No hát letelt az esztendő. A mivel bíztattam a t. cz. olvasót. A három
napos boszorkány esztendő.
Meg kell vallanom, hogy igen kellemetes csalódáson mentem keresztül.
Közelről látva (ellenkezőleg a rendes szokásnál) minden ember, a kivel
érintkeznem kellett, diametraliter ellenkezője volt annak az első
fogalomnak, amit felőle alkottam (a saját előnyére).
A jogtanácsos nem volt unalmas jogtudós. A hivatalos ügyekben is oly
érdeket tudott kelteni, hogy csupa élvezet volt az informáczióit
átvenni. Voltak kétségbeesett ügyei, de azoknak a részén volt az
igazság. Én apródonkint megtanultam az ellenfeleit gyűlölni; azok voltak
a schwindlerek, a rabulisták, az örökségmászók, az álorczások, a
stellionatusok, a felonisták, a hamisítók, az accaparisták, a
hochstaplerek, a hamis cridások; az ő cliensei a rokonszenves,
becsületes emberek.
A hivatalos órák után pedig az én princzipálisom megszünt jogász lenni;
nagyon érdekelte a politika, (1867-ben!) az irodalom, a művészet. Volt
igen szép képtára, nagybecsü művészremekekből összegyűjtve; nagyszerü
könyvtára, klasszikusokból, inkunábulákból s valamennyi magyar iró
műveiből, a miket ő maga marginális jegyzetekkel látott el.
Minden héten jour fix volt nála, a melyen fényes termeiben összegyűlt a
főváros minden előkelő osztálya; szellemi és társadalmi czelebritások;
művészek és művésznők. Ott énekeltek, szavaltak, hegedűltek,
zongoráztak, czimbalmoztak s ha idegen művész került Budapestre, az
rendesen ott fényeskedett a mi jour fixeinken. Semmi feszesség, semmi
prüderie; szabad, de elegáns, szellemes társalgás folyt. Maga a
princzipálisom a legérdekesebb társalkodó volt; mintha elfelejtette
volna halálos betegségét. Csak annyiban külömbözött a vendégeitől, hogy
nem evett, nem ivott semmit. A gazdag buffet a közönséget delektálta.
Én azonban nagyon passziv szerepet játszottam ezeken az estélyeken.
Tetszettem magamnak a «kukkó» szerepében, aki blazirt pofával leül az
olvasó asztal mellé s a külföldi illusztrált lapokban levelész.
Hegedűltek a konczert-teremben. Minden ember odatódult. Azt mondták:
Terezina Tua hegedül. Bánom is én! Hegedült már nekem a Terezina Mea is.
Annak is betege vagyok.
Valaki odajött hozzám, fölszólított, hogy akkompanyáljak a nagy
művésznőnek.
– Én?
– Hát nem értesz a hegedűhöz?
– Annyit értek hozzá, mint a székely góbé, aki azt mondta a hegedűre,
hogy «ettem is!»
– Nagyon szép leány ám.
– Ahhoz meg épen nem értek.
Azzal leültem a sakkozó asztalhoz s elkezdtem sakkozni magamban. Ez a
monomániának a kezdete.
Egyszer csak selyemruhasuhogást hallok a hátam mögött.
A jogtanácsosné volt.
– Jőjjön csak hamar; be akarom önt mutatni a septemviréknek.
Nagy gráczia! Maga jött fölkeresni, holott a komornyikjával is
hivathatott volna.
Ah! A septemvirék! Eddig is sokat hallottam róluk beszéltetni. A
septemvir legszorosabban összecsatolt jó barátja volt a
princzipálisomnak. Sok ügye az ő kezén keresztül ment körösztül. Legelső
jogtudósnak tartották az országban, úgy, hogy az első felelős
miniszterium megalkotásánál ő is szóba került, mint igazságügyminiszteri
kándidátus.
– A septemvirnek leánya is van. A gardedámja nem az anyja, hanem egy
távoli rokona, akivel nem lehet konverzálni, mert nagyot hall. Az anyja
korán elhalt.
Ennyi informácziót szükségesnek talált velem közölni a patronám.
Súgva még hozzá tette:
– Társalkodjék ön a kisasszonynyal hosszasabban. Szeretném önnek a
véleményét megtudni felőle.
Ez nevezetes prospektus! Mondhatnám – különös.
A terembe értünk. Épen egyenesen rábukkantunk a septemvirre.
Nagy feje volt; rengeteg hosszú, oroszlán-fakó szakállal, széles válla,
melle és dereka hosszú, úgy, hogy ha így folytatta volna az alkotó, egy
óriásnak kellett volna neki lenni; azonban a lábszárak szertelenűl
kurták voltak hozzá; úgy, hogy egybevéve, az alacsony termetüek közé
volt sorolható. Hogyha ült, akkor imponált az embernek.
A mint a nevemet kimondta előtte a jogtanácsosné, egyszerre derült
mosolyra szaladtak szét a vonásai. Mintha kellőleg informálva volna már
a jó és rossz tulajdonságaim felől. Szívesen megrázta a kezemet s azzal
bocsátott el, hogy reméli, el fogok járni a jourjaikra. Majd elküldi a
meghivást.
Szerencsémnek tartottam.
A jogtanácsosné aztán egyet fordított rajtam s arrafelé pilótált, ahol a
fiatal leányok csoportja volt a terem közepén. A gardedámok a mindenféle
kereveteken foglaltak helyet és theáztak, pletykáztak; a kisasszonyok
pedig a terem közepén álltak és várták a jó szerencsét.
Azok közt volt a septemvir leánya is, a kit én a magam regényében
elneveztem Hesperisnek. (Hesperis matronalis Linnæi.) Már az öltözetével
is föltünt. 1867-ben rég el volt feledve a hét év előtt inaugurált
magyar divat, az urak elfáradtak az antik gombok viselésében; a hölgyek
fejét zsenirozta a rezgős főkötő és a gyöngyös párta; párisi divatot
viseltek a delnők, frakkot, klakkot a delfiak s virágjában volt a
sinyón, ez az idegen szőrökből csavarintott hurkatorony a hölgyek fején;
ki mentűl több hamis hajat föl tudott rakni a kontyába, az volt a
legszebb. Hesperis még mindig a magyar divatot viselte. Fűzött dereku
ingvállt, dúdoros újjakkal; csipke kötényt nagyvirágu szoknyához;
leeresztett hajfonatot, keskeny pártát, pillangós czipőket.
Ezen a thémán mingyárt elkezdhettem a társalgást, mikor bemutattak neki.
– Nagysád még mindig hű a magyar divathoz. (Magam is hű voltam hozzá;
huszár egyenruhámat kellett viselnem társas estélyeken.)
– Boldogult anyámtól így tanultam, – felelt Hesperis. Én más forma ruhát
szabni nem tudok.
Nagyot bámultam.
– Hát kegyed maga szabja a ruháit?
– Magam is varrom meg.
(Hisz ez egy klenodium! Ennek a papája nem ismer szabókontót,
masamódkontót, konfekcziós boltot! Nem borzad el, mikor divatműáru
kereskedés kirakata előtt végig halad! Ez a tulajdonság maga egy
hozomány!)
– Nagyon derék!
Egyenesen rátértem a legközelebb eső themára.
– Hogy tetszett nagysádnak a hegedű-művésznő?
– Semmit sem értek a zenéhez.
– Ah! Tehát nagysád nem is zongorázik?
– Nem birtam megtanulni. Nincs semmi tehetségem hozzá.
Most már jobban megkezdtem nézni. Egy leány, aki nem zongorázik! Ez
lefotografálni való! Szép tojásdad metszésű arcza volt, gyöngéd pirral
áthajnalodva, sötétkék szemei, sötét szőke haja, vékony, finom metszésü
ajkai és igen kicsiny, nagyon szép rózsaszin fülei, vékony orra, lüktető
czimpákkal. Termete nyulánk volt és karcsu, minden ámító mellékletek
nélkül. A vállat és keblet irigyen őrzi a magyaros ruhaderék.
– És így konczertekre nem jár nagysád?
– Nem tudnám élvezni.
– És bálba?
– Egyszer voltam, tavaly. Többet nem kivánkoztam oda.
– Nem is tánczol?
– Soha.
– Tán orvosa tiltja?
– Oh nem. A testgyakorlást szeretem. A svéd gymnasztikában otthon
vagyok. Vívni is tudok. De a tánczot nevetségesnek találom; úgy, ahogy
nálunk szokásban van. A hogy a keletiek élvezik a tánczot: kitanított
tánczosnőket lejtetve, az urak csak nézik; minők Egyptomban az almék,
Kelet-Indiában a bayadérek, Japánban a gejzák: úgy én is tudnám élvezni
a tánczot, mint művészetet; de hogy én magam egy soha nem látott
embernek a nyakába boruljak, aki engem körülforgat s végig szalad velem
a termen; előre-hátra ugráltat, hozzácsapkod a többi tánczosokhoz,
konvulziókba jön; keze-lába kalimpázik; meg-meg kap, fölhajigál a
levegőbe; magához szorongat; ugyan mit szólhat ehhez egy süket néző, aki
nem hallja a zenét, csak a mozdulatokat látja?
In theoria tökéletes igazat kellett adnom a kisasszonynak. A táncz csak
nézni való. In praxi ellenkező nézetben voltam.
Áttértem más materiára. Beszéljünk szinházról, irodalomról.
No ezekben már otthon volt. De itt is ellenkezőek voltak a fölfogásaink.
Hesperis valóságos fakiri önkinzásnak tartotta a versirást, hogy egy
ember el tud nyavalyogni azon, hogy egy gondolatot, amit elmondhatna egy
sorban, kinyujtson négysoros strófává s keresse lepkefogóval a rimező
szavakat a sorok végére. Fogalma sem volt róla, hogy ez önkényt jő s ez
épen a költői adomány. Ő úgy fogta föl, hogy ez takácsmesterség s
osztovátán készűl. A prózairodalomban kedvencz olvasmányát képezte
Macaulay, Carlyle, Renán. A magyar regényirók közül nem szeretett mást,
mint Vas Gerebent; a többi mind schwindler volt előtte. – Ezer
bocsánatot kérek. – E fölött nagyon összedisputáltunk. A thema nem lett
megoldva. Azzal váltunk el, hogy ezt a vitát folytatni fogjuk a
legközelebbi jour fixen.
Veszedelmes egy ismeretség!
Egy hölgy, akinek paradoxon ideái vannak!