Az udvariasság szabályai azt diktálták, hogy a hová ebédre vagyok
hivatalos, ott elébb vizitet tegyek a házi asszonynál s bemutassam
magamat.
Az irodaszolgát vettem elő, attól kérdeztem meg, hogy mikor fogad ő
nagysága.
Az azt mondta, hogy ő erről nem tud semmit, mert ez nem az ő szakmája,
hanem értekezzem róla a komornyikkal; az asszonysághoz azon az átelleni
ajtón kell bemenni.
Becsöngettem. A komornyik igen komoly magatartású úr volt. A névjegyemet
megtekintve, magas leereszkedéssel mondá, hogy igen is van már tudomása
a létezésemről; megkapta az utasítást, hogy egy terítékkel többet
tetessen az asztalra s kétféle bort, fehéret és vöröset. S egészen a
helyzet magaslatán állva, a választ is megadta a kérdésemre, a mire
legmagasabb helyről előre föl volt hatalmazva. – Tisztelgő előzetes
vizitemet ő nagysága ez órában nem fogadhatja, mivel ilyenkor a
konyhában ellenőrzi a nagyságos úr számára, hygiéniai tekintetek mellett
készített ételeket; azután pedig, mikor a nagyságos úr étkezik, átmegy
annak a szobájába s ott marad, amíg az az ebédét be nem fejezte,
pontosan fölügyelni, hogy az orvosi rendelet szabályai megtartassanak.
Mikor ennek vége van, akkor rögtön következik a második ebéd, a második
csöngetés. Ezt tehát az én vizitemnek meg kell előzni. Fönn maradna az
az expediens, hogy a nagysága távollétében sétálnék be a szalonba s ott
mutatnám be magamat Adelphe Philine fejedelemnőnek, ki itt az úrnő
alteregója s a látogatókat elfogadja, azonban (s ezt diplomatai
bizalmassággal súgá meg sub rosa) az apácza fejedelemnő, nevemnek
hallatára, határozottan megtagadta az elfogadás helyettesítését.
A menykőbe! Hát már az Áthosz hegyéig elhatott volna a gonoszságaimnak a
híre?
Azonban ez az expediens ajánltatott számomra a komornyik részéről: hogy
az első csöngetés után menjek be a nagyságos úr szobájába, ott fogom
találni a nagyságos asszonyt. S bemutathatom neki magamat s ezzel a
társadalmi illem és etikett szigorú szabályainak elég lesz téve.
De jó, hogy okos emberek vannak a világon!
Én hát csak az első csöngetésre füleltem.
Amint az elhangzott, alig engedtem magamnak annyi időt, hogy a
bajuszomat fölfelé keféljem, siettem a princzipálisom szobájába, ahol
egyedül szokott étkezni.
Már akkor ott volt a nagyságos asszony, – «Palma».
Rossz regényiró volnék, azt elismerem, aki előre kibeszélem a mesémnek a
végét. Már a bevezetésnél közhirré tettem, hogy «Palma» a hetedik. Az a
feleségem.
Amit csatányos meglepetésül kellett volna visszatartanom, elárultam
előre. (Mintha csak ismerném az olvasónőknek azt a szokását, hogy
legelébb is a végét olvassák el a regénynek.) De hát én csak úgy
historiázhatok, ahogy nekem jön. Úgy mondom el, ahogy tudom.
Mikor legelőször megláttam ezt a hölgyalakot, azt éreztem, mintha minden
tagomban egy-egy szív volna; úgy meg voltam lepetve.
Tökéletes klaszszikus szépség volt. Nem tudom máshoz hasonlítani, mint a
kapitoliumi Vénus-szoborhoz; a szobornak a márvány simaságával és
márványhidegségével.
S hogy még teljesebbé tegye a csalódást, nem viselt sem korzettet, sem
krinolint. Volt merészsége daczolni az egész czivilizált világ
divattörvényével; végig mert menni az utczán; bátorkodott megjelenni a
társaságokban azok nélkül az aczélabroncsokra feszített volantok nélkül;
a nélkül a természetszabályozó halcsontpánczél nélkül. Ez a legkihívóbb
agaczéria lett volna, ha nem paralizálja az a hideg, északfényi
tekintet.
Igazán mondom, nem tudom, mit mondtam neki az első önbemutatásnál. Azt
hiszem, hogy a nevemre sem emlékeztem.
Segítségemre jött a princzipális közbeszólása. (Közbe? Hát szólt valaki
valamit?)
– Épen önről beszéltünk a nőmmel. Az új joggyakornokom.
A hölgy egyszerre nem nyújthatta a kezét, mert az egyikben tartotta az
ételes csészét, a másikban pedig kanállal szürögette a bulljont, ami még
nagyon meleg lehetett; azt elébb meg kellett langyosítani, így nyújtotta
a férjének szürcsölésre, miután maga egy kanállal megízlelt belőle egy
csöppet. – Csak azután nyújtotta nekem a kezét.
A kéz meleg volt és nedves. Hideg szív tanújele.
Én egy kézcsókot lehelltem rá messziről.
Azzal helyet mutatott az asztal mellett, magával szemben. Közbül a
princzipális ült.
Egyéb nem volt napirenden, mint az étkezés.
Az irodaszolga valami sürgős paksamétát hozott be. Az úrnőnek egy
szemöldökintése visszariasztá; az ebédet nem szabad megzavarni.
Én végignéztem, hogy segédkezik a hitvestárs a férjnek az étkezésnél;
hogy vágja ki számára a rosztbifből azt a középső falatot, amit meg
szabad neki enni. Aztán tölt neki a poharába egy szüknyakú palaczkból
fehér bort; keveset. Ő ismeri a mértéket. A bort roncsenyói vízzel kell
neki inni. Az ott van egy kicsiny négyszögletü sötétkék palaczkban. A
hölgy homlokán a két szemöld között egy minervai ráncz mutatkozik; a
csöngetyüt megnyomja az újjával. Én kitalálom a homlokredő titkát;
látom, hogy a dugó nincs kihúzva az ásványvizes palaczkból; megelőzöm a
zivatart; kihúzom a zsebemből a tollkésemet a dugóhuzóval, (azt minden
magyar hord a zsebében) s mire az inas bejön, kiszabadítom a dugaszt,
ami egy halk «köszönöm»-mel lesz megjutalmazva. Akarok belőle tölteni a
princzipális boros poharába: attól már letiltanak; «csak én tudom a
mértéket» s aztán ő maga tölt a kék palaczkból a bor közé az
ásványvízből, amitől a neszmélyi aranyszine egyszerre haragos zölddé
válik. Hát biz annál tudni kell a mértéket, mert annak a víznek
ásványalkatrésze – arzenikum. Annak a kredenczolását a feleség nem bízza
másra. – Még magára a beteg férjre sem.
Így folyik le az egész ebéd. Akár csak a patikában készítették volna.
Végre megengedtetik, hogy egy szivarra gyújtson. A feleség megnézi a
zsebóráját. Egy óra. A következő szivarra csak öt óra mulva lesz szabad
rágyújtani. Azt is helyébe hozzák majd a délutáni ozsonnával együtt; az
pedig forralt, lefölözött tej.
Az úrnő föláll; felém fordúl: «uram».
Én veszem a kalapom, bókolok, az ajtófelé hátrálok; távozás közben
szabad látnom, hogy az úrnő odatartja az arczát a férje elé, a férj
csókot nyom elébb az arczára, azután a kezére s aztán a felesége karjába
akasztva a kezét, fölkel az asztaltól.
Negyed óra múlva hangzik a kettős csöngetés; én átsietek az úrnő
lakosztályába. A komornyik nyájas arczczal fogad.
– Van más vendég is? – tudakozódom tőle.
– Igen is. Adelphe Philine fejedelemnő.
Ajtót nyitnak előttem: belépek. Szemben találom magammal a háziasszony
oldalán a kék- és fehér köntösbe öltözött Adelphe Philine
fejedelemasszonyt. – Most van aztán okom eltátni szemem szám.
Hisz ez az áthoszhegyi apácza fejedelemasszony az én egykori
görögnyelves ideálom: Amarillis.
«Heuréka!»
Hat év múlt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást.
Amarillisnek azóta tökéletes szépséggé kellett kifejlődni; az is volt;
csakhogy olyan fehér lett az arcza, olyan félig átlátszó, mint a
tejopál.
A lelkiismeret megmozdult bennem: ez a fehér arcz engemet vádol.
Az én hebehurgyaságom volt az oka, hogy Amarillisből apácza lett. Ha az
én bolond fejem nem keresztezi az ő életutját, most talán piros arczú
menyecske volna valahol a Szerémségben.
Világos kék gyolcs köntös volt rajta, hoszszú bő ujakkal, a nyaka körül
fehér csipkegallér s onnan hosszan alá omló fehér lebernyeg, úgy, hogy a
termetének semmi idoma nem volt kivehető. Egy nagy zafirokkal kirakott
arany kereszt függött a mellén, a fejét fehér csipkés kék burkony
takarta, mely a nyakát is körülfogá. A hajából semmi sem látszott.
Szegény Amarillis!
Azonban már egy óra mulva megbántam, hogy sajnálkoztam rajta. Egészen
beletalálta az magát a hivatásába.
– Hiszen mi öreg ismerősök vagyunk!
Ezzel fogadott.
(Furcsa nyelv az a magyar! A mire a németnek csak egy kifejezése van
«alt», azon nevez időt, lovat, bort, ruhát, embert, arra a magyar mind
külön jelzőt használ: régi idő, vén ló, ó bor, ócska ruha, öreg ember;
ha elcseréli őket, az gúny számba megy.)
Mondhatta volna úgy is, hogy «régi» ismerősök, de talán azt akarta vele
sejtetni, hogy a görögök nem tudják a magyar synonimákat megválogatni;
vagy hogy mi öreg, rengeteg öreg emberekké lettünk azóta, hogy egymást
nem láttuk, hogy az idők távolsága miatt a kezünket sem nyujthatjuk
egymásnak.
Nem is vette elő a kezét azokból a bő ujjakból.
Hanem a nyelvével annál inkább megtisztelt.
A csodálkozó háziasszony előtt sietett fölvilágosítani az enigmát.
– Adjunktus úr az én atyámnál volt kosztban, mint fiatal diák, s akkor
én korrepetáltam vele a görög nyelvből.
– Ah! És nagy sikerrel?
– Meglehetőssel. Csak a kiejtése volt hibás.
(Ez már vakmerőség!)
Siettem szárnyát szegni a repkedésének.
– Én ugyan mindent elkövettem a tökéletesítésére, s a tanításban sem
volt hiány.
(Megérthette belőle, hogy emlékezem a «pszi» consonans történetére.)
– Azért érdekel ez a kérdés, mondá a háziasszonyság, mert én is kedvencz
tanúlmányul választottam ki magamnak a görögöt. A fejedelemasszony
fölügyelete alatt Homér «Iliász»-át fordítom.
(Rettenetes asszony!)
– Ismeri ön Homér Iliászát? vallatott az úrnő.
– Óh, hogy ne ismerném: «Ménin aide thea Peliadéo Achilleósz Uloménen,
hé műrin Achájoisz algen ethéke, Pollász d’ifthimusz pszűchász aidi
proiapszen, Heroon…» Le is fordítottam magyar hekszameterekre: «Zengd
istennőm a Péliszfi Achillesz haragját. A veszedelmest, mely sok
Acháinak adta halálát, S sok hősnek fenkölt lelkét elküldte pokolra, Jó
idején.»
– Ah ez derék! Hisz akkor ön nekem nagy segítségemre lehet.
– (Alászolgája. Észrevettem, hogy beleestem.)
– Nem biz én nagyságos asszonyom. Nem akarok schwindlerozni. Ez a három
sor az egész, amit Homéroszból tudok. Ami görögöt tudtam, azt már mind
elfelejtettem. Kárbaveszett rajtam a fejedelemasszony tanítása. Azóta
nem gyakoroltam magamat benne.
– Igen, igen, – jegyzé meg rá Adelphe Filine Amarillis. Más kedvenczebb
tanúlmányok foglalták el a helyét: a rácz nyelv, a violoncsello, a
szavaló művészet, sőt a héber nyelv is s kitünő tanítói lehettek.
(Megannyi viperacsipés!)
(Hisz ez az áthoszhegyi szent alaposan értesülve van az én
faczinoráimról! No itt nekem szépen meg lesz vetve a fejem allja. Talán
már meg is van?)
A jogtanácsosné jó szive nem engedte, hogy így féllábra állítsanak, mint
egy leczkenemtudó szeksta diákot.
– Hiszen a hadászati pálya is elvonhatta önt eléggé a költészet
mívelésétől.
S odatekintett a még nagyon jól látható sebhelyre a homlokomon.
Hát nem megcsipett újra az aszkétai szent hölgy?
– Ön igazán büszke lehet a sebhelyére, melyet királya védelmében kapott,
nem pedig holmi elfeledésre méltó hölgy miatti párbajban.
Ez megint emlékeztetés volt arra, hogy «hiszen kaptál te a fejedre én
miattam is egy ilyen kardvágást, csakhogy tompa éllel, a miért nekem
apáczává kellett lennem. Te elfeledted azt már, de rám nézve meghalt a
világ!
Erre aztán elhallgatva, asztalhoz ültünk. De a forró levessel hol az
egyikünk, hol a másikunk égette meg a száját.
Én mind azon törtem a fejemet, hogy honnan meríthette a felőlem való
pontos informáczióit a fehér arczu Adelfe? – Pedig ugyan könnyen
kitalálhattam volna.
S ez mindennap itt van a jogtanácsosné asztalánál?
Nem leszek a jogtanácsos örököse!