Azt hittem, hogy nem is embert látok magam előtt, hanem csak egy
embernek az árnyékát.
Szürke volt a kabátja, szürke az inggallérja, szürke az arczszine, a
haja, a rövidre nyirt szakálla, bajusza, s szürke szemüveget viselt; még
az óraláncza is platinából volt, hogy az is szürke legyen. Mikor
megmozdult, olyan volt, mint azok a kisértet-sablonok, akik Makbethben
(az operában) végig sasiroznak a szinpadon.
Arczkifejezéséből minden orvosi tapasztalat nélkül föl lehetett ismerni
az életműszereiben duló vészt; mélyen bele voltak vésve a kín redői,
azok a sebhelyek, amiket egy lassan gyilkoló kakodémon karmai vájnak
oda.
De szelidítette e kifejezést egy szép metszésű száj mosolygása, melyben
öntudatos jóság volt. Tudta, hogy aki rátekint, megijedt. Biztatóan
mosolygott. Nem kell miatta aggódni.
A nagybátyámmal régi jurátuskorbeli pajtások voltak; együtt
czenzuráztak; azóta is levelezésben álltak.
Az első rövid szóváltás után könnyen kitaláltam, hogy a princzipálisom
nagyon alaposan van informálva az iránt, hogy ki vagyok? mi vagyok? Ő
volt az elintézője az uzsorásaimból való kibontakozásomnak; azt is
tudta, hogy a drága kölcsönöket miféle szentetlen czélokra fordítottam!
azt a biztosítási ügyet is ő bonyolította le és a tőkepénzemet is ő
fruktifikálta, állampapirokba elhelyezve, amik (akkoriban) sokkal többet
jövedelmeztek, mint az árvapénztárban.
Mingyárt elfogadásul megismertetett a házi szokásokkal.
Az inas átveszi a bőröndömet s a szobámban elhelyezi az öltönyeimet.
Szobámnak külön kijárása van a folyosóra.
– Ön itt fog nálam étkezni; mert kell, hogy minden időben
rendelkezésemre álljon; önnél fog állni a stampiglia; a prokurával is
meg lesz bizva. Az inventariumot kezeli; a napi postát átveszi, a
vevényeket aláírja és regisztrálja; a bélyegeket evidencziában tartja s
a kézipénztárt kezeli; arról könyvet vezet. Később aztán egyéb
hivatásköre is fog nyilni. Egyelőre ezzel is el lesz foglalva az egész
ideje. – Azért kell, hogy a háznál étkezzék. A többi segédek, kiknek
szabott óráik vannak, mehetnek azokon kivül, hová nekik tetszik.
Ebédhez, vacsorához csöngetnek. Mikor én étkezem, egyszer; mikor a nőm:
kétszer.
– Én az egyszeri csöngetésre jelenek meg.
– Nem biz az, ifju barátom. Mert az én étkezésem nagyon különleges; azt
én egyedül végzem. Orvosi rendelet szerint. Nekem külön konyhám van s az
én vendégségem nem egészséges ifju gyomornak való. Ön a feleségem
asztalánál fog rendesen étkezni.
Egyszerre fejembe lőtt a vérem.
A princzipálisom maga útasít, hogy a nejével együtt ebédeljek, mint
rendes asztaltárs. Hisz ez már a horoskop!
Bizonyosan észrevette, hogy fülig pirultam; mert eddigi jóságos
mosolygását még egy sardonicus gunyorral is kellemesebbé téve,
megnyugtatólag mondá:
– A nőmnél rendesen van társaság. Ismerős hölgyek. Jó barátnéi. Délben
is, este is. Rendesen ott fogja ön találni az elválhatlan hölgyet:
Adelphe Philinet, az athosz-hegyi kék apáczák provinczialisnőjét, a
feleségem mellett.
– Nojszen, te tudsz görögül; elbeszélgethetsz vele! – Kottyant közbe a
kalugyer. (Szerettem volna a tyúkszemére hágni.)
Azzal a szobámba küldtek. Nekik még elintézni valóik voltak, amikhez nem
kellett az én jelenlétem.