebben köt bennünket össze, mint minden egyéb érzés,
becsület, kötelesség. Csak egy tárgy fölött nem szabad a nőnek disputát
kezdeni a férjével. A saját érdeke fölött. Még ha szivérdek volna is az.
Ez nagy mondás volt!
Nem hagyhattam megjegyzés nélkül.
– Hát az utóbbi esetben a külömböző fölfogásoknak nem szabad kifejezésre
jutni?
– Nem. Mert annak semmi haszna nincsen. Ily esetben az okos nő hallgat
és tür. Hallgatása és türelme lehet, hogy megszünteti a bajt. Ha szól,
csak növeli azt. Azon törekszik, hogy titokban maradjon. Senki meg ne
tudja, hogy neki fáj valami. S ha aztán a baj orvosolhatlan, ha
köztudomásuvá lesz: a nő akkor sem csinál jeleneteket, hanem nyugodtan
azt mondja: «uram, mi voltunk boldogok; annak vége van; most már
legalább ön legyen boldog; váljunk el harag nélkül.»
Ezek a szavai a jogtanácsosnénak nagy hatást tettek rám.
Magasra emelkedett a nagyrabecsülésem skáláján.
Ez a nő nincs beavatva az én horoskópomba!
Bizonyítja az, hogy ő nekem jövendőbelit keres.
De még inkább az, amit most elmondott.
Nem! Ilyen paszpartuval nem látják el azt a bizonyos zarándokot!
– No hát – fog ön látogatást tenni a septemviréknél?
– Még ma nagyságos asszonyom.
… S másnap már megkaptam a meghivót a septemvirék jourjaira.
És aztán szorgalmasan eljártam az ő jourjaikra is, meg a többi
czelebritásokéira, akik ugyanazon társaságokat egyesíték
összejöveteleiken – s tehetségem szerint udvaroltam a Hesperisnek, aki a
normal-hölgyet képviselte ebben a mi budapesti Szent-Dzserménünkben.