IV. PALMA NÉZETEI A JÓ HÁZAS ÉLETRŐL.

Adelphe Philine nem vett részt a világi mulatságban.

Sőt a rákövetkező napon is csak egy rövid látogatásra szorítkozott.

(Bőjti nap volt s azt a görögök szigorúan megtartják, míg a jour fixek

után annyi maradék pecsenye követeli az értékesítését.) Ebéd után a

jogtanácsosné azt mondta, hogy maradjak még.

– Nos, hát hogy tetszett önnek a septemvir leánya?

Az ilyen banális kérdésre banális feleletet szokás adni.

– Igen szellemes hölgy.

– Ezzel semmi sincs mondva.

– Őszintébben szólva: kivételes hölgy.

– Miben áll a kivételessége?

– Nincsenek szenvedélyei; nem piperéskedik, a tánczot unja, a zenét nem

élvezi, a költészetet lenézi.

– Lássa ön, ez a normális hölgy; legalább a mi magyar társadalmunkban

az.

(A nyelvem hegyén volt: «Ezt nagysád mondja? aki az Iliászt fordítja;»

de csak elhallgattam vele.)

– De hát akkor micsoda föladatokkal tudja betölteni az életét?

– Az élet gyakorlati föladataival. Ő vezeti a háztartást. Higyje el ön

nekem, hogy ez egy olyan sok oldalu föladat, mely apró részletekből

összerakva a legnagyobb problémát oldja meg. A háztartás nehéz talány

annál az uri osztálynál, melynél a családfő előkelő rangja nem engedi

meg a cynicus félrehuzódást, a bukólikus egyszerüsködést; de

rákényszeríti egyenesen, hogy állása tekintélyét a társadalomban is

érvényesítse; a midőn a föladathoz a családapának, talán egy szerény

falusi kisbirtok jövedelmén kivül, a fiksz fizetéséből kell az egész

lukszusnak előteremtetni. A septemvirék háztartása egyenlő a mienkkel.

És ez ő nekik egy negyedrész kiadásba kerül, mint nekünk. S ez a

kisasszony tudománya. Ez az ő művészete; ez az ő poézise. Prózai dolog,

ugye bár? De aztán a septemvir nem is küzködik pénzügyi zavarokkal soha,

mint rangbeli társainak legtöbbje. Lássa ön: én ezt a leányt önnek

szántam feleségül.

– Nekem? – Nagyot kellett rá nevetnem.

– No hát mit nevet rajta?

– Hiszen mi tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak.

– Az a jó. A házas életben az ellentétek egészítik ki egymást. A mi az

egyiknek hiányzik, azt kipótolja a másik.

– De hiszen mi minden óráját az együttlételünknek azzal keserítenők meg,

hogy a diskurzust disputává fejlesztenők; amit aztán mind a

háromszorhétszemélynök sem tudna dirimálni.

– Hát ön azt hiszi, hogy a házastársak közötti disputa keserűség?

Ellenkezőleg! Az a legválogatottabb élvezet. Ha két együtt élő ember,

akinek mind magának való esze van, ellenkező fölfogásból vitat meg egy

tárgyat, egy fogalmat, egy eseményt: ez a szellemi harcz a legnagyobb

gyönyörűség. Én a férjemmel éjfélekig eldisputálok: ha valaki a

mellékszobából hallgatná, azt hihetné, hogy veszekedünk. Ő a politikában

demokrata, én arisztokrata vagyok; ő szabadkőmüves, én pietista; ő

verdista, én wagnerista s minden szenzácziós napi eseménynél, minden

családi drámánál a férjem rendesen a nőt védi, a férfit itéli el; én

pedig a férfinak adok igazat a nő ellenében s ez az ellentét, ez a

küzdelem erősebben köt bennünket össze, mint minden egyéb érzés,

becsület, kötelesség. Csak egy tárgy fölött nem szabad a nőnek disputát

kezdeni a férjével. A saját érdeke fölött. Még ha szivérdek volna is az.

Ez nagy mondás volt!

Nem hagyhattam megjegyzés nélkül.

– Hát az utóbbi esetben a külömböző fölfogásoknak nem szabad kifejezésre

jutni?

– Nem. Mert annak semmi haszna nincsen. Ily esetben az okos nő hallgat

és tür. Hallgatása és türelme lehet, hogy megszünteti a bajt. Ha szól,

csak növeli azt. Azon törekszik, hogy titokban maradjon. Senki meg ne

tudja, hogy neki fáj valami. S ha aztán a baj orvosolhatlan, ha

köztudomásuvá lesz: a nő akkor sem csinál jeleneteket, hanem nyugodtan

azt mondja: «uram, mi voltunk boldogok; annak vége van; most már

legalább ön legyen boldog; váljunk el harag nélkül.»

Ezek a szavai a jogtanácsosnénak nagy hatást tettek rám.

Magasra emelkedett a nagyrabecsülésem skáláján.

Ez a nő nincs beavatva az én horoskópomba!

Bizonyítja az, hogy ő nekem jövendőbelit keres.

De még inkább az, amit most elmondott.

Nem! Ilyen paszpartuval nem látják el azt a bizonyos zarándokot!

– No hát – fog ön látogatást tenni a septemviréknél?

– Még ma nagyságos asszonyom.

… S másnap már megkaptam a meghivót a septemvirék jourjaira.

És aztán szorgalmasan eljártam az ő jourjaikra is, meg a többi

czelebritásokéira, akik ugyanazon társaságokat egyesíték

összejöveteleiken – s tehetségem szerint udvaroltam a Hesperisnek, aki a

normal-hölgyet képviselte ebben a mi budapesti Szent-Dzserménünkben.

De kár megvénülni! Regény egy vén öcsém-uram élményei után · 第 74 / 113 题